a RedNews-on

Daniel Bensaïd utolsó írása (Puissances du communisme*)

A napokban elhunyt francia marxista filozófus Daniel Bensaïd a kommunizmus fogalmáról szóló, egyben élete legutolsó írását közöljük. Ezt az írást Bensaïd ezen a hétvégén adta volna elő a Puissances de communisme konferencián…

Daniel Bensaïd – Puissances du communisme

1843-ben „A társadalmi reform előrehaladás a kontinensen” c. cikkében a fiatal Engels (aki ekkor mindössze 20 éves volt) a kommunizmust úgy írta le, mint ami „szükséges konklúzió, amelyet kötelességünk levonni a modern civilizáció körülményeiből kiindulva”.
Azaz összességében a kommunizmust egy logikus következtetésnek látta, az 1830-as forradalom következményeként, amely során a munkások „visszatértek a dolog élő gyökereihez és a nagy forradalom tanulságaihoz, szenvedélyesen magukhoz ragadva Babeuf kommunizmusát.”
A fiatal Marx számára ezzel szemben ez a kommunizmus még csak egy «dogmatikus absztrakció» volt, a «humanizmus elvének ösztönös, eredeti megnyilvánulása». A megszületőben lévő proletariátus a «emancipációjának doktrínerjeinek karjaiba vetette magát», „szocialista szekták” és zavaros elmék karjaiba, akik „humanista szózatokat mondtak” az „egyetemes testvériség milleniumáról”, mint az „osztályviszonyok képzeletbeli eltörléséről”. 1848 előtt ez a kísértetszerű, programmal nem rendelkező kommunizmus különböző egalitárius szekták, Étienne Cabet „Ikária” c. regénye által inspirált álmodozások „eldurvult” alakjában tűnt föl és kísértett, gomolygott a korszellemben.

Az absztrakt ateizmus meghaladása már itt egy új, társadalmi materializmust implikált, amely nem más mint maga a kommunizmus: „mint ahogy az ateizmus mint Isten megszüntetése az elméleti humanizmus létrejövése, a kommunizmus mint a magántulajdon megszüntetése a valóságos emberi életnek mint az ő tulajdonának vindikálása” [Marx: Gazdasági-Filozófiai kéziratok]. Korántsem valamiféle vulgáris antiklerikalizmus, ez a kommunizmus „a gyakorlati humanizmus […] létrejövése”, amely számára már nem pusztán a vallási elidegenedettség leküzdése a feladat, hanem a valós társadalmi elidegenedettség és nyomorúság meghaladása, hiszen ez utóbbiakból származik a vallás iránti szükséglet.

1848 fundamentális tapasztalatától a Párizsi Kommünig a fönnálló rend megdöntését zászlajára tűző „valóságos mozgalom” formát és erőt nyert, elsöpörve a «szektás bohócbábukat» és nevetségessé téve a „tudományos tévedhetetlenség orákulumi hangját”. Másképpen kifejezve a kommunizmus, ami kezdetben szellemi állapot (vagy állásfoglalás), azaz „filozófiai kommunizmus” volt, megtalálta politikai formáját. Negyedszázad alatt a kommunizmus felnőtt: filozófiai és utópikus megjelenési módjaitól eljutott az emancipáció végre meglelt politikai formájához.

1. Az emancipáció jelszavai nem tudták sértetlenül és tisztán átvészelni a huszadik század borzalmait. Azt mondhatjuk, hogy a mesékben szereplő állatokhoz hasonlóan nem haltak meg egészen ezek a szavak, de mind súlyosan megsebesültek. „Szocializmus”, „forradalom”, sőt még az „anarchia” is: alig jártak jobban, mint maga a „kommunizmus” kifejezés. A „szocializmus” belekeveredett Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásába, a gyarmati háborúkba, majd a polgári kormányokkal való kollaborációba, míg végül egészen elvesztette minden tartalmát, ahogy „kiterjedését” egyúttal folyamatosan növelte. Módszeres ideológiai kampánnyal sikerült elérni, hogy sokak szemében a forradalom fogalma az erőszakkal és terrorral legyen azonos. A kommunizmus egyike azoknak a szavaknak, amelyek nagy ígéreteket és a jövőre vonatkozó álmokat hordoztak magukban – és ez a szó történetének legsúlyosabb sebesülését akkor szenvedte el, amikor az állami-bürokratikus gondolkodás foglyává és egy totalitárius történelmi kísérlet szolgájává vált. A kérdés mármost az, hogy ezekből a „sebesült szavakból” van-e olyan, amelynek meggyógyítása és talpra állítása, újbóli útnak indítása megéri a fáradságot.

