Kik döntenek az országos szintű bérfejlesztésekről és milyen szempontok alapján? Mennyire és milyen módon érvényesülnek a melósok szempontjai, ők és képviselőik mennyire képesek befolyásolni az évenkénti keresetemeléseket? Erre ad választ a háromoldalú érdekegyeztetés intézményrendszere, amely azonban egyelőre csupán alig több, mint formális keret a munkásosztály bérharcához.

Mindenekelőtt kezdjük azzal, hogy bizony nem mindenki szereti ezt a szisztémát. A rendszerváltás óta hatalmon lévő kabinetek vagy formalizálták a bérharc ezen terepét, vagy egész egyszerűen megszüntették ezt a gyakorlatot - nem éppen véletlenül. Egyfelől ugyanis volt és félő, hogy lesz is hazánkban olyan kabinet, amely csak nagy ímmel-ámmal tűri meg még a parlamentarizmus és az alkotmányosság intézményét, illetve azt, hogy rajta kívűl más emberek is vannak,eltérő véleménnyel, nemhogy még holmi dolgozói érdekképviseletesdivel leálljanak foglalkozni. Az ezredforduló tájékán országos érdekegyeztetés mint olyan nem létezett és a parlamentarizmus elve is súlyosan csorbult az Országgyűlésen kívüli, azt megkerülő döntéshozatali mechanizmus, illetve a jobboldali túlsúly miatt is. Ráadásul olyan bérpolitikát is alakalmaztak, amely a köztisztviselők fizetését befagyasztotta, a cégekre pedig ráhárította annak terhét, hogy maguk gazdálkodják ki a bérfejlesztést egyik vagy másik melós vagy ágazat rovására. Ez a hozzáállás a konzervatív félfeudális ízű mentalitás révén szinte még az ágazatok képviselőit se tekintette tárgyaló partnernek, nemhogy az egyszerű melóst - természetesen demonstrációikat is figyelmen kívül hagyta.

Az ezredfordulót követő kormányváltás ugyan helyreállította a háromoldalú érdekegyeztetés modelljét, ám abba bele lehetne kötni, hogy részint általában, országos szinten hoz döntést, egyes ágazatokat a precíz egyeztetés ellenére is figyelmen kívül hagyja. Azt tehát nem képes megakadályozni, hogy egy sor helyen és területen dominóelvszerű leépítések legyenek, miként nehezn tud belenyúlni azokon a területeken zajló folyamatokba, ahol a dolgozó a legkiszolgáltatottabb - például a multiknál. Persze tőkés viszonyok között többet nem is várhat el az ember. Volt az az időszak, amikor mint fentebb említettük volt, nem is létezett ilyen akaratképzési intézmény. Fasisztoid megoldásnál - lásd például részben Hitler, tipikusan pedig Mussolini rendszerének gyakorlatát - a helyzet még ennél is rosszabb, tudniillik eleve meggátolták a diktatúrák, hogy a dolgozó bármilyen módon felléphessen saját védelmében - a korporatív képviseleti rendszer tele volt rakva gyárosok és iparosok képviselőivel, arra hivatkozván, hogy az áthidaló rendszerrel a békétlenséget kerüljék el - magyarul az osztályharcot iktassák ki - hogy a fenében aktivizálódhat a melós egy olyan szervezetben, amelyet az ellenfelei működtetnek - sehogy. Arra ellenben jók ezek a megoldások, hogy szélsőséges fellengzős lózungokkal és demagóg ellenségképpel eltereljék a munkások figyelmét a valós problémákról, azt más mederbe terelve - ezen korporatív megoldás kifejlesztésének kedvez a tömegmédia ma is hatásos irányító szerepe - sajnálatos módon.

Ám ennél prózaibb okok is rávilágítanak a háromoldalú érdekegyezteés csapdájára. Itt ugye figyelembe kell venni a mindenkori kormányok és a vállalkozók, gyárosok, munkáltatók álláspontját is - mármint az alakotmányosság megköveteli ezt. Ilyen alkalmakkor, amikor bérfejlesztés vagy bármilyen bértárgyalás folyik, a munkaadók szószólói előszeretettel támadnak azzal, hogy a bérfejlesztés miatt cégük veszteségessé válik, bizony le kell építeni nem is egy dolgozót. Ellenkezőleg azonban ha a bérek nem követik az árakat, a szegénység konzerválódik és a munkahely még így se biztosított. És a kör bezárul. Magyarországon az egyenlőségi elvre épülő gondolkodásmód szinte teljességgel hiányzik. Ezen bértárgyalásokon vissza lehetne nyugodtan vágni azzal, hogy ugyan ki írja elő, hogy a munkaadó milliós bevételekkel rendelkezzen. Vagy máshogy megközelítve: ha a melós alig hetven-nyolcvanezres fizetéssel meg kell, hogy éljen,az öltönyösök miért nem képesek erre. És elő lehetne jönni azzal is, hogy ha neki nem lennének dolgozói, ugyan hiába tárgyalgat jobbra-balra, hiába kolbászol erre-arra tárgyalgatni a jó üzlet reményében - ha nincs melósa,sütheti a tudományát. És nem utolsósorban reális hivatkozási alap lehetne, hogy amíg a termék létrejön, rengeteg koszos kezű melós rááldozza esetenként az egész napját is a túlórák révén, látástól vakulásig kínlódik és keményen megdolgozik tisztességgel, becsülettel a béréért, illetve a munkájával. Ez pedig ugyanolyan értékű, mint a munkaszervezés ténye, ami a munkaadó reszortja. Erre lehet is hivatkozni - de van a másik oldal is. Amely másik oldal jelen esetben a bérből és fizetésből élő emberek oldala.

B.Deák András