A magyar társadalombiztosítás szétverése

(Adalékok a kórház-privatizációhoz)

A történet valahol a Horthy-éra alatt kezdődött.

Nem a szervezett munkásság harca nélkül, de létrejött egy európai viszonylatban is korszerű társadalombiztosítási rendszer – igaz csak az ipari munkásság és a köztisztviselők számára, az agrárproletáriátus és a törpebirtokos parasztság tömegei kimaradtak belőle. A társadalombiztosítást egy az államtól elég nagymértékben független, a szakszervezetek által némileg kontrolált nonprofit intézmény, az Országos Társadalombiztosítási Igazgatóság (OTI) működtette. Ennek jelentős vagyona volt, nagyrészt jó minőségű nagyvárosi bérházak formájában. Közismert volt, hogy az OTI-házaknak sokkal jobb a karbantartása, mint a bérháztulajdonosok (házi urak) kezében levőké (ahol a kabarédal-író Gábor Andor szerint „a falakról a mész lemász”, s „a lépcsőből hiányzik a lép, / az ember csak a csőre lép”). Az OTI lakások elfogadható bérért kínáltak nívós lakhatást a középosztály nem túl nagy jövedelmű tagjainak is.

Ez a rendszer működött a háborúig. A háborús, háború utáni infláció az OTI vagyon aktíváit (részvények, államkötvények stb.) elértéktelenítette, a főleg a fővárosba és a legnagyobb vidéki iparvárosokba koncentrált ingatlanvagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Mindennek ellenére az OTI vagyona igen jelentős maradt.

Mivel a társadalombiztosításban részesülők egy igen jelentékeny része az állami közalkalmazottakból és köztisztviselőkből került ki, a felszabadulás utáni igazoló bizottságok rostája – bár e bizottságokat sok, sokszor jogos, bírálat érte – alaposan csökkentette a társadalombiztosítás várható kiadásait, ami ha csekély mértékben is, de ellensúlyozta a háborús veszteségeket.

Az újjáépítésből és a „szocialista iparosításból” jelentősen megnőttek a társadalombiztosítási bevételek, miközben a csekélyszámú nyugdíjjogosult, a nagyon kedvezőtlen táppénz-kifizetési és nyugdíj-megállapítási szabályok (a munkaviszony megszakadásának – akkor is, ha az nem a munkavállaló hibájából következett be – táppénz és nyugdíjvesztő hatása volt) következtében a kifizetések jelentősen lecsökkentek. A parasztság – köztük az erőszakkal szervezett szövetkezetek tagsága – továbbra sem volt biztosított. E feltételek mellett a Rákosi-korszakban az OTI-t államosították, vagyonát és költségvetését beolvasztották az állami vagyonba és költségvetésbe. A TB ügyintézésére létrehozták az SZTK-t, aminek a sokak által nem ismert teljes neve (Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja) arra a látszatra utalt, hogy a társadalombiztosítást a szakszervezeteken keresztül maguk a munkások irányítják. Valójában az SZTK nem rendelkezett számottevő, jövedelmező vagyonnal és nem sok beleszólása volt a befizetések és kifizetések mérlegébe sem. Lényegileg az adminisztrációt intézte csupán.

A Rákosi-korszakban és a Kádár-korszak első, nagyobbik felében – a fent kifejtettek miatt – a TB befizetései a többé-kevésbé erőltetett iparosítás jelentős forrását adták, a tudatosan szétnyitott agrárolló mellett. A hetvenes évektől kezdve azonban fordulni kezdett a kocka. A társadalom általános életszínvonala jelentősen nőtt, a kormányzat nem engedhette meg, hogy a nyugdíjasok végletesen leszakadjanak (így is eléggé leszakadtak), és a demográfiai mutatók kedvezőtlenné válása is a TB terheit növelte. De nem utolsó sorban az növelte a TB terheit, hogy – egyébként óriási vívmányként – a társadalombiztosítást kiterjesztették a szövetkezeti tagságra, és később az egyre szaporodó kisvállalkozókra is. A költségvetés, amely korábban a TB bevételeit plusz forrásként használta, egyre inkább a TB alapok hiányának betömködésére kényszerült.

A rendszerváltást gazdaságilag előkészítő „második reform” (kétszintű bankrendszer, adóreform stb.) egyik elemeként, ha nem is intézményesen, de számvitelileg kiemelték a TB költségvetését a központi költségvetésből. Ezzel lehetővé vált nyíltan kimutatni, hogy immár a költségvetés tartja el a TB-t és nem fordítva (persze arról, hogy korábban ez fordítva volt, illett hallgatni).

A „demokratikus ellenzék” – később túlnyomóan az SZDSZ-ben tevékenykedő – közgazdász tagjai egyre hangosabban követelték a TB intézményes elkülönítését az állami költségvetéstől, nem alaptalanul rámutatva, hogy az állam hajlamos rövidtávú politikai céljai érdekében felélni a TB alapokat.

A rendszerváltáskor – mint tudjuk – a gyors átmenet egyik záloga az SZDSZ és az MDF paktuma volt. A paktum egyik pontjaként a meghozandó rendszerváltó törvények közé került az SZDSZ szorgalmazta TB önkormányzati törvény. Ennek elfogadása az egyik legelvtelenebb kompromisszum eredménye volt (melynek elvtelenségét csak a kárpótlásról kötött Antall-Torgyán paktum múlta felül.). Ugyanis a tipikusan liberális követelésbe a mély-konzervatív Antall azért ment bele, mert arra számított, hogy a gombamód szaporodó „független” szakszervezetek a TB önkormányzati választásokon győzve megfoszthatják az MSZP befolyása alatt álló MSZOSZ-t legitimitásától, és így szétverheti a magyar szakszervezeti mozgalmat (a gombamód szaporodó szakszervezetek lényegében tagság nélküliek voltak). Az elfogadott TB-törvény sarkalatos pontja volt, hogy a TB-önkormányzatokat vagyonhoz kell juttatni.