2. Ehhez szükséges átgondolnunk mi lett a huszadik század kommunizmusából. Ez a szó nem létezhet az időn kívül és anélkül, hogy tekintetbe vennénk a történelmi megpróbáltatásokat, amelyeknek alávetették. A „kommunista” szó használata az egyszerre autoriter és [gazdaságilag] liberális kínai állam leírására sokkal súlyosabb teherként nehezebb terhet jelent (és sokkal több ember szemében), mint bármi, amit a „kommunista hipotézis” újabb törékeny elméleti és kísérleti hajtásai kompenzálni tudnának. A kísértés, hogy kivonjuk magunkat a kritikai jellegű történeti áttekintés feladata alól ahhoz vezet, hogy a kommunista gondolatot bizonyos atemporális [időn kívüli] „invariánsokká” alakítjuk, olyan gondolatokká, melyek az igazságosságtól és emancipációtól függetlenek – ahelyett, hogy a kommunizmust specifikus politikai formaként fognánk föl, az emancipáció programjának szükséges formájaként a tőkés domináció korszakában. A szó így tehát politikai precizitásából veszít, miközben etikai és filozófiai relevanciájának területe kitágul. Az egyik kritikus kérdés természetesen az, hogy a Szovjetunióban kialakult bürokratikus despotizmus az októberi forradalom legitim örököse-e, vagy egy bürokratikus ellenforradalom gyümölcse. Az utóbbi hipotézist nem csak a perek, tisztogatások, a masszív deportálások ténye támasztja alá, hanem a szovjet társadalom és államapparátus teljes felforgatása a harmincas években.

3. Nem lehet rendeletekkel új szókincset létrehozni. A szókincs és a szóhasználat hosszú folyamat során alakul ki, a gyakorlaton és a különböző tapasztalatokon keresztül. Ha engednénk annak a törekvésnek, hogy a kommunizmust a sztálini totalitárius diktatúrával azonosítsuk, az azt jelentené, hogy kapitulálunk az átmeneti győztesek előtt, összekeverjük a forradalmat a bürokratikus ellenforradalommal és lezárjuk a „bifurkációk” azon fejezetét, ami pedig az egyetlen, amiben helye van a reménynek. Ez pedig azt is jelentené, hogy helyrehozhatatlan igazságtalanságot követünk el az ismert és anonim legyőzöttekkel szemben, akik szenvedélyesen megélték a kommunista eszmét, és akik egyben életet adtak az eszmének, szemben a róla alkotott karikatúrákkal és hamisítványokkal. Szégyen azokra, akik lemondanak a kommunizmusról is, amikor lemondanak a sztálinizmusról és azokra, akik csak addig és annyiban voltak kommunisták, ameddig és amennyiben sztálinisták voltak!1

4. A kapitalizmus borzalmával szembenálló – lehetséges és szükséges – „másik” összes megnevezési kísérlete közül a „kommunizmus” szó az, amelyik a legtöbb történelmi jelentést és értelmet, illetve a legtöbb robbanékony programmatikus tartalmat hordoz magában. Ez a szó idézi föl legjobban a dolgok megosztásának és az egyenlőségnek közösségiségét, a hatalom nyilvánossá-közössé tételét, az egoista érdekkalkulációval és az univerzális versennyel szembeállított szolidaritást, az emberiség közjavainak védelmezését (legyenek azok természeti vagy kulturális kincsek), az ingyenesség szférájának kiterjesztését (azaz az áruszféra visszaszorítását [démarchandisation]) az alapvető szükségletek teljes területére, szemben a Föld privatizációjának általános zsákmányszerzési logikájával.

