A tarfor.hu portálon megjelent írás az Antikapitalista Blokk! (AKB!) nyilvános vitájáról.

Az Antikapitalista Blokk! (AKB!) nyilvános vitát rendezett a napokban mintegy 35–40 fő részvételével. Az esemény sajnos iskolapéldája annak, hogyan nem szabad „antikapitalizmust” csinálni. Csak emlékeztetőül: az AKB! mostanáig semmilyen írott programmal, komolyan vehető alapdokumentummal nem rendelkezik. Anélkül, hogy felelősségemet tagadnám a jelenlegi eszmei zűrzavarban, hozzá kell fűznöm, hogy kezdettől fogva szorgalmaztam az önmeghatározást, a programalkotást, ám nem találtam kellő támogatásra az AKB! soraiban. Önkéntelenül adódik a kérdés: miért?

Ezeknek a tisztázatlanságoknak a következményei teljes világosságukban megmutatkoztak a vitán. A moderátor felvezetése után K. P. történész tartott rövid vitaindítót. Fesztelen, kedélyes kocsmai légkör lengte be a termet. Kár, hogy TGM lebetegedett, mert hiánya a vita színvonalára – minden próbálkozásom ellenére – rányomta a bélyegét. Igen szerencsétlenül sült el a kezdő poén, hogy „Gazsi mindig, mindenhová elígérkezik, és soha, sehová nem megy el”, ami természetesen nem igaz. Ezúton kérek elnézést a szervezők nevében.

Az előadó két kérdés köré csoportosította mondanivalóját: 1. Mi a válság természete és mennyire mély? 2. Mi a „szervezett proletár válasz” (sic!)? Akár csak közelítőleg kimerítő választ sajnos egyik kérdésre sem kaptunk. Az volt az érzésem, mintha a „forradalom várótermében” ülnénk évek óta, s az előadó képében egy meggyőződését vesztett exforradalmár beszél, ám nemcsak hallgatóságával, hanem önmagával sem képes elhitetni, hogy az a „vonat” valaha megérkezik. Honnan ered ez a „váróterem hangulat”? Talán rávilágít egy mondat a referátumból: „A klasszikus marxizáló ideológia szerint: a kapitalizmus önmagát fogja elpusztítani.” Ez természetesen mechanikus determinizmus, mely tagadja a forradalom szubjektumát, a proletariátust, mint aktív tényezőt. Olyan kijelentés természetesen nem hangzott el, hogy ezzel az előadó teljes mértékben azonosulna, ám metafizikus forradalomképére már fényt vet az a kijelentése, hogy „nem szükséges, ill. lehetetlen forradalmi ideológiát, programot megalkotni, az majd spontán módon létrejön a forradalom menetében”. „Akkor mi szükség a történelem ismeretére, egyáltalán Marx minek áldozta az életét, ha nem a forradalmi elmélet kidolgozásának?” – tettem föl a kérdést, ám kielégítő választ nem kaptam. Máris magyarázatot kapunk tehát arra vonatkozóan, hogy miért vagyunk tétlenek: azért, mert nem tartjuk lehetségesnek, hogy felkészüljünk a forradalomra. A nyilvánvalóan destruktív tétlenséget az előadó sem meri felvállalni, ezért a „szerveződnie kell a proletariátusnak” üres sémáját ajánlja. Összefüggő célrendszer hiányában? Na, azt várhatjuk. Majd hirtelen az előadó által vizionált tökéletes kommunista társadalom vallásos ragyogása tölti be a termet, a proletariátus csak úgy magától megvilágosodik, egyik napról a másikra öntudatra ébred, mindenki tudja, mintegy isteni sugallatra, hogy mit kell tennie. Elsősorban eltörölni a munkát, mert az rossz, unalmas, fárasztó, stb., amit felvált majd a „szabad emberi tevékenység”. Még szerencse, hogy a közönség soraiból helyreigazította a Vörös és fekete egyik műsorvezetője: „Nem inkább a munka lehetőség szerinti minimálisra való csökkentésére kellene törekedni?” Milyen igaza is van a hozzászólónak! Munka és szabad emberi tevékenység absztrakt szembeállítása teljes logikai csőd, Marx totális félreértése vagy megtagadása. P. ezek után megszavaztatta a közönséget: „Ki olvasott már Marxtól?” A döntő többség jelentkezett. Majd: „Ki olvasta el Marx összes művét?” Senki. A csendet azzal törte meg valaki, hogy a kötetek pontos számát firtatta. De nem az a lényeg, hogy méricskéljük, ki mennyit olvasott tőle, hanem az, hogy ki érti meg, s ki hű a proletariátus (vagyis az emberiség) felszabadításának tudományos eszméjéhez és gyakorlatához. Ez nem szimpla hit kérdése, hanem a világban való tudatos léttel, – melynek a helyes információk elsajátítása, a tanulás is része, – mindenki maga is meggyőződhet róla. Arra biztatom az olvasót, ha meg szeretné érteni a történelem menetét, tájékozódni akar a világban, s eddig nem tette volna meg, az esetleges előítéleteit félretéve, tanuljon marxizmust! Ehhez bevezetésnek az alábbi könyvet ajánlom: Kelemen János – Lendvai L. Ferenc: A marxista-leninista filozófia alapjai, Egységes jegyzet az egyetemek és főiskolák számára, Kossuth Könyvkiadó, 1979. A tarfor.hu felületén több fejezetet teljes terjedelmében publikálunk.

