POLITIKAI IDEOLÓGIÁK

(Gyurgyák János írását olvasva)

Egy izgalmas vállalkozás egy izgalmas vállalkozáson belül.

A Századvég kiadónál tanulmánykötet jelent meg „Mi a politika?“ címmel, melynek alcíme: „Bevezetés a politika világába“.

Ifjúkorom nagy intellektuális élménye volt R.Courant és H. Robbins „Mi a matematika?“ című könyve, amely az igényes tudománynépszerűsítés máig legkiválóbb példája, a nem tankönyvként és nem is enciklopédiaként megirt, mégis sikeresen tanító és enciklopédikusan gazdag kézikönyv. Valami ilyesmit szerettek volna alkotni a „Mi a politika?“ szerzői is, s talán nem véletlen a címadás hasonlósága sem.

Nem tisztem és nem is célom megítélni, hogy amennyiben valóban ez volt a cél (s a hátlapi ajánlás erre utal), azt a kötet a mennyire váltja valóra. Figyelmemet a kötet szerkesztőjének tanulmányára („Politikai ideológiák“ id. mű 262-321.old) összpontosítom, mert izgalmas témája napjaink nagy fogalomzavarának egyik alapvető területe.

Amikor kritikailag próbálom elemezni a tanulmányt, nem szabad elfeledkeznem arról, hogy itt nem egy politológiai monográfiával van dolgom, hanem csupán egy „tudományos ismeretterjesztő“ munkával, amely közérthetően és népszerűen akarja a (fiatal) olvasójának értelmezni a fontos és meglehetősen szövevényes fogalmat. Mindazonáltal, ha a szerző társaival együtt felvállalta a couranti programot - már ami az ismeretterjesztés nívóját illet -, akkori bizonyos minőséget (tárgyszerűség, következetesség, gondolati lezártság) joggal elvárhatunk tőle. Igy, amikor igazolatlan állításokra, pongyolaságokra hívjuk fel a figyelmet, a műfaji sajátosságra hivatkozással nem igen illendő védekezni.

Gyurgyák János a probléma méregfogát mindjárt az elején azzal próbálja kihúzni, hogy - felmutatja. Jól ráijeszt az olvasóra, hogy most olyan fogalommal fogunk foglalkozni, amit „bár naponta használunk, mégis nehezen tudnánk pontosan meghatározni“. Nem is határozza meg, hanem mintegy Marxot követve megkísérli kifejteni. És itt mindjárt bajba is jut. Marx amikor elvetette a fogalmak definiálását és helyette azok kifejtésére törekedett, jól meghatározott ideológia mentén tette ezt, amit egy percig nem is tagadott. Ezzel persze kihívta maga ellen a prekoncepció vádját, viszont kifejtése igy egy áttekinthető logika mentén valósult meg, ami szerkezetet, struktúrát adott gondolatrendszerének. Hogy a marxi elmélet mennyire prekoncepcionális, azt egyenlőre nem érdemes bolygatnunk, hiszen nem Marxról van szó, hanem Gyurgyák írásáról.

Gyurgyák úgy tesz, mintha írása ideológiamentes lenne. Hogy is ne! hiszen az, hogy „az őstörténettől a fajok eredetéig, az anyag filozófiai meghatározásától a divatig, a természettudományoktól az esztétikáig minden ideológiai kérdéssé válhat“ a totális ideológiák által uralt társadalmak (fasizmus, kommunizmus) sajátja, Gyurgyák pedig irtózik a totalitarizmustól.

De vajon valóban ideológiamentes-e a „Politikai ideológiák“?

Amennyiben nem tisztáztuk még hozzávetőlegesen sem, hogy mit kell érteni ideológia alatt, addig ezt egyszerűen nem lehet megállapítani. Gyurgyák felsorolja, hogy szerinte mivel foglalkoznak az ideológiák (emberi természet, közösség - individualitás, politikai kötelmek - politikai jogok, egyenlőség, igazságosság, hatalom). Miután ő mindezekkel nem foglalkozik, lévén hogy az ideológiákkal foglalkozik, tehát írása ideológiamentes. Ha én viszont másképpen közelítem meg az ideológia kategóriáját, akkor Gyurgyák írása nagyonis ideologikusnak fog bizonyulni.

Gyurgyák két ideológia-definíciót idéz. R. Aronét, amely szerint „az ideológia a történeti világ totális víziójának pszeudoszisztematikus megfogalmazása“, és R.A. Haberét, amely szerint „az ideológia nem más, mint az értelmiség azon kísérlete, hogy leírja és értelmezze a társadalmat.“ Aron definíciója tökéletes illusztrációja Lucien Sčve azon tételének, hogy „a filozófiai tolvajnyelvnek ... az alapja ... az idealizmus“. Nem igen tudunk vele mit kezdeni, hiszen nem közelebb akar vinni a fogalomhoz, hanem eltávolítani tőle. Haber fogalmát viszont nem tudjuk elválasztani a társadalomtudomány egy kissé lapos, semmitmondó meghatározásától, igy ezzel sem megyünk sokra.

