A Munkáspárt baloldali párt, kommunista párt. E tekintetben egyedülálló a magyar politikai szintéren. A kommunista jelleg elválaszt, hiszen csak mi akarjuk a kapitalizmus megszüntetését, mindenki más megelégszik a tőkés rend reformjával, javítgatásával. Ezen nem csodálkozunk, bár valószínűleg gyakran nem gondoljuk végig, mit is jelent kommunistának lenni. A baloldaliságot azonban olyan tényezőnek tekintjük, amely összeköthet bennünket más politikai erőkkel, netán pártokkal. Nehezen vesszük tudomásul, hogy ez a baloldaliság egyre rokonszenvesebb nagyon sok ember számára, de a választási szavazatokban nem köszön vissza. Sokan azt is nehezen értik, hogy a Munkáspárt miért van egyedül a baloldaliságával, amikor annyian-annyifelé baloldalinak hirdetik magukat.

Legyünk tisztában a zűrzavarral!

Ha ugyanazt a fogalmat, adott esetben a baloldaliságot sok – egyébként egymástól homlokegyenest más - tényezők használják, ott valami nem tiszta. Mielőtt rátérnénk annak meghatározására, hogy mi is a baloldaliság, legyünk tisztában azzal, hogy ellenfeleinknek, a tőkés erőknek éppen a zavarkeltés az érdekük.

A tőke urai abban érdekeltek, hogy az elnyomott, a kizsákmányolt, a szegény ne értse meg helyét a tőkés társadalomban. Ne legyen átfogó nézetrendszere, ideológiája a világról és tennivalóiról. Ha nem érti a helyét, ha nem érti meg, hogy a sok munkás együtt már osztályt alkot, akkor belenyugszik abba, hogy ami van, az megváltoztathatatlan. A tőkésnek az a jó, ha a munkás robotol, a pénzét elkölti a szupermarketben, a politikába nem szól bele.

A tőkés rémálma az, hogy a munkás egyszer rájön arra, hogy őt kizsákmányolják. Ennél az a rosszabb neki, ha munkás tenni is akar majd valamit ez ellen. A tőkés számára egészen rossz, de még nem tragikus, amikor a munkás rájön a munkásosztály, a szolidaritás, a közös harc erejére. Magyarország még nem jutott el ebbe a szakaszba, de már megindult, a magyar dolgozó kezdi felismerni helyét a tőkés Magyarországon. Ez a folyamat nem tőlünk függ. A munkásnak magának kell tapasztalatait összegyűjtenie, feldolgoznia. Ő helyzeténél fogva erre képes, mi segíteni tudunk ebben, azzal, hogy következetes baloldali-kommunista politikánkkal egyre több dolgot tudatosítunk benne, leleplezzük mások álbaloldaliságát. Mit is sugall a tőkés propaganda?

A tőkés propaganda azt sugallja, hogy nincsenek osztályok. A mai megváltozott viszonyok között már nincs szükség a baloldal-jobboldal megkülönböztetésére. A harcos baloldaliság már a múlté, a modern baloldaliság erkölcsi értékrendszer, emberszeretet, esélyegyenlőség, testvériség, és nem harci politikai program. A modern baloldal európai, demokratikus, humánus baloldal, a tőkés propaganda által szélső baloldalnak nevezett kommunista baloldal pedig reakciós, szélsőséges, Európa-ellenes.

A tőkés igyekszik megtörni a munkás lelki tartását, szellemi erejét. Ezért vette el tőlünk a múltat. 15 év alatt átmosta az agyakat, szinte mindenkivel elhitette, hogy a szocializmus nem más, mint gyenge hatékonyság, külföldi adósságból fenntartott szociális háló, munkatábor, diktatúra.

A számítás világos. Ha nincsenek élesen elkülönülő osztályok, nincsenek egymással alapvetően szembenálló nézetrendszerek sem. E helyett vannak általános emberi értékek, euró-atlanti értékek, terrorizmus elleni harc. Ha már nincs baloldal-jobboldal, akkor a munkásnak, a dolgozónak nincs saját önértékelése, nincs programja sem. Ha nincs olyan, mint baloldal, akkor nem kell a Munkáspárt sem, sem egyetlen kommunista párt, akkor néppártok kellenek, ahol mindenki ott van, formálisan még a munkás is, a valóságban azonban a politika nem róla szól.

