A kritika második fele

Álljunk meg egy pillanatra…

Callahan úr könyvének második felében (a 11. fejezettől kezdve) egyre inkább letér az általános közgazdaságtan elméleti tárgyalásáról, és egyre markánsabban a jelenkori egyesült államokbeli gazdaság konkrét problémáival foglalkozik. Teszi ezt annyira, hogy például az osztrák iskola cikluselméletének ismertetése során egy szót sem ejt az 1825-től 1929-ig nagyjából 8-10 évente ismétlődő klasszikus túltermelési válságciklusról, nem elemzi az 1929-33-as Nagy Válság tanulságait sem (eltekintve néhány rossz szótól, amivel Roosevelt elnök New Deal politikáját egy kalap alá helyezi Mussolini és Hitler gazdaságpolitikájával). Kizárólag jelen korunk pénzügyi válságaival foglalkozik.

Mivel az USA gazdaságának aktuális vizsgálata nem kutatási területem, azért ezen a területen már nem folytathatom a széljegyzetszerű, pontról pontra haladó kritikámat. Megpróbálok tehát valamiféle kritikai összefoglalót írni a „Hús-vér közgazdaságtan” második feléről.

Piac és állam

Callahan úr fejtegetései – beleértve a fentebb tárgyalt „megsemmisítő” kritikáját a szocializmusról – a könyv második felében akörül mozognak, hogy kimutassa, az állam bármilyen beavatkozása a gazdaság menetébe csak bajt okoz. Az egyedül üdvözítő megoldást csak a piac kínálja. Fejtegetései helyenként nagyon meggyőzőnek is tűnnek. A baj a piac értelmezésében van, és abban, hogy Callahan úr az általa sajátosan értelmezett piaccal szemben csak egyetlen – elvetendő – alternatívát lát, az állami beavatkozást.

Mi hát a piac?

Azt gondolhatnánk, hogy ha valamiben, akkor a piac értelmezésében konszenzus van valamennyi közgazdaságtani irányzat között: a piac, mint elvont, összefoglaló kategória az árucserék színterét jelenti.

Valójában koránt sem ilyen egyszerű a dolog.

„A közvetlenül kézenfekvő elképzelés a következő: A termelésben sajátítják el (állítják elő, alakítják) a társadalom tagjai a természeti termékeket emberi szükségletekre; az elosztás határozza meg azt az arányt, amelyben az egyes ember ezekben a termékekben részesül; a csere juttatja hozzá azokat a különös termékeket, amelyekre az elosztás révén neki jutott hányadot át akarja váltani; végül a fogyasztásban válnak a termékek az élvezés, az egyéni elsajátítás tárgyaivá. A termelés előállítja a szükségleteknek megfelelő tárgyakat; az elosztás szétosztja azokat a társadalmi törvények szerint; a csere az egyedi szükséglet szerint újra elosztja a már elosztottál; végül a fogyasztásban a termék kilép ebből a társadalmi mozgásból, közvetlenül tárgya és szolgája lesz az egyedi szükségletnek és az élvezésben kielégíti azt. így a termelés jelenik meg mint a kiindulópont, a fogyasztás mint a végpont, az elosztás és a csere mint a közép, amely maga is kettős, amennyiben az elosztás mint a társadalomból, a csere mint az egyénekből kiinduló mozzanat van meghatározva. A termelésben objektiválódik a személy, a fogyasztásban szubjektiválódik a dolog; az elosztásban a társadalom általános, uralkodó meghatározások formájában átveszi a közvetítést termelés és fogyasztás között; a cserében ez a közvetítés az egyén véletlen meghatározottsága révén megy végbe.

