Lényegében máig sem sikerült megnyugtató megoldást találni a tandíj bevezetése óta felmerült nehézségekre. Jelenleg az első képesítésig ingyenes (elvileg) az oktatás, a többedik diploma megszerzéséig azonban már nem - holott különösen napjaink holtiglan tartó tanulásának világában édes kevés egyetlen egyetemi vagy főiskolai oklevél.

Manapság hazánkban is egyre többet hallani tüntetésekről,különféle felvonulásokról, tiltakozó akciókról, ritkábban sztrájkokról, amelyek a rendszerváltás veszteseinek csalódottságát testesítik meg - és amelyeket a tőkés pártok gyakorta eszközként használnak is fel önös hatalmi célokból. Annak idején a történelemkönyvek arról írtak, hogy az ipari forradalom idején úgy két-háromszáz évvel ezelőtt a munkások már ösztönösen lázadtak a lehetetlen munkakörülmények miatt például gépromboló akciókkal.

Napjainkban gyakorta esik szó a rendszerváltozás többmillió áldozatainak kiszolgáltatottságáról, az atomizált fogyasztói társadalom közönyéről, az emberek kilátástalanság-érzetéről. De a legnagyobb probléma az, hogy adva van 3-4 millió melós, szegény földműves, létbizonytalanságban élő, illetve helyét nem találó fiatal, akik egyszerűen képtelenek irányítani saját életüket, megvalósítani önmagukat.

Vannak olyan élethelyzetek, amelyeket szellemes magyar módra nagyjából így lehetne összegezni: amit a hatalom az egyik kezével ad, azt a másik kezével rögvest elveszi. Ez a kettős játszma természetesen mindig az egyszerű emberek ellen irányul, arra azonban annál alkalmasabb, hogy látszatintézkedéseivel, álmunkásbarát lépéseivel a rendszerváltozás kiszolgáltatottait megossza.

Kik döntenek az országos szintű bérfejlesztésekről és milyen szempontok alapján? Mennyire és milyen módon érvényesülnek a melósok szempontjai, ők és képviselőik mennyire képesek befolyásolni az évenkénti keresetemeléseket? Erre ad választ a háromoldalú érdekegyeztetés intézményrendszere, amely azonban egyelőre csupán alig több, mint formális keret a munkásosztály bérharcához.

Manapság ritkaságszámba megy, főleg Magyarországon, a kiegyensúlyozott, magabiztos, normális életvitelt folytatni tudó ember. Nemcsak arról van,szó, hogy vagy nagyon szegények vagy milliárdosok a magyarok és általában a térség országainak lakói, hanem elsősorban arról,hogy kisemberek milliói kiszolgáltatottak valamilyen valós vagy jelképes hatalomnak.

Manapság az ember örülhet, hogy egyáltalán van hol melóznia. Dacára annak, hogy első számú otthonunkban - a második a lakás - gyakran jönnek létre egymással rivalizáló vagy egymásra féltékeny munkahelyi klikkek és gyakoriak az irigykedések, a mindennapi intrikák. De vajon ez kiknek állhat érdekében?

Kisebb port kavart fel a legutóbbi hetek bérpolitikai sakkhúzása, amikor is arról volt szó, hogy a választható béren kívüli juttatásokra is adókat vetnek ki az új esztendőtől kezdve, a híres-hírhedt megszorító intézkedések keretében. Magyarul arról van szó, hogy a dolgozó igényeinek megfelelően választhat járulékcsomagot, ám erősen kérdéses, egyáltalán érdemes-e és mennyire béren kívüli juttatási csomagot választani.

Ez az év se kezdődik a legoptimistábban. Mint megszokhattuk, minden évben emelkednek a közlekedési tarifák illetve a benzinárak, amely utóbbiak történelmi mélypontot értek el húsz forintos emelkedésükkel. Sokan már ezt is közönnyel veszik tudomásul, érezve azt, hogy már maga az élet se róluk, a melósokról szól.