A tőkés érdeke az, hogy még a kezdet kezdetén megfossza a munkást harci erejétől. Mit hangsúlyoz? Az összefogást, a párbeszédet mindenkivel. A cél itt is napnál világosabb. Le kell szerelni a munkásság minden harci szervezetét, el kell hitetni, hogy harcra nincs szükség. Az érdekérvényesítés módja nem a harc, nem a tüntetés, nem a sztrájk, nem a politikai szervezkedés, hanem a lobbizás, az érvelés, a meggyőzés. Mindez szép is lenne, ha igaz lenne. De nem igaz! Vegyük csak a közel múlt ismert példáját! Kíváncsi volt a hatalom a betegek érveire a csepeli kórház bezárásakor? Társadalmi vita volt a kórházeladásról? Csökkentették a bejutási küszöböt az európai parlamenti választásokon, csak azért, hogy a magyar társadalom egésze képviselve legyen Európában? Nem és nem!

Az elmúlt időszakban új módszert is tapasztaltunk a tőkés erők részéről. A baloldali érveink ellen eddig azt hangoztatták, hogy a Munkáspárt szélsőbaloldali. Éveken át hiába bizonygattuk, hogy mi nem sértjük meg az alkotmányt, nem vagyunk fajüldözők, nem vagyunk antiszemiták, nem vagyunk idegengyűlölők, vagyis a szélsőségesség általános ismérvei nem illenek ránk, mégis ezt a bélyeget igyekeztek ránk sütni. Sajnos, sokszor sikerrel!

A szélsőbalosság trükkje nem jött be. Az idén kitalálták, hogy a Munkáspárt nem is baloldali, hiszen ugyanazt mondja, mint a jobboldal. Arra hivatkoztak, hogy a jobboldali MDF is a magyar katonák kivonását követeli Irakból, meg a konzervatív-jobboldali Fidesz is a privatizáció leállítását követeli, a szegényeket pártolja.

A trükk célja világos. Egyrészt, elfelejtetni a baloldalban hivő embereknek, hogy a magát baloldalinak hirdető MSZP ugyanekkor emeli az adókat, eladja Bábolnát, a nemzeti tankönyvkiadót, a kórházakat, mindent. Másrészt, elhitetni az emberekkel, hogy az MSZP mindezek ellenére képes keresztül menni egy baloldali megújuláson. Ehhez a baloldaliságot el kell venni a Munkáspárttól. Az MSZP „újítói”, Gazsótól Hilleren át Tabajdiig, a Munkáspárt jelszavai közül nem egyet zászlajukra tűznek. Nem véletlen! Pontosan értik, hogy az MSZP választási vereségéből balra lehetne kimenekülni. Egy olyan országban, ahol másfélmillió ember úgy él, hogy kifizeti a rezsit, és marad neki 3400 forint egy főre, másik egymillió embernek pedig havi 13 ezer forint marad, a szociális érzékenység, a szolidaritás jó választási fogás.

Aki a munkásért van baloldali, aki a tőkéért jobboldali

Miután nagyjából látjuk, hogy milyen irányokban folyik a szellemi-politikai harc a dolgozói osztályok, és ezen belül a Munkáspárt ellen, próbáljuk meghatározni, mit is értünk baloldaliságon.

„A Munkáspárt baloldalinak tart minden olyan törekvést, amely a dolgozók életét jobbá, tisztességesebbé kívánja tenni. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a kapitalizmus viszonyai között ez a cél sohasem válhat teljes mértékben valóra.” A Munkáspárt ezt a meghatározást az 1999-2000 évi pártvita nyomán fogalmazta meg, amelyet a pártprogram irányelveiről folytattunk. Ennek során körültekintően elemeztük a munkásmozgalom, a kommunista pártok hagyományait, elemeztük a szociáldemokrácia fejlődését, sőt a liberalizmust is. Mit jelent a mi megfogalmazásunk?

A baloldaliság osztályfogalom, a munkásosztályhoz, a széles értelemben vett dolgozó osztályokhoz kötődik. A baloldali az, aki a munkásért, a dolgozóért, a kizsákmányoltért dolgozik. A jobboldali az, aki nem érte tesz, hanem a tőke érdekeit tartja szem előtt.