Az elosztás meghatározza azt az arányt (mennyiséget), amelyben a termékek az egyénnek kijutnak; a csere meghatározza azokat a termékeket, amelyekben az egyén az elosztás révén neki juttatott részt kívánja.
Termelés, elosztás, csere, fogyasztás így szabályszerű következtetést alkotnak; a termelés az általánosság, az elosztás és a csere a különösség, a fogyasztás az egyediség, melyben az egész összezárul. Ez csakugyan összefüggés, de lapos.” (MEM 46/I 16. oldal)

Marx ezen megállapítása a forrása egyfelől Polányi Károly kutatásainak, másfelől Kornai János eredményeinek a különböző gazdasági koordinációs mechanizmusokról. Sietek megjegyezni, egyikük sem marxista, bár Polányi erősen szimpatizált a marxizmussal, Kornai viszont tudatos antimarxistaként fejtette ki legfontosabb gondolatait. Azonban mindketten – ellentétben Callahan úrral – jól ismerik, és nagyra becsülik Marx elméleti teljesítményét.

A sokféle, egymásba fonódó koordinációs mechanizmust Kornai János négy alaptípusba sorolta:

1. Az állatvilágból alig kiemelkedett emberek között, különösen az egymással hadakozó szomszédos törzsek esetében a legősibb koordináció az „ököljogon“ alapuló agresszív koordináció. Ez egy hierarchikusan felépülő mechanizmus, ahol az „áldozatok“ alá vannak rendelve az „agresszornak“. Nincs kizárva természetesen, hogy az „áldozatok“ maguk is „agresszorok“ a még náluk is alávetettebb „áldozatokkal“ szemben.

Erre a koordinációs mechanizmusra jellemző az egyirányú információáramlás az agresszortól az áldozatok felé (követelés) és az egyoldalú jószágáramlás az áldozatoktól az agresszor felé (zsákmány). Nem jellemző viszont, hogy az agresszor beavatkozna az áldozatok egymás közötti viszonyába, amelyek minősége ezért lényegtelen.

2. A megszilárduló technikai-társadalmi munkamegosztás - elsősorban a közösségeken belül - háttérbe szorítja az agresszív koordinációt és annak helyébe a hagyományokon, szokásjogon, etikai és morális (külső és benső erkölcsi) késztetéseken alapuló etikai koordináció lép. Ez mellérendeltségi viszonyokat feltételez a közösség tagjai között, amelyekből hiányzik a közvetlen egyenértékűségen alapuló viszonosság.

3. A kifelé agresszív, befelé etikai koordináció ellentmondása különösen a birodalmat építő, hódító népeknél súlyos ellentmondásként egyre alkalmatlanabb a társadalom működtetésére, ami e két koordinációt részben ötvöző, részben tagadó, de mindkettőt háttérbe szorító új típusú koordináció jelentkezéséhez vezet. A hagyományokra és az erkölcsre agresszívan hivatkozó, az agresszivitást hagyománnyá, erkölcsileg alátámasztott törvényekké nemesítő állam bürokratikusan koordinálja az alattvalók társadalmát. Formailag tehát ez az agresszív koordinációhoz hasonló hierarchikus sémát jelent (az alattvalók lehetnek maguk is helyi kiskirályok, bürokraták), ám tartalmilag nagyok a különbségek.

A bürokrata és az alattvalók között kétirányú mind az információ-, mind a jószágáramlás. A bürokrata begyűjti a társadalmi információkat és feldolgozza azokat (Statisztikai Hivatal). Ezen információk ismeretében és jól-informáltságával legitimálva magát utasításokat, parancsokat ad ki, amelyeket az alattvalók egyfelől kötelesek végrehajtani, akár az áldozatok az agresszor követeléseit, ám másfelől, mint problémáik megoldására irányuló iránymutató segítséget értékelik olyan esetekben, amikor az ő helyi információik elégtelenek a megoldáshoz (például és elsősorban érdekütközéseik feloldásához – lásd a „jó bíró“ esetét). A bürokrata emellett és ennek alapján a megtermelt javak egy részét is elvonja az alattvalóktól (adó), amiket részben saját szükségleteire használ fel, semmiben nem különbözve a zsákmányból élő agresszortól. Másrészt viszont az elvont javak jelentős részét visszaforgatja az alattvalóknak – újraelosztást hajt végre – egy vélt vagy valóságos társadalmi igazságosság nevében. Eközben saját pozícióját erősítve úgy lép fel, mintha a visszaforgatott javak az ő nagylelkű adományai lennének. Ezt a jelenséget nevezi Kornai paternalizmusnak. A paternalizmus jellegzetes megnyilvánulása, hogy a bürokrata feljogosítva érzi magát az alattvalók egymásközötti viszonyaiba való beavatkozásra, függetlenül e viszonyok jellegétől.