5. A kommunizmus szintén neve a társadalmi gazdagság egy másik mércéjének, amely különbözik az értéktörvény és az árulogika értékmeghatározási eljárásától. A „szabad és torzítás nélküli verseny” alapja az „idegen munkaidő elsajátítása” [Grundrisse, MEM 46/2., 172.o.]. Ez a mechanizmus kvantifikálni akarja a kvantifikálhatatlant, az emberi nem a természeti környezethez fűződő, saját reprodukciójához szükséges érzékletes, sajátos viszonyát pedig redukálni az absztrakt munkaidő szegényes közös mércéjére. A kommunizmus a gazdagság egy másik mércéjének neve, egy olyan ökológikus fejlődésé, ami minőségileg különbözik a növekedés pusztán mennyiségi fogalmától. A tőkefelhalmozás logikája nem csak a profitra való termelést követeli meg, szemben a társadalmi szükségletekre való termeléssel, hanem a „fogyasztás új formáinak termelését”, a fogyasztás szférájának állandó kibővítését az „új szükségletek és új használati értékek létrehozásán keresztül”: ebből származik ”az egész természeti világ kizsákmányolása” és a „föld mindenoldalú kizsákmányolása”. A tőkének ez a pusztító fékezhetetlensége, olthatatlan éhsége adja ma egy radikális öko-kommunizmus megteremtésének aktualitását.

6. A kommunizmus kérdése először is – a Kommunista kiáltvány szerint – a tulajdon kérdése: „[…] a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése” [Kommunista Kiáltvány, 2. fejezet], ami a termelés és a csere eszközeire vonatkozik, amelyek nem összekeverendők a személyes használati tárgyakkal. És „[m]indezekben a mozgalmakban a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e.” [uo., 4. fejezet] A Kommunista Kiáltvány második fejezetét lezáró tíz pontból tulajdonképpen hét a tulajdonformával kapcsolatos: a földtulajdon kisajátítása és a földjáradék állami kiadásokra fordítása; erős progresszív adó; a termelés és a csere eszközeinek örökölhetőségének eltörlése; az összes emigránsok és lázadók tulajdonának elkobzása; a hitel centralizálása az állam kezében nemzeti bank révén; a közlekedésügy társadalmiasítása és az általános és ingyenes oktatás mindenkinek; „a nemzeti gyárak, termelési szerszámok gyarapítása”, a parlagon lévő, elhanyagolt földek megművelhetővé tétele. Ezek a lépések mind abba az irányba tendálnak, hogy valamiféle demokratikus politikai kontrollt alakítsanak ki a gazdaság fölött, a közjó elsődlegességét az önérdekkel szemben, a köztérnek a magántérrel szemben. Nem a tulajdon minden formájának eltörléséről van szó, hanem „a modern polgári magántulajdon”, „a termékek olyan előállításának és elsajátításának” módja eltörléséről, ami azon alapul, hogy az egyik ember a másikat kizsákmányolja.

7. Két jog egymásnak feszülésekor – ahol az egyik a tulajdonosok joga a közjavak kisajátítására és a fölöttük való rendelkezésre, míg a másik a tulajdon nélküliek joga a létezéshez – „az erőszak dönt” [német eredetiben: Gewalt, franciául: la force], írja Marx. [A tőke I. kötet, 3. szakasz, 8. fejezet] Az osztálykonfliktusok teljes modern történelme, a németországi parasztháborúktól kezdve át az angol és francia forradalmon egészen az utóbbi század szociális forradalmaiig ennek a konfliktusnak a története. E harcok során fokozatosan kialakult egy új legitimitás, amelyet szembe lehet állítani az uralkodó osztályok legalitásával, jogrendszerük igazságosság-fogalmával. Mint „az emancipáció végre megtalált politikai formája”, mint az állam hatalmának „eltörlésére” tett kísérlet, mint a „szociális Köztársaság” megvalósítása a párizsi Kommün ennek az új legitimitásnak a megjelenését illusztrálja. A Kommün tapasztalatai számos népi önszerveződési és önigazgatói kísérletet inspiráltak a későbbi forradalmi szituációkban: munkástanácsok, szovjetek, katonatanácsok, szakszervezetek [cordons industriels], lakóhelyi közösségek, mezőgazdasági szövetkezetek, amelyek a politika „deprofesszionalizálására”, a társadalmi munkamegosztás módosítására törekednek, megpróbálják létrehozni az állam (mint a társadalomtól elkülönülő bürokratikus szerv) elhalásának előfeltételeit.