A szerző végül az ideológia pozitív és pejoratív értelmezésén meditálva a marxi ideológia-fogalmat is idézi, amely szerinte - kettő és egymásnak ellentmondó. Nem hagyható figyelmen kivül persze, hogy az első megfogalmazás 1846-ban keletkezett, míg a második 1859-ben, tehát 13 évvel később. A sztálini misztifikáció állítja csupán úgy be, hogy Marx és Lenin minden műve azonos értékű kinyilatkoztatás, bármikor is születtek azok. Valójában persze Marx is fejlődött, fogalmai tisztultak az évek során, gondoljunk csak arra, hogy a „Bérmunka és tőké“-ben Marx még a munka eladásáról beszél, míg „A tőké“-ben már nyomatékosan a munkaerő eladását elemzi, bírálva a klasszikus politikai gazdaságtant azért mert abban a munka az adás-vétel tárgya. Tehát semmi csodálatos nem lenne abban, ha az 1859-es Marx felülbírálta volna az 1846-os ifjút. Csakhát még erről sincs szó. A két megközelítés nem mond ellent egymásnak. A „Német ideológiá“-ból vett idézet azt mondja, hogy az ideológiai képzetek a valóságos gyakorlat tudati tükröződései, az „Előszó“ gondolata viszont tovább jellemzi ezt a tükröződést, amennyiben rámutat arra, hogy az nem passzív leképezés, hanem az ellentétek végigharcolásának sajátos aktív formája. Mellesleg a „Német ideológiá“-ban ez a gondolat is igen nyomatékosan benne van, néhány oldallal a Gyurgyák idézte hely után: „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is.“ És igy tovább. (MEM 3. 48. oldal és utána) Marx tehát egyáltalán nem az ideológiát kárhoztatja el, hanem annak osztálytartalmát tárja fel. Ha tehát valaki úgy értelmezi a két marxi helyet, hogy „a polgári társadalom politikai elméletei ideológiák, azaz hamis tudat jellegűek, míg a proletáriátus politikai elmélete (azaz a marxizmus) nem ideologikus, hanem tudományos nézetrendszer, amely egyben a proletáriátus harci fegyvere“ az egyszerűen félrebeszél, illetve összekever hevet-havat. Annak, hogy Marx melyik ideológiát tartja tudományosnak és melyiket „ideologikusnak“ a szó pejoratív értelmében, semmi köze ahhoz a felfogáshoz, hogy az ideológiák - legyenek azok bármilyenek - az osztályharc eszközei.

Miután én vállalom, hogy a társadalomtudomány ideológiai töltetű, vállalom a marxi ideológia-fogalmat is, amely kissé általánosítva úgy fogalmazható meg: az érdekütközések aktív tudati tükröződése. Ez azt jelenti, hogy aki érdekeit érvényesíteni akarja, annak mindenekelőtt saját maga számára tudatosítania kell érdekei mibenlétét, de ez nem elég. Az ellenérdekűeket is meg kell győzni, hogy az én érdekeim érvényesítése tulajdonképpen az ő érdekük is. Vajon elképzelhető enélkül érdekérvényesítés? Aligha. Lehetséges tehát politika a marxi értelmezésű ideológia nélkül? Aligha. Igy azután a kérdés: „kell-e nekünk ideológia?“ voltaképpen érdektelen és értelmetlen. Nem kell. Van. Gyurgyák írásában is van, hiszen Gyurgyák elutasít bizonyos értékrendeket (totalitarizmusok, fasizmus, kommunizmus) és más értékrendekkel szimpatizál (liberalizmus, konzervatívizmus, bizonyos mértékig a szociáldemokrata jellegű szocializmus). Érdeke, hogy az előbbiek tűnjenek el, az utóbbiak viszont egymást kiegészítve és váltogatva virágozzanak. Megvizsgál továbbá még néhány „ideológiát“ (az idézőjelet majd megmagyarázom), amelyekben erényként tünteti fel a kedvencekhez való hasonlatosságokat s hátrányként a nemszeretemekkel közös vonásokat, végül is azonban marginalitásokként negligálja ezeket.

Nem nehéz ráismerni a (nyugat-)európai értékrendet hirdető ideológiára. Állításomat illenék persze igazolni. Nos, a részletes elemzés túlnőne az eredeti tanulmány jelentősségén, de azért hunyorítva is észrevenni, hogy a liberalizmus és a konzervatívizmus „problémáinak“ taglalása feltűnően rövid és a viccbeli izraelitára emlékeztet, akitől barátja azt kérdezi „mondd, te most panaszkodsz vagy dicsekszel?“ A szocializmusnál az bizonyul fő problémának, hogy eredeti elképzeléseik mindinkább a liberalizmus irányába torzulnak (ami persze - Gyurgyák szerint - nem is olyan nagy baj...).