4. Témánk szempontjából a legfontosabb a legkorszerűbb koordinációs mechanizmus, a piaci koordináció. Mivel ez szintén mellérendelő struktúra, azért az első felszínes szemrevételezéskor könnyen összetéveszthető az etikai koordinációval.

A különbözőség azonban a kicsit figyelmesebb vizsgálat esetén azonnal észrevehető. Ennek lényege a szigorú értékviszonosság. A gazdasági tevékenységek, szolgáltatások egy elég széles közmegegyezés alapján értékelődnek, és ennek az értékrendnek az alapján a tevékenységcserék értékarányosan, adok-veszek alapon, viszonosan mennek végbe. Az így kialakuló intézményt, az értékviszonos cserék valóságos vagy elképzelt, absztrakt színterét piacnak nevezzük. A közgazdaságtan vizsgálódásainak egyik legalapvetőbb terepe éppen ez a piac.

Lehet azt mondani, hogy a valóság ennél sokkal színesebb. Polányi például az archaikus társadalmak vizsgálatakor a koordinációk széles spektrumát írta le. Ám Callahan úr két színű, fekete-fehér (a jó piac, a rossz bürokrácia) képe még ennél a sémánál is szegényesebb.

A piaci kudarcokat a „jól működő” piac szüli

A közgazdaságtan meglehetősen alaposan körbejárja a (tökéletesen versenyző – Callahan úrnál ) piac azon hatását, hogy a keresletet és a kínálatot az egyensúly felé tereli, vagyis a piaci mechanizmusok az árak alakulásán keresztül úgy alakítják a piaci állapotokat, hogy a keresett termékekből többet, a kevésbé keresett termékből kevesebbet termeljenek. Mindezzel kapcsolatban beszélnek a piac öntisztító szerepéről, illetve a piaci koordinációról.

Mondhattuk volna azonban azt is, hogy a piac szabályozza a termelést. A probléma mindössze az, hogy a piac utólagosan, „post festum” szabályozza a piacot. Előbb jelentős feleslegnek kell keletkeznie a piacon a kevésbé kelendő áruból ahhoz, hogy a termelők visszafogják termelésüket. Máskor érzékelhető hiánynak kell kialakulnia, hogy a termelőket ösztönző áremelkedés beinduljon. Ennek alkalomadtán igen súlyos következményei lehetnek, amelyekről a különböző cikluselméletek szólnak.

Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a piac termelésszabályozó mechanizmusát, akkor további hatásokat fedezhetünk fel.

A relatív túltermelés kiváltotta árcsökkenésre a termelők alapjában kétféle módon reagálhatnak:

· Akik nem vállalják az adott termék megnövekedett kockázatát, azok elhagyják az ágazatot, eszközeiket (tőkéjüket) más ágazatba fektetik, illetve a csődbejutottak a vállalkozással is felhagynak, kilépnek a termelők közül.

· Mások viszont az áresést költségcsökkentéssel, vagy ami általában ugyanaz, műszaki fejlesztéssel próbálják kompenzálni. Természetesen ebbe is bele lehet bukni, de szép sikereket is el lehet érni.

