(Első rész)

A jelenleg kiterjedő válságot a szaksajtó egy része, a közgazdasági bulvársajtó és a köztudat is előszeretettel azonosítja, mint pénzügyi válságot, amelynek okozói a felelőtlenül gazdálkodó bankok, akik olyan pénzt hiteleznek ki, amely nem is létezik.
Anélkül, hogy a már évtizedek óta haldokló bankrendszert akarnám védeni, azt kell mondanom, hogy ez a magyarázat nem állja meg a helyét, illetve összekeveri az okokat az okozatokkal.

I. Némi elméleti megalapozás

A bankok általában olyan pénzt hiteleznek, amely nem létezik – hiszen éppen ez a hitel lényege. Kezdetben ugyan a bankok csupán összegyűjtötték a háztartásokban megtakarított pénzt betétek formájában és azt hitelezték ki a beruházni kívánó vállalkozóknak. A ragaszkodás ahhoz, hogy csak a betétként elhelyezett pénzt hitelezzék ki egyrészt nagyon beszűkítette a gazdaság beruházási forrásait (ezt szokták úgy mondani, hogy kevés a pénz a piacon), másrészt nagyon sebezhetővé tette magukat a bankokat. Ugyanis, ha a betétesek jelentkeztek a pénzükért, és a bank megtagadta annak kiadását arra hivatkozva, hogy az éppen ki van hitelezve, akkor hiába magyarázta, hogy éppen most keletkezik az a kamat, ami miatt érdemes a bankban tartani a pénzt – a bankpánik elháríthatatlanul kitört.

A bankok azonban a hitelt nem csak a háztartások direkt megtakarításaiból folyósítják. A hitel másik – nem kevésbé fontos – forrása a váltóforgalom.

Tudni kell, hogy Marx, amikor tőkésekről beszélt, általában nem választotta szét a tőketulajdonost és a vállalkozót (kivéve a vállalkozói nyereségről szóló, szinte mellékesen kezelt bekezdéseit). Ma már világos, hogy a tőke funkciója, és a tőke tulajdona szétválasztható, és rendre szét is válik. A tőke értékesülési folyamatában nem a tőketulajdonos, hanem a vállalkozó játsza a főszerepet. Manapság a polgári szociológia igyekszik azt a képzetet elterjeszteni, hogy a vállalkozó ugyanúgy a tőke alkalmazottja, mint a gép mellett álló munkás. Másfelől arról értekeznek, hogy a modern munkás maga is tulajdonos (tartós fogyasztási cikkek, „tudástőke”) és így a marxi osztályszemlélet elvesztette minden relevanciáját. Valójában az osztályviszonyok szövevényesebbé váltak, de a lényegük nem változott. Az elnyomó osztály az elnyomottak számukra (az elnyomók számára) idegen munkája felett uralkodnak, kizsákmányolják azt. Az elnyomó osztály alapvető érdekeit ma már nem a tulajdonosok, hanem a vállalkozók fejezik ki a legadekvátabb formában. A (polgári értelemben vett, a PTK által szabályozott) tulajdon nagymértékben szétmosódott, megfoghatatlanná vált. Ám ez nem teszi semmivé azt a marxi álláspontot, hogy a tőkés osztályviszonyokat a termelési eszközök magántulajdona határozza meg, ugyanis Marx a magántulajdont nem a PTK alapján értelmezi. A PTK például összekeveri a magántulajdon, az egyéni tulajdon, és a személyi tulajdon nagyon is különböző kategóriáit, Marx viszont világosan megkülönbözteti azokat. Az egyéni tulajdon a PTK fogalma: arra utal, hogy a tulajdon tárgya felett egy (természetes vagy jogi) személy rendelkezik, ellentétben a társas tulajdonnal, ahol a rendelkezés joga megoszlik a társtulajdonosok között. A polgári jogászok (tudatos?) trehánysága, hogy az egyéni tulajdon fogalmát a jogszabályok szövegében rendre összekeverik a magántulajdon fogalmával. Az már a „hab a tortán”, hogy bár a fenti értelmezés alapján a tulajdonosként fellépő állam tulajdona, mint egyedüli jogi személy tulajdona egyéni tulajdonnak kellene minősülnie, a társas és a társadalmi tulajdon összekeverése révén az állami tulajdon sokszor, mint az egyéni tulajdon ellentéte jelenik meg. Vagyis a tulajdon kérdésében a polgári értelmezésben a legnagyobb zűrzavar uralkodik. És mivel „az uralkodó osztályok gondolatai az uralkodó gondolatok” (Német Ideológia MEM 3), azért nem kell csodálkoznunk, hogy a tulajdon körül az átlagpolgár fejében is a legnagyobb zűrzavar uralkodik. Marxnál azonban a magántulajdon egyértelműen az idegen munka leigázásának, az idegen munka feletti uralomnak, az idegen munka kizsákmányolásának eszköze – maga a tőkés termelési mód. Ennek a magántulajdonnak a tényleges mozgatója nem a PTK szerinti tulajdonosok tarka serege (tehát például semmi esetre sem a törperészvénnyel rendelkező bérmunkás) hanem a vállakozó.