A marxistákkal ellentétben K. P. sajnos képtelen dialektikusan gondolkozni, a materialista dialektika módszerét hol relativizálással, hol abszolutizálással helyettesíti. Képtelen felfogni a társadalmi formációkban a történelem során bekövetkezett ellentmondásos fejlődési trendet, többek közt azt a marxista közhelyet, hogy például a kapitalizmus a prekapitalista formációkhoz viszonyítva forradalmi társadalom, mert például folyton forradalmasítja a termelőerőket. K. P. történelmi fejlődés helyett egy folyamatos történelmi leépülést lát, a kizsákmányolás folyamatos növekedését, az emberi civilizáció egyre nagyobb hanyatlását. Egy ilyen dekadens történelemszemlélethez szinte kívánkozik a megváltás aktusa, mert a pokolból csak valami valóságon túli, fantasztikus erő röpítheti a proletariátust a „kánaánszerű kommunizmusba”. K. P. nem tud mit kezdeni azzal a marxista tanítással sem, hogy a kommunizmus a kapitalizmus méhében keletkezik, abból a történelmi realitásból fejlődik ki, amelynek jelenleg is részei vagyunk. Ezzel kapcsolatban írta Marx 1871-ben, hogy a munkásosztálynak „nem eszményeket kell megvalósítania, csak ki kell szabadítania az új társadalomnak a régi, összeomló burzsoá társadalom méhében már megfogamzott elemeit.” (A polgárháború Franciaországban. MEM 17. köt. 313. old.) Előadónk ezzel szemben éppen egy mesterségesen konstruált eszményi utópiát, politikailag egy eszményített ultraradikalizmust állít szembe a valósággal, és a teljesíthetetlen tökéletességet kéri számon a valóságon, s miután a valóságnak semmi köze az ő abszolutizáltan tökéletes világához, sértődötten kijelenti, – természetesen nem a nyilvánosság előtt, hanem szűkebb körben, – hogy ő bizony mizantróp. Viccnek is rossz. Ezzel előttünk áll K. P. parányi szektája, melynek ő maga a „kommunista kinyilatkoztatást” közvetítő, „tévedhetetlen főpapja”, aki Marx vizét prédikálja és talán Stirner borát issza.