A hosszútávú ágazati kínálat vizsgálata arra az eredményre jut, hogy hosszútávon a vállalatok 0 gazdasági profitot[*] realizálnak. Rövidtávon ez azonban nem így van. Éppen a műszaki fejlesztés első sikeres alkalmazói (a gazdaságtörténet tanúsága szerint ezek gyakran nem azonosak az első alkalmazókkal) jelentős gazdasági profitot fognak elérni - természetesen csak rövidtávon. Hosszútávon azonban – feltevésünk szerint – érvényesül a piac versenyeztető jellege. Mivel a műszaki fejlesztés sem lehet – ismét feltevéseink szerint – monopolhelyzet forrása, azért hosszabb távon a többi vállalat is birtokába jut ennek, vagy más, ezzel egyenértékű (azonos gazdasági hatású) fejlesztési eredménynek. Paradox módon ennek nem az lesz a következménye, hogy a többiek is gazdasági profithoz jutnak, hanem az, hogy az úttörők is elvesztik azt („az összetétel csapdája”!), így ismét az tud eredményes lenni, aki új fejlesztésbe vág bele. A piac tehát folyamatosan ösztönzi a műszaki fejlődést.

----------------------------------------------

[*] A gazdasági profit a „mainstream” közgazdaságtan kategóriája – nem egészen (sőt egészen nem) azonos a marxisták profit-fogalmával (amely az értéktöbblet tőkés-vállalkozónak jutó része). Lényegében a vállalat pénzügyi eredményének a vállalat bővítésére fordítható részét értik alatta.

----------------------------------------------

Látjuk, hogy a verseny állandó mozgásban tartja a piac szereplőit, elsősorban az eladó-termelőket. E mozgás „két dimenziós”:

· egyrészt a termelők eszközeiket, tőkéjüket a különböző javakat termelő ágazatok között mozgatják, áramoltatják ide-oda (a piac utólag szabályozza a termelést);

· másrészt az ágazaton belül maradók technikájukat, technológiájukat fejlesztik, hol úttörőként, hol az úttörők követőiként (hiszen a piac ösztönzi a műszaki fejlődést).

E mozgások célja a minél nagyobb – legalább rövid ideig elérhető – pozitív gazdasági profit.

Nyilvánvaló azonban, hogy mind az ágazatok közötti mozgásnak, mind az ágazaton belüli fejlesztésnek transzfer költségei vannak. Ezeket a transzfer költségeket az átlagos szinten termelők, akiknek a gazdasági profitjuk 0, nem tudják megfinanszírozni, mert e költségek vállalása gazdasági profitjukat egyből negatívvá, a vállalkozást veszteségessé tenné. Vagyis a piac törvényei szerint annak van reális esélye pozitív gazdasági profit szerzésére, akinek már előzőleg is pozitív gazdasági profitja volt. Természetesen itt nincs szó abszolút, determinisztikus folyamatokról, hiszen nagy szerepe van a véletlennek, a szerencsének is, de azért tendenciájában nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag eredményes piaci szereplőknek nagyobb az esélyük arra, hogy továbbra is eredményesek legyenek, míg a lemaradóknak egyre növekvő az esélyük arra, hogy hátrányuk behozhatatlanná váljon, hogy a versenyből végleg kiessenek. Vagyis a piac hosszabb távon differenciálja a termelőket, az eredményeseket egyre jobb helyzetbe, a lemaradókat egyre rosszabb helyzetbe hozva.

A „normális” piac működésének tehát három hatása különböztethető meg:

· utólag szabályozza a termelést;

· folyamatosan ösztönzi, kikényszeríti a műszaki fejlődést;

· differenciálja a piac (aktív) szereplőit.

A piac fentebb jelzett hatásai átalakítják magát azt a közeget, amiben a piac működik. Emiatt megváltozik maga a piac is.