E kis kitérőt az indokolja, hogy amennyiben elfogadjuk a vállalkozó kulcsszerepét a tőkés termelési módban, akkor azt is jól látnunk kell, hogy a vállalkozó vállalkozása a termelés különböző tulajdonosok (a PTK szerint értve természetesen) kezében levő termelési tényezőket a termelés folyamatában való egyesítése. És itt jön a témánk szempontjából a lényeg!

A vállalkozó minden tulajdonostól a birtokában levő termelési tényezőt hitelbe veszi át! Hitelbe, mert hitele van, és csak annyiban lehet sikeres vállalkozó, amennyiben hitele van. A vállalkozó hitele abban áll, hogy a tényezőtulajdonosok elhiszik neki, hogy sikeresen fogja a tényezőket a termelésben egyesíteni, és a termelés eredményéből a hiteltartozásait kamatostul vissza fogja tudni fizetni.

A PTK legfontosabb, a tőkés termelési módot jogilag megalapozó kitétele alapján a termelési folyamat eredménye azé lesz, akié a tényezők tulajdonjoga. Ennek semmilyen „természetes” alapja nincs – csupán a jogi elfedése annak a nyílt erőszaknak, amivel a magántulajdon eredetileg keletkezett. Ugyancsak a tőkés termelés zavartalanságát biztosító „mesterséges” jogszabály (tulajdonképpen az előző sajátos arculcsapása), hogy a termelés eredményének elsajátítási joga azt is megilleti, aki a tulajdon feletti rendelkezés jogát „csak” hitelbe szerezte meg. Vagyis a vállalkozó által „kínált” fedezet a PTK szerint teljesen jogszerű.

Ezért azok a tényezőtulajdonosok, akik jól ismerik a vállalkozót, hitelbe bérbe adják tulajdonukat neki, amiről a vállalkozó egy adott dátumra szóló fizetési kötelezvényt, egy váltót állít ki. Ha a váltóban megígért pénzre a váltó elfogadójának hamarabb van szüksége, mint a váltó lejárata, akkor a bank átvállalhatja a váltót, és a váltó elfogadójának kifizetheti a pénzt – levonva belőle a neki járó költségeket. Lényegét tekintve ez az eljárás nem különbözik attól, ha a bank adott volna kölcsönt a váltó kiállítójának, aki ebből a pénzből, mint készpénzből vásárolta volna meg a szükséges tényezőket. A visszafizetés garanciája így is, úgy is a sikeres értékesítés. A bank persze eredetileg csak a nála elhelyezett pénzbetéteket hitelezheti ki. De sokszor a váltók elfogadói már azzal is beérik, ha az üzlettársuk csekély forgalmi képességű váltóját (a magánváltót) a bank becseréli a maga sokkal forgalomképesebb bankváltójára. Ez adja az ötletet az államnak, hogy egy (vagy néhány, csekély számú) banknak engedélyezze a pénzhamisítás jogát (amit korábban a kincstárjegyek, állami papírpénz kibocsátásával magának tartott fenn). Ez(ek) lesz(nek) a jegybank(ok), aki(k)nek a bankváltója átalakul bankjeggyé, pénzzé.