A TB önkormányzati választások súlyos csalódást okoztak az Antall-kormánynak – az MSZOSZ elsöprő győzelmet aratott. Így megalakulhattak az önkormányzatok. A törvény osztály-jellegét tükrözi, hogy a munkaadói szervezetek (egyszerűbben szólva a tőke szervezetei) dupla szavazati joggal vettek részt a választásokon – állampolgárként szavazhattak a szakszervezeti jelöltekre, és korporatív testületként tagokat delegálhattak. Az eredmény mégsem elégítette ki az „első szabadon választottat”. Ezért folytatólagos mulasztásos törvénysértéssel elszabotálták az önkormányzatok vagyonhoz juttatását.

Az állami költségvetésből immár intézményesen is kiemelt TB alapok – számottevő vagyon nélkül – a fentebb vázolt okok miatt képtelenek voltak hatékonyan gazdálkodni. Az önkormányzatok tagjainak (jobbik) része nem kívánt részt venni a kutyakomédiában, és elmaradozott az önkormányzati ülésekről. Aki járatos egy kicsit a kilátástalan helyzetű csoportok lélektanában, az nem csodálkozik az önkormányzatokban végbemenő züllési folyamatokon, és nem magukat az önkormányzatokat tartja e züllés okának. Rendet teremteni csak úgy lehetett volna, ha az önkormányzatok megkapják a törvény szerint nekik járó vagyont, és ezzel a háttérrel valósul meg egy erős társadalmi kontrol.

Ezzel szemben az Antall-Boros kormányt felváltó szocialista-szabaddemokrata kormány már nem titokban szabotálta el a vagyonjuttatást, hanem – az önkormányzatokban uralkodó állapotokra hivatkozva – nyíltan megtagadták azt. Bokros pénzügyminiszter mindannyiszor lemondással fenyegetődzött, ha akár csak szóba is került a vagyonjuttatás. Az önkormányzatok végleg elzüllöttek, és a második TB önkormányzati választásokat szép csendben elsikkasztották.

A mohó szerzésvágytól hajtott Fidesz-kormány learatta e dicstelen vetés gyümölcsét, és Selmeczi Gabriella „szenátorasszony” feloszlatta a TB önkormányzatokat, a TB alapokat pedig visszaállamosította. Ez kétségtelenül nagyobb falat volt, mint a Törökbálinton leharapott kiflicsücsök.

Még a Horn-kormány általános támadást indított maguk a TB alapok ellen, bevezetve a „háromlábú” nyugdíj-rendszert. Elhitették a társadalommal, hogy a magánnyugdíj-pénztárakban gyűjtött tőke nagyobb biztonságot jelent, mint a TB nyugdíjalapok. Ez persze részben a vagyontalanság miatt igaz, de másfelől, ha a felnövekvő nemzedékek termelékenysége kisebb ütemben nő, mint a nyugdíjas korúak aránya a társadalom összlétszámában, akkor teljesen mindegy, hogy a szükségszerűen elértéktelenedő pénzt hol gyűjtik. Mindenesetre így a Horn-kormány a magánbankokat és biztosítókat olyan többletforráshoz juttatta, amit kb. 10-15 évig biztosan nem kell visszafizetniük. Előre megjósolható, hogy e határidő lejártával a magánnyugdíj-pénztárakon egy (nem egészen spontán) csődhullám fog végigvonulni. Ugyanúgy, ahogy ahhoz sem kellett jóstehetség, hogy megjósoljuk, a hatalmas adókedvezmények lejártával a becsalogatott külföldi tőke ki fog sétálni az országból.

A TB alapok másik felének, az egészségügyi pénztárnak a kifosztása az egészségügy privatizálásával vihető végbe.

Nem maga a privatizáció a veszélyes. Ha az állam (és az állami funkciókat ellátó helyi önkormányzatok) átengedik az egészségügyi intézményeket az azokat működtető egészségügyi szakembereknek (orvosoknak, egészségügyi menedzsereknek), az önmagában akár még hasznos is lehetne. A hálapénzen alapuló egészségügyet ugyanis csak eufemisztikusan lehet „ingyenesnek” nevezni.

A társadalom tagjainak az szolgálná az érdekét, ha az egészségügyi szolgáltatásoknak államilag ellenőrzött, de bizonyos versenynek teret adó tarifái lennének. Egy jól működő, megfelelő vagyonnal biztosított, az államtól és az egészségipartól független társadalombiztosítás kialakíthatna egy szociálisan igazságos térítési rendszert, amelyben az egészségügyi szolgáltatók megkapnák a valóban, és megfelelő minőségben nyújtott szolgáltatásaik ellenértékét, de úgy, hogy nem tudnák, azt a közvetlen fogyasztó, vagy a társadalombiztosítás fizeti ki nekik.

Ez lenne a valóban szociálisan igazságos megoldás és nem az, hogy az úgynevezett minimál-szolgáltatás ingyenes, és ami ezen felül van, azt meg kell fizetni. Ez utóbbi rendszer ugyanis óhatatlanul az eszközök átvándorlásához vezetne az ingyenes részlegektől a fizetősökhöz.

Tehát nem megakadályozni kell az egészségügy privatizációját, hanem leállítani addig, amíg egy jól működő, megfelelő vagyonnal rendelkező, független, a társadalom által ellenőrzött társadalombiztosítási önkormányzati rendszer létre nem jön. Az viszont magától nem jön létre. Harcolni kell érte. A kórház-privatizáció leállítása nem cél, hanem eszköz.

2005. november