Aki olvasta a szocialisták sok százoldalas dolgozatait, azt mondhatja: túl summás ez a megállapítás. Én azt mondom: rövid, pontos, lényegre törő. A szocialistáknak éppen azért kell sok-sok papír, hogy elleplezzék a lényeget, nevezetesen azt, hogy milyen engedményeket tesznek a tőkének.

A társadalom a mi felfogásunk szerint osztályokra oszlik. Az emberek lehetnek okosak vagy buták, szépek vagy csúnyák, de a társadalom szempontjából nem ez a lényeg. Melyik osztályhoz tartozol? Munkás vagy, netán tőkés? A tőkés azt jelenti, hogy a termelőeszközöket, a gyárakat, a bankokat, ő birtokolja. Azt is jelenti, hogy a munkaszervezésében ő az irányító. Végezetül azt is jelenti, hogy neki több jut, mint neked.

Ha ettől a szemlélettől eltérünk, óhatatlanul ingoványos talajra jutunk. Az osztályszemlélet nélkül elveszítjük a megbízható viszonyítást, a mércét. A mai polgári politizálás olyan annyira túl van bonyolítva, hogy azon nyomban eltévedünk, ha nem tesszük fel a kérdést: kinek használ ez, melyik társadalmi osztálynak, a tőkésnek vagy a munkásnak?

A baloldaliság skálája kompromisszumokkal

A munka és tőke viszonyát képzeljük el egy skálaként. Aki a munkához áll közelebb, nagyobb mértékben baloldali a többinél. Ahogyan közeledünk a tőke irányába, úgy veszítünk a baloldaliságból. A skálán elfoglalt tényleges helyet sok minden befolyásolja, így az általános helyzet, a többiek mozgása. A Munkáspárt elvben mindenben a tőke ellen kell, hogy legyen. A konkrét helyzetben mégis kötünk kompromisszumokat. Nem masíroztunk példának okáért nyílt sisakkal az Európai Unió ellen, bár tudtuk, hogy ez tipikus tőkés szervezet. Nem voltunk biztosak abban, hogy egy szegény ország dolgozó tömegei megértenénk ezt az érvünket.

Kompromisszumokat kötünk a kis-és középvállalkozói réteg támogatásával is. Minden tőke kizsákmányoló tőke, a magyar is, a külföldi is. Kompromisszumot azért kötöttünk, mert úgy tudtuk: ma a magyar kis-és középvállalatoknál sokkal több ember dolgozik, mint a multiknál. Ha tönkre megy a magyar vállalkozó, vele bukik a munkavállaló is.

Aki a skála másik végén van, csak a tőke érdekeit tartja szem előtt. Ténylegesen ezen az oldalon is vannak kompromisszumok, hiszen az országot nem lehet úgy irányítani, hogy csak a tőkés kap a javakból, a munkás meg semmit.

A tőkés „baloldalisága” nem érzelmi kérdés. A tőkés dönthet úgy, hogy egy adott pillanatban többet juttat a társadalom megtermelt jövedelméből a munkásnak, a szegénynek, mint korábban. A tőkés jóléti állam Európában ennek volt következménye. A második világháború utáni újjáépítésben és az olajáremelésben sok európai tőkés gazdagodott meg, volt pénz. Az olyan politikusok, mint Kreisky vagy Brandt meggyőzték a tőkét, hogy ha többet adnak az embereknek, rövidtávon ugyan kevesebbet kapnak, de hosszú távon nőni fog a termelékenység.

Ebbe a kategóriába tartozik a Medgyessy-kormány első száz napja is. Miért tették? Felismerték: a szegény rétegeknek kezd elegük lenni, hogy a rendszerváltás óta mindenki csak elvesz tőlük, s ennek politikai következményei lesznek. Az MSZP nem általában a szegényeknek segített, hanem azoknak a rétegeknek, amelyeknek a támogatására leginkább számított: a közalkalmazottra, a pedagógusra, az egészségügyi dolgozóra.

A baloldaliság jellemző vonása a tőke-elleneség. Ezt látjuk a fenti példákból is. A mi baloldaliságunk éppen ezen a ponton tér el alapvetően a szociáldemokrácia álláspontjától.