A jegybank a törvényes pénzhamisítás joga mellett még egy fontos jogot kap: előírhatja a többi (kereskedelmi) banknak, hogy a náluk elhelyezett betéteknek mekkora részét kötelesek nála megnyitott számlákon tartalékolni. Ez a köztelező tartalékráta.
Ezek után a jegybank kibocsát („hamisít”) X mennyiségű pénzt és azokat valamilyen technikával elhelyezi a kereskedelmi bankoknál. A bankok ezt a pénzt betétként kezelik és a kötelező tartalék lerakása után a maradékot kihitelezik. A hiteleket felvevőik természetesen elköltik és a pénz, immár valódi betétként visszakerül a bankokhoz. Így ezt a bankok, a kötelező tartalék lerakása után, ismét kihitelezhetik. Ez többször (elméletileg végtelen sokszor) megismétlődhet – természetesen egyre kevesebb lesz a kihitelezett összeg, így gyakorlatilag néhány lépés után a pénz a banknál elfogy. Kis matematikai ismerettel kiszámítható, hogy az így forgalomba került pénztömeg a jegybank által „hamisított” pénzmennyiség (1/kötelező tartalékráta)-szorosa lesz, például ha a kötelező tartalékráta 5% azaz minden betét 0,05-szörösét kell a tartalékszámlára áthelyezni, akkor a forgalomba kerülő hitelpénz a jegybank által kibocsátott összeg hússzorosa lesz. Ugyanakkor a kötelező tartalék számlán éppen a jegybank által kibocsátott összeg gyűlik össze, azaz a „hamispénz” voltaképpen nem is kerül forgalomba. Így a forgalomba dobott hitelpénz mögött nem áll pénz (ahogyan a váltó mögött sem), hanem a meghitelezett termelési eredmény adja a fedezetét.

A tényezők eredeti tulajdonosai között azonban jelentős eltérések vannak.

A termelésnek durván három alaptényezőjét különböztethetjük meg:

1. A termelési folyamatot hordozó, szűkösen rendelkezésre álló természeti szubsztancia, amit az egyszerűség kedvéért földnek nevezünk;

2. A termelés azon eszközei, amelyek a természetben található dolgainak a termelés céljaira való átalakításával egy korábbi termelőfolyamatból származnak – ezeket a polgári közgazdaságtan tőkének, újratermelhető tőkejavaknak szokta nevezni. Bár a marxi elmélet a tőke alatt termelési, emberek közötti viszonyt ért, mivel ezek a tőkejavak e viszonyok hordozói, azért nyugodtan átvehetjük ezt a szóhasználatot – nem feledkezve meg az elvi különbségekről. A polgári közgazdaságtan a tőke fogalomkörébe vonja – sőt kitüntetett szerepet adva neki – a beruházási célú pénzösszeget is. Látni fogjuk, hogy nincs lényeges különbség aközött, hogy a vállalkozó hitelbe veszi meg a tőkejavakat, vagy pénzt vesz kölcsön, hogy abból vásároljon a termeléshez szükséges tőkejavakat – ezért fenntartásaink fenntartása mellett átvehetjük a polgári közgazdaságtan azon szóhasználatát is, hogy tőkének kifejezetten a beruházásokra felhasználható pénztömeget nevezik.