Vizsgáljuk meg végül, hogyan elemzi a tanulmány a politikai ideológiák típusait. Meglehetősen sajátságosan. Nyolc, általa nagy történetinek nevezett, ideológiát különböztet meg:

* Anarchizmus,
* Liberalizmus,
* Konzervatívizmus,
* Szocializmus,
* Kommunizmus,
* Fasizmus,
* Nacionalizmus,
* Populizmus.

A tipológia meglehetősen önkényes, hiszen az anarchizmus mozgalom, sajátos ideológiával, ugyancsak mozgalmak a szocializmus, a kommunizmus és a fasizmus. Az anarchizmus bizonyos történelmi periódusban a szocializmus egyik változata volt (akárcsak a kommunizmus), a liberalizmus szintén egy adott történelmi korszakban a nacionalizmus zászlóvivője volt, míg a fasizmus egy más típusú nacionalizmust vegyit(ett) a populizmussal, hogy arról már ne is beszéljünk, vajon Margaret Teacher ideológiája liberális-e vagy konzervatív.

Meglehetősen katedra-ízű az egyes típusok tárgyalásának hármas tagolása: egy általános ismertető, az adott típus „dogmatikája“ s végül a típus „problémái“. Már utaltam rá, hogy egyes típusoknál csak a szimmetria kedvéért ragaszkodott a szerző ehhez a szerkezethez, hiszen a liberalizmus és a konzervativizmus „problémái“ valójában álproblémák, eme ideológiáknak - Gyurgyák interpretációjában - nincsenek valódi problémái.

Ismét a terjedelmi korlát miatt kell eltekintenem attól, hogy mind a nyolc típus leírását kritika alá vegyem. Igy mindössze kettőre, a „totalitáriusokra“ szorítkozom.

A szerző egyfolytában összekeveri a kommunista ideológiát a kommunista (valójában sztálinista) államrenddel, illetve a fasiszta ideológiát a fasiszta államrenddel. Továbbá a két ideológiatípust lényegileg azonosnak tartja, hiszen mindkettő totalitárius. A szerző a korszellemnek megfelelően nagyvonalúan azonosítja a kommunizmust a sztálinizmussal (az utóbbit nem megnevezve). Egy korábbi írásomban („Pestis és kolera“, Új Fórum 1989 lásd itt http://www.kommunista.net/blog/cikkek-a-sztalinizmusrol-i ) adalékokkal szolgáltam arról, hogy miért nem azonosítható a fasizmus és a sztálinizmus minden formai hasonlóság ellenére.

Azt is több cikkben fejtettem ki, hogy a kommunizmus és a sztálinizmus azonosítása ugyanolyan, mintha a kereszténységet azonosítanánk az inkvizícióval.

Mindezekre most nem térek ki.

A kommunizmus „dogmatikáját“ is a szerző önkényes megfogalmazásai jellemzik. Marx és Engels több ízben leszögezték, hogy a kommunizmus nem társadalmi végcél, hanem mozgalom a fennálló társadalmi rend megváltoztatására. Ennek az alapvető fontosságú elvnek a durva eltorzítása egyfelől a bersteini „a végcél semmi, a mozgalom minden“, másfelől a sztálini-hruscsovi-brezsnyevi „előre a kommunizmus fényes jövőjébe“. Amikor a szerző összekeveri a kommunista ideológiát a kommunista mozgalommal és a sztálinista államrenddel, akkor voltaképpen a sztálini színvonalra süllyed le.

A kommunista ideológia lényegét Marx és Engels a magántulajdon meghaladásában fogalmazta meg (nem megszüntetésében, hiszen a tőkés magántulajdon a társadalom nagy többsége számára már megszüntette a magántulajdont). A magántulajdon meghaladása nem a sztálini államigazgatási tulajdon és nem a nélkülözés általánossá tétele („Német ideológia“), hanem a (kényszerű) munkamegosztás megszüntetése (ugyanott), az egyéni tulajdon helyreállítása a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a termelési eszközök közös birtoklása alapzatán („A tőke“).

A szerző összes általánosító ítélete nem ezt az ideológiát cáfolja, hanem azt a kudarcba fulladt kísérletet, amelynek szinte látnoki leírását adta maga Marx a „Párizsi kéziratok“-ban és a „Német ideológiában“.