A szociáldemokraták azt mondják, hogy ezen a skálán sokkal messzebb el lehet menni a tőke irányába, anélkül, hogy megoldhatatlan konfliktusok támadnának. Sőt, igazából nem is ismerik el a munka-tőke skálát. A szociáldemokraták közül ma is sokan bírálják a kapitalizmust, a féktelen, ellenőrizhetetlen elpiacosodott viszonyokat. Ugyanakkor úgy vélik, hogy a kapitalizmus fő jellemzője nem a tőke és a munka kiengesztelhetetlen ellentéte.
A szociáldemokrácia képviselői – minden sokszínűségük mellett –közösek abban, hogy a kapitalizmus javítását tartják céljuknak, s nem a szocializmus megteremtését. Tevékenységük nem a tőke ellen irányul, hanem annak legfeljebb némi ideiglenes korlátozására.
A baloldaliság ismérve az esélyegyenlőség, az esélyteremtés. A szociáldemokrácia is alkalmazza ezt a kategóriát, de mennyire más tartalommal. Milyen valódi esélyegyenlőségről lehet szó ott, ahol a gazdag és a szegény között folyik a verseny? Az igazi esélyegyenlőséget, a valóságos baloldaliságot csak az teremti meg, ha a munkás is részt vesz a javak elosztásában, és nem megelégszik azzal, amit a tőkés neki ad.
A baloldaliság ismérve a szociális érzékenység és társadalmi szolidaritás is. Ezt is hirdeti minden szociáldemokrata kormány, de vajmi kevés valósul meg belőle, ha a tőke érdekeit szolgálja. A szociáldemokraták többnyire hangosan elítélik a kizsákmányolást is, miközben az általuk támogatott rendszernek éppen ez a lényege. A kommunista úgy véli, hogy a kapitalizmus lényege a kizsákmányolás. „A bérmunkás eladja munkaerejét a föld, a gyár, a munkaeszközök tulajdonosának. A munkás munkanapjának egy részét arra használja fel, hogy fedezze önmagát és családja fenntartásainak költségeit (munkabér), a munkanap másik részében pedig ingyen dolgozik, létrehozva a tőkésnek az értéktöbbletet, a profit forrását, a tőkésosztály gazdaságának forrását.”- írja Lenin. Nos, nem ezt látjuk ma is?

A szociáldemokraták szerint a tőkés piacgazdaság mellett is létezik szociális biztonság, a kapitalizmus pedig humanizálható. A szociális biztonság megteremtése az állam feladata, a tőke humanizálása viszont állami közreműködéssel megvalósítható társadalmi feladat. A szociáldemokraták szerint ez egy olyan demokratikus rendszerben valósul meg, ahol érvényesül a társadalom sokszínűsége és az érdekellentétek párbeszédek formájában oldódnak meg.

A baloldaliság jellemzője, hogy nemzeti érdeket fejez ki. Erről a szociáldemokraták már hallgatnak. A magyar kapitalizmus sajátossága a külföldi, a multinacionális tőke meghatározó szerepe. Ha baloldali alapon a magyar munkahelyek számának növelését követeljük, és ennek érdekében a magyar vállalkozók mellé állunk, nemzeti érdeket is szolgálunk. Ezt tette a Japán KP, amikor – sikerrel – állt a kimonógyártás és más hagyományos nemzeti ágazatok mellé. Ezt tette a Munkáspárt is, amikor a magyar kis-és középvállalkozók vagy éppenséggel a magyar falú képviseletét vállalta. Az MSZP abban is eltért a baloldaliságtól, hogy az ő kormányzásuk idején mennek végbe a legnagyobb privatizációk, és a külföldi tőke mindenben előnyöket élvez.

A baloldaliság ismérve az is, hogy lényegénél fogva nem lehet kommunista-ellenes. Természetes, hogy a pártok között vannak viták. De nem kell különösebb életlátás annak megértéséhez, hogy egy politikai erő, amely elutasítja a kommunistákat, sőt megsemmisítésükre törekszik, nem lehet baloldali.

Mi nem szükségszerű ismérve a baloldaliságnak?

A szocialista múlt elfogadása vagy elutasítása nem ismérve a baloldaliságnak. A szociáldemokraták elutasítják a szocialista időszak eredményeit. A szocializmust megreformálhatatlan eldobandó rendszernek tartják. A kommunisták úgy vélik, hogy voltak hibák és eredmények, az utóbbiak minden szempontból többségben voltak. A múlt megítélése befolyásolja a jelen cselekvését, de nem zárja ki, hogy egy politikai erő baloldali politikát folytasson.