3. A termelési folyamat alapvetően a földön (mint a termelést hordozó szubsztancián) tőkefelhasználással (beruházással) létrehozott üzemekben alkalmazott emberi munkával valósul meg. Az emberek egy csoportjának nincs módja másképpen a piacon beszerezni a szükségleteit kielégítő árukat, mint hogy eladják a vállalkozónak a munkavégző képességüket, a munkaerejüket. Azért van ez így, mert vagy nincs más tulajdonuk, vagy ami van, annak a hozama nem elegendő a létfenntartáshoz .

A vállalkozó (általában hitelbe) átveszi a tulajdonosoktól a termelés tárgyi feltételeit és a munkásoktól (tőlük mindig hitelbe) a munkaerejüket. Az ő feladata ezután a feltételek megfelelő kombinálásával beindítani a termelést. Ha sikeresen végződik a dolog, akkor a vállalkozó a tulajdonosoknak visszaadja a tulajdonukat (kifizetve a kopásból eredő kárt, az amortizációt) ezen felül a földbirtokosnak földjáradékot, a tőketulajdonosnak kamatot fizet. Végül a munkás is megkapja a kialkudott munkabérét, amely fedezi a munkaereje újratermelésének költségeit. Ami a termék eladásból származó árbevételből marad, az a vállalkozó jogos nyeresége lesz, fáradozásainak és kockázatvállalásának jutalma.

Némi különbség máris látható. A tulajdonosok odaadták tulajdonukat, azt a ciklus végén visszakapták, és még megkapták a lemondásuk jutalmát is. A vállalkozó nem adott semmit, de azt nem is kapta vissza és így jövedelme kizárólag a kockázatvállalás jutalmaként jelenik meg. A munkás odaadta a munkaerejét és bért kapott érte, de nem világos, hogy ez a bér az elhasznált munkaerő pótlására való, vagy pedig ő is kap valamit az áldozatvállalásáért. Könnyen belátható, hogy minél egyszerűbb és tömegesebb a munka, annál inkább a bér csak a munkaerő pótlására szolgál.

Van azonban egy sokkal fontosabb különbség is.

A tulajdonosok odaadják a tulajdonukat a vállalkozónak, és ettől kezdve azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha akarják, akkor egy üdülőhelyen lóbálják a lábukat a tengerbe. Ha akarják, tanulhatnak, lobbizhatnak, politizálhatnak stb.

A vállalkozó sincs sokkal rosszabb helyzetben. A vállalkozásával kapcsolatos teendőket szinte nullára redukálhatja, ha azokat kiadja szakembereknek (akik szintén munkások a szó közgazdaságtani értelmében) és utána követheti a tulajdonosok példáját.

Ezzel szemben a munkás azt veszi észre, hogy egyetlen eladható jószágát, a munkaerőt csak úgy adhatja bérbe, ha maga is vele megy a termelőfolyamatba. Nincs láblóbálás, nincs tanulás, nincs lobbizás, nincs politizálás. Oda kell állni vagy ülni a gép, a munkapad, az íróasztal mellé, és a munkaidő végéig ott is kell maradni. Mással foglalkozni, mint a vállalkozó által kiadott munkafeladattal, nem szabad. Hiszen a tevékenysége már nem az övé, eladta azt.

Azzal, hogy a munkások csak úgy tudják realizálni „tulajdonukat” – szemben a tulajdonosokkal és a vállalkozókkal –, ha lemondanak a szabadidejükről, olyan szinte behozhatatlan civilizációs és érdekérvényesítési hátrányba kerülnek, amely mellett enyhén szólva illuzórikus esélyegyenlőségről beszélni.

Van azonban egy harmadik probléma is, amit joggal nevezhetünk a tőkés termelés egyik alapellentmondásának.