A piac által kikényszerített műszaki haladás nem csak a költségeket csökkenti, hanem szükségszerűen differenciálja a termékeket is, hiszen a differenciált termék is alkalmas a vevők megnyerésére - a termékdifferenciálódás a műszaki fejlődés egyik fontos megjelenési formája. De nem csak a termékeket differenciálja, hanem a szükségleteket is, hiszen a magasabb technikai színvonal olyan szükségletek kielégítését is potenciálisan lehetővé teszi, amelyek korábban fel sem merülhettek (például a rádiózás technikai fejlődése „fejlesztette ki” a televízió iránti – kielégíthető – szükségletet). A szükségletek differenciálódása a műszaki haladás reális indítéka, nélküle a műszaki fejlesztés nem érné el gazdasági célját – még a fejlesztés transzfer költségei sem térülnének meg.

A termékek és szükségletek differenciálódása egyre bonyolultabbá teszi mind a termelési, mind a fogyasztási folyamatokat. A munkamegosztás is egyre szövevényesebb formát ölt. Ha az árutermelés korai időszakaiban még egy-egy termelő többé-kevésbé elmondhatta, hogy ő valami konkrétat (cipőt, kenyeret, könyvet stb.) állított elő, akkor a fejlett technika mellett ez ki van zárva. Mindenki csak részese lehet a közös termelő folyamatnak. Társadalmivá válik a termelőfolyamat, de ezzel társadalmasodik a szükségletek világa is.
A szövevényessé váló gazdaságban nő azoknak a szükségleteknek a száma, amelyeket nem lehet, vagy nem célszerű egyénileg kielégíteni (például egy ipari lakótelep – „bérkaszárnya” már elképzelhetetlen kerti kutakkal, vezetékes víz nélkül), azaz mind jobban előtérbe kerülnek a közjavak, illetve a közjószágszerű magánjavak, így tehát ezek a jelenségek egyáltalán nem kivételesek, hanem a piac működésének szerves következményei.
A bonyolult termelői szervezet (s az úgyszintén mind összetettebbé váló fogyasztás) egyre több externál hatás forrásává válik. Egy-egy technológiai-gazdasági megoldásnak mind kevésbé lehet lokalizálni hatásait. Azok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő.

Még fontosabb a piacnak a termelőket differenciáló hatása. Ennek logikailag egyértelműen monopóliumhoz kellene vezetnie. A dolog azért nem ilyen egyszerű. A piac működése ugyanis nem csak a termelők differenciálódását okozza, hanem a termelés növekedését is. A növekvő és differenciálódó termelés mellett új termelők sokasága léphet be a folyamatba, s így a termelők számának csökkenése sokkal kevésbé valószínű, mint e szám növekedése. A termelők számának valószínű növekedése azonban nincs ellentmondásban azzal, hogy a piaci részesedést tekintve monopolizálódási folyamatok induljanak meg. Miközben a piaci kereslethez képest jelentéktelen méretű vállalatok akár gomba módra szaporodnak, az összkereslethez hozzámérhető vállalatok száma csökkenhet - növekvő méretek mellett. Ha tiszta monopóliumok nem is, de oligopól vállalatok mindenképpen uralkodó helyzetbe kerülnek. Tehát az oligopolista-monopolista verseny sem véletlen kivétel, hanem a piaci működés természetes fejleménye. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kis létszámú oligopól piac, ha nem képes természetes monopóliumot kiválasztani magából, akkor nyílt vagy titkos kartell-szerződések fogják gyakorlatilag monopolisztikussá tenni.

Tehát a „mainstream” közgazdaságtanban hagyományosan a piac véletlenszerű kisiklásaiként tárgyalt kudarcok valójában magából a normális piaci működésből születnek. Callahan úr és az általa interpretált osztrák iskola azonban messzebbre megy, mint a „mainstream”. Míg az utóbbi a piaci kudarcokat véletlenszerű kivételeknek láttatja, amelyek igazolhatják az alkalmankénti állami beavatkozást, addig a Callahan úr osztrák iskolája általában tagadja a piaci kudarcokat, az e körbe tartozó jelenségeket az állami beavatkozásból próbálja magyarázni, és csodagyógyszerként újra meg újra magát a piacot javallja. Eközben „hús-vér” közgazdaságtana egyre jobban elszakad a valóságtól. Kritikánk lezárásaképpen mutassuk meg, hogy Callahan úr a szabad piac, mint az egyetlen lehetséges út fetisizálása közben nem riad vissza az események hamis interpretálásától sem.