A rendszerváltozás hitvitaszerű elfogadása vagy elutasítása nem ismérve a baloldaliságnak. Korlátozottan ugyan, de lehet baloldali egy olyan politika, amely elfogadja a rendszerváltást. Lehet baloldali az olyan politika is, amely sem akkor, sem ma nem tartja szükségesnek a tőkés rendszerváltást. A politika jobboldali vagy baloldali jellege nem a múlt megítélésétől függ, ha nem a ma kérdéseiben követett magatartástól.

Az Európai Unió elfogadása vagy elutasítása nem ismérve a baloldaliságnak. Az Európai Unió az európai nagytőke gazdasági, politikai és katonai szervezete. Ugyanakkor ez is része az európai tőkés realitásoknak. Nem lelkesedünk érte, meg akarjuk változtatni, de tudomásul vesszük. Ez a Munkáspárt álláspontja.

A NATO és az euróatlanti értékek elfogadása nem csupán nem baloldali politika, de kifejezetten jobboldali. Jellemző, hogy Ágh Attila, a szocialisták korifeusa a Munkáspárttal való viszonyról szólva következőket írta: „Nagyon erőteljesen rá kell mutatni a két fajta, a jobb- vagy a baloldali szélsőség provincializmusának és populizmusának közös vonásaira, demagóg jelszavainak (például NATO-ellenességének) közös gyökereire, és egymással kell kölcsönösen delegitimálni őket.”

A helyes értelmezéstől a párt jövője is függ

A baloldal-jobboldal problémájának helyes értelmezése a Munkáspárt számára alapvető politikai kérdés. A párt attól szervezett harci erő, hogy tagjai elfogadják a párt programját, egységesek az adott pillanatban legfontosabb politikai kérdésekben, e célokért szervezett keretekben dolgoznak is, és anyagilag is támogatják a pártot.

Idézzük fel a baloldalisági skálánkat! Ha ezen a skálán vizsgáljuk az egyes kormányok, pártok ténykedését, hamar kiderül, hogy hol van szó tényleges baloldaliságról és hol álbaloldaliságról, manipulációról vagy jobbik esetben korlátozott baloldaliságról. Elvben kitalálhatnánk egy másik skálát a jobboldali, konzervatív és a liberális pártok részére is. Skála azonban csak egy van. Mit mutat a skála az elmúlt 15 évben?

A skálán nyomon követhető, hogy 1990-94 között létrejött a magyar kapitalizmus. 1994-1999 a konszolidáció időszaka, az 1999-2004-ig terjedő szakaszban pedig a magyar tőkés rendszer véglegesen integrálódott a nemzetközi tőkés rendszerbe. E három szakasz feladatainak végrehajtásában minden jelenlegi parlamenti párt részt vállalt, a szocialisták is, a konzervatívok is, a liberálisok is. Nem férhet ahhoz sem kétség, hogy a feladatokat, a privatizációtól kezdve a kárpótláson át az EU- és a NATO-csatlakozásig bezárólag a tőke érdekeinek megfelelően oldották meg, gyakorlatilag semmibe véve a munkás érdekeit.

Az MDF, az MSZP, a Fidesz tőkés pártok, céljuk előbb a tőkés rendszerváltás, majd a tőkés társadalom felépítése volt. A magyar tőke a rendszerváltás idején szegény volt, önálló tőkésosztály még nem volt, minden párt kiegyezett a multinacionális tőkével. A multik megkapták a magyar gazdaság nagy részét. Az esetleges konkurenciát jelentő erős magyar vállalatokat visszafejlesztették, tönkretették. Az EU-csatlakozás a külföldi tőke érdekeinek megfelelően ment végbe. Miért volt jó a multi minden kormánynak? A multival a privatizálás, a kapitalizmus gazdasági alapjainak megteremtése gyorsabban ment végbe. A multik a legbiztosabb adófizetők, ami alapvető a kormányok számára. Ezek azok a pénzek, amelyekből a tőkés pártok fent tartják hatalmukat, és ennek egy részét törvényesen vagy törvénytelenül, egész egyszerűen elsajátították.

A baloldal-ellenes és antidemokratikus politikai építményhez mindenki hozzá tette a magát. A konzervatívok és a szocialisták közös „műve” a nagy államapparátus, a közvetlen demokrácia (népszavazás, társadalmi vita) háttérbe szorítása, az 5%-os küszöb bevezetése mindhárom választási típusban, a kétpárti rendszer, az információtól való elzárás és manipulálás, az antikommunista törvények.