Végső soron a társadalmi termelés célja a tőkés termelési módban is az emberi szükségletek kielégítése. Az ehhez szükséges javakat a tőkés piacgazdaságban az emberek a jövedelmüket elköltve vásárolják meg. Bár egyénileg a földbirtokosnak, a tőketulajdonosnak és a vállalkozónak lehet lényegesen magasabb a jövedelme, mint a munkásoknak, az össztársadalmi jövedelem nagyobbik részét a munkabérek teszik ki. Így a megtermelt javak fő vásárlói a munkabérből élők.

A vállalkozó abban érdekelt, hogy minél nagyobb profitja legyen. A profit számszerűen a vállalkozó által értékesített termék árbevételéből marad a költségek levonása után. A profit nagyságának tehát két forrása van:

1. Minél több terméket ad el a vállalkozó – változatlan összköltség és adott termékárak mellett – annál nagyobb lesz a profitja.

2. Adott árbevétel mellett minél kisebb lesz a megtérítendő költség annál nagyobb lesz a vállalkozó profitja.

Tehát egyfelől a munkások, ha többet vásárolnak, akkor növelik az árbevételt és így – az egyéb tényezők változatlansága mellett – a profitot. Másfelől viszont, minél kevesebb bért kell a munkásoknak kifizetni – az egyéb tényezők változatlansága mellett –, annál nagyobb lesz a profit. A két feltétel nyilvánvaló ellentmondásban van egymással: a munkások bére egyfelől a fizetőképes keresletet jelenti, aminek növelése a tőke érdeke, másfelől a munkabér az egyik legfontosabb termelési költség, amelynek csökkentésében érdekeltek a tőke.

A klasszikus túltermelési válságot Marx szerint ez az ellentmondás okozza, kiváltva az úgynevezett relatív túlnépesedést.

A tőke a tőkés termelési mód kezdeteinél a legdurvább módszerekkel, az úgynevezett abszolút értéktöbblet termelés fokozásával (a munkanap mértéktelen meghosszabbítása, a munkaintenzitás erőszakos fokozása, az újkori rabszolgaság bevezetése) növelte profitját, illetve próbált ellenállni a profitráta süllyedő tendenciájának. Ezek a módszerek azonban olyan mértékben növelték a munkásosztály nyomorát, hogy azt sem erkölcsileg, sem fizikailag, de végső soron gazdaságilag sem lehetett fenntartani. Ezért előtérbe kerültek az értéktöbblet relatív termelése növelésének eszközei, amik végső soron a rendkívüli mértékben felgyorsuló műszaki haladásban testesültek meg.

A tőke a drága munkaerőt az olcsóbb gépekkel váltja ki, például úgy, hogy ugyanannyi munkaerővel – mondjuk - kétszer annyit tud megtermeltetni, vagy úgy, hogy a változatlan kibocsátást – tegyük fel - fele annyi munkaerő alkalmazásával tudja biztosítani.

Első ránézésre az első eset (kétszer annyi kibocsátás, ugyanannyi munkaerő alkalmazásával) csupán elméleti, hiszen a változatlan munkaerő változatlan fizetőképes keresletet jelent. Válójában a második eset sem jobb, mert ott viszont a változatlan kibocsátással szemben csökkenő fizetőképes kereslet áll.

Mégis a tőke a második lehetőséget fogja választani, vagyis a műszaki haladás következménye elbocsátásokban jelenik meg, mivel az elkülönült termelés következtében minden vállalkozó először úgy érzékeli, az elbocsátások következtében a munkaerő költségei nála csökkentek, a fizetőképes kereslet viszont mások piacán csökkent. A műszaki haladás által ilyen módon kiváltott munkanélküliséget technikai munkanélküliségnek nevezik.

Azonban azokban az ágazatokban, ahol a fizetőképes kereslet csökkenését kénytelenek érzékelni, csökkentik a termelést, ami újabb elbocsátásokkal jár – ez már konjunkturális munkanélküliség, a válság biztos jele. Ugyanis innentől kezdve egy önmagát erősítő folyamat indul be, dekonjunktúrát, gazdasági visszaesést okozva.