Lényegében máig sem sikerült megnyugtató megoldást találni a tandíj bevezetése óta felmerült nehézségekre. Jelenleg az első képesítésig ingyenes (elvileg) az oktatás, a többedik diploma megszerzéséig azonban már nem - holott különösen napjaink holtiglan tartó tanulásának világában édes kevés egyetlen egyetemi vagy főiskolai oklevél. A gond akkor kezdődött,amikor a rendszerváltás után öt évvel véget vetettek az esélyegyenlőségnek: ettől az időszaktól kezdve valamilyen módon a szegény ember gyerekei lépéshátránnyal startolnak a pályakezdési rajtvonaltól, mert ugye annak idején se volt és napjainkban se olcsó móka a továbbtanulás. Innentől kezdve pedig a problémát csupán elkenték, kikozmetikázták, de nem szüntették meg a neoliberális vadkapitalista kormányok. Ilyen álmegoldás volt például, hogy a gyűlölt adónemet nem kell fizetni az első képesítésig, ám a többiek után kegyetlen mód tejelni kell a stexet. Ezzel például az a gond, hogy a második vagy a harmadik diplomáért nem feltétlenül a tudásszomj miatt - persze nagyrészt annak okán is - hanem azért fut neki az ifjú titán, hogy a szellemi munkaerőpiacon esélyeit növelje - de ha nincs hol dolgoznia, ugyan miből fizesse a tandíjat? Ezenkívűl számtalan könyvet, jegyzetet, miegymást be kell szereznie, valahol albérletben vagy kollégiumban is kell lakni sok fiatalnak - na ilyenkor mi van, kérdezhetnék sokan?

Akadnak, akik úgy vélik, hogy igenis tartsák fenn a tandíjat ,tudniiillik hogy néz az ki, hogy a sok középosztályos, jómódú ifjú titán ingyen tanuljon. Főleg napjaink pénzközpontú világában. Ez a mentalitás részben azt feltételezi, illetve abból indul ki, hogy egyetemre, főiskolára csaknem kizárólag rózsadombi illetőségű diákok járnak, azt nem igazán veszi figyelembe, hogy a tanulók nagyjából egy százaléka szegény legény vagy leány. Azoktól még ezt a kevéske esélyt is elvegyék? Magyarul miért veszik őket egy kalap alá a burzsujlegényekkel vagy úrikisasszonyokkal? Aztán ezen a témakörön belül olyan verzió is létrejött, amely differenciált tandíjrendszerben gondolkodik, jelesül: a diákok anyagi helyzetük arányában fizessék a taksát. Ez se igazán sportszerű elképzelés. Azzal, hogy valaki csóró, még kérvényíráskor se henceg senki, sőt szégyellik is keményen, kisebbrendűségi komplexust szül - főleg manapság, a luxusterepjárók világában. Az újgazdag diákok pedig előhozakodhatnak azzal, hogy márpedig ez kettős mérce, mármint hogy ők többet fizessenek, mások kevesebbet, és a magyar elit mindig is volt annyira kapzsi és önző, hogy felszisszenjen bármilyen közteherviselés hallatán.

A másik alternatíva végtelenül egyszerű: legyen a felállás ugyanaz, mint a szocializmus korszakában. Ne legyen tandíj. Ez talán jobban is megfelel az esélyegyenlőség követelményeinek. Igaz, hogy akkor nem karcsúsodik a tehetősebb nebulók pénztárcája, de a szegény legényé se. És itt ez a lényeg. Csak ne lenne ez a térség kapitalista viszonyok között, tudniillik ez a legjobban akkor tud működni leghatékonyabban, ha nem ilyen szisztéma uralkodik. A bolognai folyamat miatt ugye az a helyzet, hogy beindult a diplomagyártás, termelnek ki ilyen-olyan képesítést nyakra-főre, amelyek elnyelik a lóvét, de rossz italautomatához hasonlóan, a termélet már nem adják ki. Az egyszerű ember gyereke hiába tanulgat ezer mai divatos képesítést, baromi kevés az esélye, hogy hosszabb távon boldoguljon. Mert minden a pénzről meg a mennyiségi szempontokról szól. Éppen ezért a legkézenfekvőbb ennek ellenkezője, a minőségi alapú oktatási szisztéma felállítása. Miután olaszok is például hazánkban nagyítóval kerestek felkészült, szaktekintélyére büszke pályakezdőket, ezen az illetékes kormányoknak el kellene alaposabban gondolkozni. Azon,hogy az ország megítélése, szaktekintélye és elismertsége jobban növekedne, áldiplomák gyártása helyett komoly szakemberek kiképzésével. Ennek keretein belül érdemes lenne támogatni, ösztönözni akár az ingyenes oktatás, akár dolgozóbarát támogatás révén a nehéz anyagi hátterű tehetséges fiatalok felnevelését, méltányolni iparkodásukat, tehetségüket és tudásszomjukat. A neoliberális elit azonban ebben nem igazán érdekelt.

B.Deák András