Az elmúlt 15 évben kormányzó pártoknak közös bűnük az, hogy ezért a kapitalizmusért nagyon magas árat kell fizetnünk. A multinacionális tőke uralma, az ország korlátozott függetlensége csak úgy, mint az óriási társadalmi különbségek. De beszélhetnénk a korszerűtlen és a magyar sajátosságokat figyelmen kívül hagyó struktúráról. A korrupció, aminek gyökere az állami tulajdon szétlopása, illetve az állami pénzek saját felhasználása, vajon nem mindkét csoport bűne. De! Mintahogyan nem sok alapjuk van egymásra mutogatni az olyan kínos jelenségek miatt sem, min az antiszemitizmus vagy a cigányság ügye.

Volt különbség az egyes pártok között? Volt különbség. A konzervatív pártokban erős a hajlam a nacionalizmusra, a szocialista-liberális pártokban a kozmopolitizmusra. Az előbbiek jobban hajlanak a német tőke felé, az utóbbiak az amerikai felé. Mindegyiknek megvan a maga hazai üzleti-baráti háttere, amelyiket hatalma idején előnyben részesíti.

Ez a különbség azonban nem a munka-tőke viszonyára, hanem taktikai részletekre vonatkoztak. Ha pedig a tőke érdekében cselekedtek, a mi értelmezésünk szerint, nem folytattak baloldali politikát.

Ha a fentieket szem előtt tartjuk, akkor két hibát képesek leszünk elkerülni. Egyrészt, egy pillanatra sem gondoljuk a jobboldali pártokról, hogy hirtelenjében baloldaliak lettek, csak azért mert taktikai megfontolásból baloldali jelszavakat hangoztatnak. Ugyanakkor nem teszünk úgy, mint ha nem történne semmi. Aki hajlandó és képes a tőke korlátozására, arra oda kell figyelni. A kérdés, hogy tényleg hajlandó-e és képes-e?

Másrészt, érzéseinkben sem adjuk át magunkat annak az illúziónak, hogy az MSZP baloldali párt, amellyel nekünk közös utunk van. Ma az MSZP-vel kapcsolatban van egyértelmű politikánk. Ezt tartalmazza a 20. kongresszus, vagy legutóbb a KB június 13-i ülésének állásfoglalása: az MSZP is, a Fidesz is a polgári váltógazdálkodás egy – egy eleme. Egyiket sem tekintjük természetes szövetségesünknek, de egyikkel sem zárjuk ki az együttműködés lehetőségét.

Ez világosan azt jelenti, hogy a Munkáspárt nem tekinti az MSZP-t baloldali pártnak. Mindez világos, mégis előfordul, hogy egyes tagjaink és aktivistáink baloldalinak tekintik az MSZP-t, és ezen az alapon hajlandóak akár rájuk is szavazni. Az MSZP értékelésében nagy utat járt be a Munkáspárt, de a probléma még létezik. Sokat kell még beszélnünk róla, újra-és újra meg kell győződnünk értékelésünk helyességéről, de erről az útról nem térhetünk le.

Elvben létezik olyanveszély, hogy a Munkáspárt az MSZP jobboldaliságát bírálva nem veszi észre a szélsőjobboldal esetleges fenyegetését. Ettől óvnak bennünket olyan szervezetek, mint a Marx Károly Társaság. Köszönjük az aggodalmat. Igen, a 30-as évek kommunista mozgalma hibát követett el, amikor a szociáldemokratákat tekintette ellenségnek, és nem vette komolyan Hitlert. Ma azonban 2004-et írunk, nem egy vesztes világháború után vagyunk, Európában nem tombol az éhség és a nyomor. Nincs szélsőjobboldali vagy netán fasiszta veszély. Nincs olyan közös ellenség, amely ellen a munkásnak és a tőkésnek, kommunistának és szociáldemokratának össze kellene fognia.

Ha ebben a helyzetben összefognánk, éppen a neoliberális politika elleni küzdelmet adnánk fel. Mi pedig küzdünk az olyan politika ellen, amely mindent a piac, a tőke érdekeinek rendel alá. A Munkáspárt ebben a harcban támaszkodik baloldaliságára, amely a munkás, a dolgozó osztály baloldalisága, a tőke elleni harc következetes része.

Thürmer Gyula