A Betamax és a VHS (199-200 oldalak)

"A Sony (a Betamax formátum kifejlesztője) és a Matsushita (a VHS kidolgozóinak egyike) másképp súlyozta a könnyű szállíthatóság (amely kis kazettaméretet jelent) és a felvételi idő (kazettát növelő) hosszúságának fontosságát. A Sony azt gondolta, hogy a fogyasztók egy kisméretű könyvnek megfelelő méretű kazettát szeretnének inkább, még ha az egy órára korlátozza is a felvételi időt, míg a Matsushita a nagyobb kazetta, és két órás idő mellett tette le a voksát. Ettől eltekintve a két technológia nagyjából azonos volt. Lényegében mindkét fél tett egy fogadást arra, hogy mi lesz a fontosabb a fogyasztók számára: a Sony a kisebb kazettára, a VHS támogatói a hosszabb felvételi időre.

A piac nem ragadt rajta a Beta útján... Vegyük észre, hogy ez minden, csak nem erős útfiiggés. Bár a Beta volt az első, a VHS igen hamar képes volt átvenni tőle a hatalmat. Ez természetesen pont az erős útfüggésről szóló előrejelzések ellentettje... A legtöbb fogyasztó számára a VHS a különböző jellemzők jobb elegyét biztosította. A piaci eredmény: pontosan az, amit az emberek akartak."

Az egész gyönyörű magyarázatban csak egy apró hiba van – nem igaz. Az igazságról való elszólás abban a szinte mellesleg odavetett megjegyzésben van, miszerint „a Betamaxot viszonylag szűk körben, a műsorszórásban alkalmazzák, ahol a szerkesztés és a speciális effektusok terén jelentkező előnye fontosabb, mint a fogyasztói piacon”.

Ugyanis az egész szövegben Callahan úr elhallgatja a legfontosabb különbséget a Betamax és a VHS között. Ez egyáltalán nem a „könnyű szállíthatóság (amely kis kazettaméretet jelent) és a felvételi idő (kazettát növelő) hosszúsága” közötti különbség.

A kisméretű videokamerák megjelenése után piacra került a VHS mini kazetta, amit a kisméretű kamerákba lehet rakni, valamint a speciális adapter-kazetta, amibe helyezve a mini kazettát, az lejátszhatóvá válik a szabványos VHS lejátszókban. Vagyis szükség lett a kisméretű kazettákra, de ez nem vitte be végre a háztartásokba a Betamax kazettákat, azokat továbbra is csak a riporterek használták. Tehát itt sokkal nagyobb erők dolgoztak!

Az igazi különbség a Betamax és a VHS között a másolhatóság. A Betamax felvételek többször másolhatóak jelentős minőségromlás nélkül, míg a VHS felvétel már az első másolatban is szinte élvezhetetlen. Ebből adódik a Betamaxnak „a szerkesztés és a speciális effektusok terén jelentkező előnye”.

Vajon a mindenható piac miért a silányabb terméket részesítette előnyben? Talán az emberekben nem elég erős az igény a videofelvételek másolására? Vagy esetleg az állam avatkozott be itt is?

Nem itt az államnál sokkal hatalmasabb erők avatkoztak be. A hollywoodi filmstúdiók és terjesztő vállalataik.