8. A tőke uralma alatt minden látszólagos előrelépésnek megvan az ellenpárja a visszalépés, a rombolás tekintetében. A kapitalista fejlődés in fine mindig csak „a szolgaság formájának módosulása”. A kommunizmus más alapelveket és más kritériumokat jelent, mint a szükséges hozam és a pénzben kifejezett rentabilitás parancsa. Először is a kényszerűségből végzett munka időtartamának drasztikus csökkentését és magának a munka fogalmának a megváltozását: nem lehetséges addig a személyes fejlődés a „szabadidőben”, amíg a legtöbb ember számára a munkavégzés az elidegenedés és a személyiség megcsonkításának szférája. A kommunista perspektíva szintén magában foglalja a férfi-nő viszony radikális megváltozását: a nemek közti kapcsolat a más-ság [altérité] megtapasztalásának legelső és legfontosabb alkalma és amíg itt fönnáll az elnyomás viszonya, addig a „másik” (legyen akár kulturálisan, bőrszínében, szexuális orientációjában eltérő az uralkodó normalitástól) mindig az elnyomás áldozata lesz. A valódi haladás pedig – a kommunista perspektívában – a szükségletek fejlődését és finomodását jelenti, s ezek sajátos,megismételhetetlen együttese tesz minden embert egyedülálló lénnyé, akinek egyedisége egyben az emberi nemet is gazdagabbá teszi.

9. A Kiáltvány szerint a kommunizmus „olyan társulás […], amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele”. Azaz az egyén szabad fejlődésének olyan maximájaként, amelyet nem lehet összekeverni sem a reklámok konformizmusa által meghatározott individualitás nélküli individualizmus délibábjaival, sem a kaszárnyaszocializmusok durva egalitarizmusával. Minden egyes ember egyedi szükségleteinek és képességeinek szabad fejlődése hozzájárul az emberi nem egyetemes fejlődéséhez. Megfordítva, az egyes emberek szabad fejlődése implikálja mindenki szabad fejlődését, hiszen az emancipáció nem a magányos ember élvezete.

10. A kommunizmus nem egy absztrakt, tiszta eszme, sem pedig egy doktrinér modell a „helyes” társadalomról. Nem egy új állami rezsim vagy egy új termelési mód neve. Ehelyett az a valóságos mozgás vagy mozgalom, amely szüntelenül meghaladja és fölforgatja a fönnálló rendet. De egyben cél is: az előbbi mozgás által rajzolódik ki, orientálja és lehetővé teszi annak eldöntését, hogy mi az, ami közelebb visz a célhoz és mi az, ami eltávolít tőle – ezáltal segít túllépni az elvtelen politizáláson, a kifutás nélküli akciókon, a napról napra való improvizáláson. Így tehát a kommunizmus nem tudományos „ismeret” a célról és az odavezető útról, hanem stratégiai, szabályozó hipotézis. Elválaszthatatlan neve a redukálhatatlan álomnak egy másik világról, ahol az igazságosság, az egyenlőség és a szolidaritás uralkodik; a valóságos mozgás, amely a fönnálló rend felforgatására tör a kapitalizmus határain belül és egyben a hipotézis, amely irányítja ezt a mozgást a tulajdon- és hatalmi viszonyok radikális átalakítása felé, távol tartva a „kisebbik rosszabbal” kötött megbékéléstől, amely a legrövidebb út a még rosszabb felé.

11. A szociális, gazdasági, ökológiai és erkölcsi válság, amivel a kapitalizmus szembenéz, és amire egyre fokozódó szélsőséges kilengésekkel és irracionalitással válaszol, egyszerre fenyegetve az emberi nem túlélését és a bolygó épségét, újra kialakítja „a radikális kommunizmus aktualitását”, amelyről már Benjamin is beszélt, akkor a két világháború közötti időszak borzalmaival szembenézve.

1 ld. Dionys Mascolo, A la recherche d’un communisme de pensée, Editions Fourbis, 2000, p. 113.

*A cím nagyon nehezen lefordítható. A „puissance” egyszerre jelent erőt, hatalmat, képességet és jelentőséget, tehát a cím: A kommunizmus ereje/képességei/hatalma/hatóköre. Úgy éreztük talán a francia cím meghagyása (ezzel a magyarázattal) a legjobb megoldás.

Forrás: http://www.contretemps.eu/interventions/puissances-communisme