Aranyvasárnap az előző évekhez képest kisebb volt a roham a bevásárlóközpontokban - legalábbis a hírműsorok megállapítása szerint. A média mindezt a rossz idővel, illetve a hirtelen havazással magyarázza, holott valami egészen más dologról van szó. Azt még a neoliberális-vadkapitalista sajtó sem titkolta, hogy például a híres-nevezetes plazmatévék iránti kereset csökkent, ezzel szemben inkább kisebb-nagyobb játékokra avagy élelmiszerekre áldoznak jobbára az emberek.

Az utóbbi években rendszeressé váltak a zavargások a párizsi külvárosokban élő muzulmánok és a rendfenntartók között: az autók felgyújtásával együttjáró villongások időnként Németországra is átterjednek. Ugyanakkor a közelmúltban egy svájci népszavazás eredményeként a lakosság zöme elutasította iszlám vallási épületek létesítését a szövetségi államban.

Ismét kiépült egyfajta kasztrendszer Magyarországon: hogy napjainkban Magyarhon újból a 3 millió vagy talán még ennél is nagyobb létszámú szegény ember hazája, azt nemcsak elemzések hosszú sora, hanem az egyszerű emberek körében lezajló tendenciák is vitathatatlanul bizonyítják.

Három évvel ezelőtt egy motoros tüntetés kapcsán készítettem interjút egyik régi ismerősömmel.

Ahány ház, annyi szokás - tartja a régi mondás. Mindannyian különbözőek vagyunk, szokásainkat, személyiségünket, életmódunkat, érdeklődésünket tekintve, ami önmagában nem is gond a kulturális sokszínűség miatt. Ám ahol az emberek közötti eltérések áthidalhatatlan törésvonalakká torzulnak, ott szinte képtelenség demokráciáról vagy nemzeti egységről beszélni.

Talán ez, vagy valami ilyesmi mottója lehetne a mai világnak. Másként kifejezve egy alapvetően menedzserközpontú életet élünk többmillióan, ahol mindenkiben egy rátarti öltönyös-nyakkendős ,mindenhez értő, mindenféle helyzetet kezelni kész, innovatív fickót látnak szívesen - mint amikor egy sánta illetőt is a képzeletbeli startvonal mögé vonszolnak, hogy az élsportolókkal együtt fusson és velük együtt is álljon a dobogóra.

Nap mint nap tapasztaljuk utcán, munkahelyen, boltokban, baráti vagy családi összejövetelek alkalmával, mennyire türelmetlen az emberek zöme. Ami nem is csoda, miután különösen napjainkban a megélhetés és a létbizonytalanság mellett ezer egyéb dolog is leterheli az egyszerű embereket idegileg.

A minap találkoztam egy régi kedves ismerősömmel a faluban, akivel beszélgetve szóbakerült, milyen lenne, ha valakinek telitalálata lenne a lottón és egy rahedli pénzhez jutna. Ez különösen a mai életben fontos témává nőtte ki magát, ennek ellenére történetek sora bizonyítja: a hirtelen meggazdagodás sem megoldás semmire, sőt egy csomó újabb nehézséget is produkálna.

Szinte mindenkinek megvan a maga keresztje, különösen a helyüket nehezen találó fiatalok körében: kinek párkapcsolati-ismerkedési, kinek elhelyezkedési, lakhatási vagy egyéb magánéleti nehézségei vannak. Ezen problémákat is a legkülönfélébb módon iparkodnak álmegoldásokkal kezelni valódi megoldások helyett, közben pedig - önhibájukon kívül -időnként veszélyes vizekre tévednek.

Első otthonunk a munkahely. Nem tévedés, nem a jól ismert mondás elferdítéséről van szó: sajnálatos módon napjainkban az emberek életét mindennél jobban befolyásolja az, vajon van-e vagy sem megfelelő melóhelye és ha van, ez mindennapi és magánéletét hogyan befolyásolja.