Egyenesen elképesztő az a vakság, amivel a szerző (sok más szerzővel együtt) leírja:

„Marx abból a feltevésből indult ki, hogy a tőke koncentrálódik az egyik oldalon, míg a másikon a munkásosztály számbelileg állandóan növekszik, és fokozatosan elszegényedik. A történelem azonban rácáfolt ezekre az elgondolásokra, sem az egyik, sem pedig a másik nem következett be.“

Hát a OECD-államok mamut-vállalatainak milyen koncentrációjára, a „harmadik világ“ milyen túlnépesedésére és elszegényedésére van még szükség ahhoz, hogy ezek az urak meglássák: Marxnak világméretekben igazolódik a prognózisa?!

Nem kevésbé problematikus a fasizmus elemzése sem. Az ok itt is nyilvánvalóan ideológiai. A szerző mindent elkövet, hogy elkendőzze a fasizmus és a nagytőke szoros kapcsolatát.

Ez azonnal a bevezető fejezetben kiviláglik.

A szerző idézi Mussolini fasizmus-definícióját: „A fasiszták nem republikánusok, nem szocialisták, nem demokraták, és nem konzervatívok vagy nacionalisták. A fasizmus a tagadásoknak és az igenléseknek egy új szintézisét jelenti.“ Majd megállapítja, hogy „ez a megfogalmazás mindenesetre pontosabb, mint az amelyet Magyarországon hosszú évtizedekig sulykoltak: „A fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.“ Hogy miért, azt nem tartja fontosnak közölni az olvasóval. Mindenesetre itt is jól össze van keverve minden. A Mussolini-szöveg (melyet olvasva önkéntelenül megjelenik előttünk a Duce hírhedt pojáca grimasza) valóban valamiféle (zagyva) ideológiaként fogható fel. Dimitrov megfogalmazása viszont kifejezetten a fasizmusra, mint akcióra, mint hús-vér valóságra, mint mozgalomra és államrendre vonatkozik. Egy érdekcsoport (osztály stb.) ideológiáját egyébként sem fogalmazhatja meg az ellenfele, csak saját - ha úgy tetszik - értelmisége (innen származtatható R.A.Haber lapos ideológia-definíciója). Feltéve persze, hogy ideológia alatt azt értjük, amit Marx.

A dimitrovi szöveg persze vitatható, hiszen csak a hatalomra jutott fasizmust jellemzi. Ugyanakkor a fasizmus a hatalom sáncain kívül is értelmezhető. Fentebb említett írásomban erre is kitértem, amikor azt állítottam, hogy a sztálinizmus a hatalom terrorisztikus elfajulása, ami hatalom nélkül értelmezhetetlen (a cári Oroszországban a bolsevikok nem csak, hogy nem alkalmaztak, de kifejezetten ellenezték a tömegterrort), ellentétben a fasizmussal, amely maga a hatalomra törő terror, s amely a válogatás nélküli tömegterrort a hatalom megszerzése leghatékonyabb eszközének tartja. Mindazonáltal a fasizmus a lecsúszott és sértett középosztály mozgalma, amely nevetséges hőzöngők gyülekezete mindaddig, amíg a nagytőke fel nem ismeri benne a preventív ellenforradalom hatékony eszközét és fel nem karolja.

Hogy ez igy van, arra sajnos jó példa napjainkban az oroszországi Zsirinovszkij-jelenség. A perverz politikai exhibicionista, aki ellenfeleit s a népet politikai kabátszárnyainak újra meg újra való széttárásával sokkolja, a lecsúszott orosz középrétegek körében nagy népszerűségre tett szert, s miután Jelcin a mérsékelten populista ellenfeleit (Haszbulátovot és Ruckojt) egy fegyveres kalandba hajszolta, majd a lefortoi börtönbe záratta, Zsirinovszkij azok szavazóbázisának jó részét is megszerezve jelentős sikert ért el a Jelcin által kikényszerített választásokon. Mindazonáltal Zsirinovszkij egészen addig nem jelent komoly veszélyt, amíg a hadiipari komplexum vezetői (akik a kialakulóban levő új orosz nagyburzsoázia legfontosabb képviselői - éppen a hadsereghez fűződő kapcsolataik miatt) mögé nem állnak. Akkor viszont Zsirinovszkij liberális demokratái valódi fasisztákká fognak válni, azaz a nagytőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeivé, akik nyílt terrorisztikus diktatúrát fognak bevezetni.

Összefoglalva, Gyurgyák János tanulmánya nem a népszerűsítő törekvések miatt gyenge, hanem a tagadott és mégis feltűnő ideológiai elfogultság miatt. A marxista ideológia fölénye - minden kudarc ellenére - abból adódik, hogy fel tudja vállalni saját magát, s igy nem bonyolódik olyan ellentmondásokba, mint az önmaguk létét titkoló-tagadó polgári ideológiák. Ezért, és nem valamiféle kiválasztottság, elhivatottság miatt tudományosabb amazoknál.

(megjelent: ELVEINK és TETTEINK)