Ők voltak, akik a filmjeiket VHS-kazettán kezdték terjeszteni a kezükben tartott videokölcsönző hálózatban – pontosan azért, mert azok rosszul másolhatóak. Azok a vevők, akik azért akartak otthoni videokészüléket vásárolni, hogy ezekből a kölcsönzőkből kazettákat kölcsönözzenek, azok így kénytelenek voltak VHS készüléket vásárolni, és mivel kezdetben e készülékeknek igen borsos ára volt, kevesen engedhették meg maguknak, hogy Betamax készüléket is vásároljanak. Ennek következtében a Betamax, mint háztartási videolejátszó megbukott, és gyártóik sietve megcélozták a stúdió-berendezések piacát, ahol a silány VHS természetesen nem volt konkurencia.

A háztartási videózás területén viszont igenis működött az útfüggőség, és a piac éppen hogy a VHS útjára ragadt, és nem a Betamaxéra. Az „útfüggőség” azonban megint amolyan osztrákos eufémia. Egyszerűbb a hollywoodiak monopolhelyzetéről beszélni. A modern technika, és nem a piac, ami ezt a monopolhelyzetet megtörte. A digitális képrögzítés (DVD, DivX stb.), ami a Betamaxot és a VHS-t egyaránt a technikatörténeti múzeumokba száműzi. Hollywood itt igen komoly utóvédharcokat folytat, amihez sutba dobja a Callahan úrnak oly kedves piacot, és nyíltan a (tőkés) állam segítségéhez folyamodik. Például kitalálták az árdiszkrimináció egy nagyon ravasznak gondolt módját. A VHS-kazettákat kiszorító DVD-filmlemezeket úgynevezett régiókódokkal látják el, hogy az egyik régióban vásárolt lemezeket ne lehessen a másik régióba átvinni, és így minden régióban az ott adott piac árain lehessen azokat eladni. Az egyébként igen könnyen, gyakorlatilag teljesen minőségromlás nélkül másolható DVD lemezeket a régiókódon kívül még mindenféle egyéb másolás-védelemmel is ellátták. A számítógépes hackerek igen gyorsan feltörték ezeket a védelmeket, de a régiókód esetében még erre sem volt szükség. A hollywoodi monopóliumok itt a szórakoztató elektronika óriáscégeivel kerültek szembe, akiket nem tudtak arra kényszeríteni, hogy a felesleges többletköltséget jelentő, és ráadásul a készülékek eladhatóságát rontó régiókód olvasó elektronikát a DVD-lejátszóikba beépítsék.

Callahan úr eszmefuttatásai a Microsoft programozási sikereiről is a számára nem létező monopólium kérdését hagyják figyelmen kívül.

Aki figyeli a Microsoft elszánt harcát a „szoftver-kalózok” ellen, az talán el sem tudja képzelni, hogy a cég látványos sikerét éppen ezeknek a „kalózoknak” köszönheti. A kezdetekben az Apple a Machintos minőségi szoftvereit igen erős másolás elleni védelemmel látta el, amely összefüggésben volt a Machintos sajátos, az IBM-PC-vel szemben hátrányos architektúrájával, és ezért kemény diót jelentett a hackereknek is. Ugyanakkor a Microsoft az első sikeres operációs rendszereit (DOS 6.2, Windows 3.1 stb.) és a kialakulóban levő Office csomagjának alkotórészeit (Word 2.0, Excel 4.0 stb.) gyakorlatilag semmilyen másolásvédelemmel nem látta el. Ezeket a programokat kb. 90%-ban a felhasználóik „lopták”. Ám egyrészt a hatalmas tömeg 10 fizető százaléka maga is igen jelentős tömeg, azonkívül, ami sokkal fontosabb, ezek a „szoftver-lopások” teremtették meg az „útfüggőséget”, vagyis a Microsoft monopolhelyzetét. Ezt se az állami beavatkozás (tucatnyi lényegében eredménytelen trösztellenes eljárás) töri meg, hanem az Internet és a rajta fejlődő nyílt forráskódú programozás meglehetősen piac-idegen mozgalma.