Szerencsére a közönség soraiból elhangzottak a valóságra közvetlenül és konkrétan reflektáló kérdésfelvetések is. P. megkérdezte például, hogy mi a szerepe az értelmiségnek (értsd: a proletariátus szerves értelmiségének) a célok kitűzésében? A válasz nagyjából úgy hangzott, hogy semmi, hiszen nincs szükség külön értelmiségre. Igen, valóban, a fejlett kommunizmusban megszűnik majd a fizikai és szellemi munka megosztása, csakhogy a jelen realitásából kell eljutni odáig. A jelen realitása pedig az, hogy ez a legradikálisabb próbálkozások ellenére sem szüntethető meg egycsapásra. Az értelmiségiek nem fogják (nem akarják, ez nem is lehet cél) egyik napról a másikra hirtelen elfelejteni a fáradságosan megszerzett tudásukat, sőt éppen ellenkezőleg az ún. tudástársadalom felé haladva a tudás egyre közvetlenebbül tőkévé, termelőerővé válik. (K. P. ezzel teljesen tisztában van, ennek megfelelően cselekedve szerzi meg éppen a doktori fokozatot.) A nem értelmiségiek pedig nem képesek (a tanulás történeti-folyamatszerű természetéből következőleg, bár a tudás megszerzésére szükségük lenne) szintúgy varázsütésre megszerezni az ismereteket. Az egyetlen reális alternatíva, melyet megint a közönség soraiból fogalmaztak meg: a (kommunista) értelmiségieknek tanítaniuk kellene az arra rászorultakat. Tehát mégiscsak szükség van az ún. forradalmi értelmiségre, mint a célkitűző mozzanat gondolati megfogalmazójára, általánosítójára és forradalmi módon való tanítójára, hisz a marxizmus lényege, hogy forradalmi-tudományos elmélet, tehát forradalmi-tudományos módon kell tanulmányozni és a gyakorlatban megvalósítani. Itt került elő az a régi kívánalom, hogy mindenekelőtt közérthetően kell megszólalnunk. Könnyen belátható, hogy enélkül nincs tömeges hatás, az eszme nem tudja megragadni a tömegeket, mert egészen egyszerűen nem értik meg.

A következő fontos kérdés volt, hogy miért nincsenek a nők és a cigányok megfelelően képviselve az AKB soraiban? Illetve miért nem tudjuk megszólítani a munkásosztály azon rétegeit, melyek a Jobbik felé orientálódnak. H. válaszában a nők távolmaradásának egyik fő okát a körünkben uralkodó verbális agresszió magas szintjében nevezte meg. Az észrevételnek van némi valóságalapja, ám ez csak egy mozzanat, s nem is a leglényegesebbek egyike. A vita során eljutottunk ahhoz a helyes állításhoz, hogy a sorainkból azokat hiányoljuk, akiket többszörös, fokozott kizsákmányolás sújt,– tehát objektíve érdekükben állna a forradalmárrá válás,– ám halmozottan hátrányos helyzetük, a mindennapi lét legalapvetőbb fenntartásának partikuláris küzdelmei lehetetlenné teszik számukra a forradalmi perspektívák felé való fordulást. Hamisan és bombasztikusan csengett viszont H. szájából az objektív biológiai adottságok – haj-, szem-, bőrszín –, negatív diszkriminációs szerepének relativizálása, „a mindnyájan cigányok vagyunk többé-kevésbé” állítás, „mert ugyanolyan ritkán mosakszunk” ízetlen poénjával fűszerezve, melyen szerencsére valóban kevesen nevettek. Úgy vélem, hogy azokban a szituációkban, amikben a rasszista diszkriminációt elkövetik elsősorban a rassz jegyek alapján diszkriminálnak, s csak másodsorban a szocio-kulturális ismérvek alapján (öltözködés, nyelvhasználat, szokások, műveltség, stb.). Természetesen nem zárhatók ki azok a helyzetek, amikor egy nem romát azért ér rasszista diszkrimináció, esetleg erőszak, mert ún. „romatelepen” lakik, roma társadalmi közegben él, vagyis szocializálódott a roma társadalomba, de ezeknek a kivételeknek az eltúlzása csak a szabályszerűségek elfedésére alkalmasak. Ha H. egy hivatalban ügyet intéz, bármennyire tökéletesen azonosulna is az általa elképzelt roma szocio-kulturális szereppel (öltözködés, viselkedés, nyelvhasználat stb.), elképesztően kicsi az esély arra, hogy valóban cigánynak tekintsék, s az általa remélt reakciót kiváltsa. Objektíve valószínűleg egy etno stílusú, excentrikus középosztálybeli, értelmiségi nő érdekességet hajszoló időtöltése lenne. Tagadhatatlan, hogy természeti adottságaink szerint nem vagyunk egyformák, emberi lényegünkben viszont azonosak vagyunk, amely mindennél erősebben összeköt bennünket. Ennek az önmagáértvaló emberi lényegnek a politikai kifejeződése a kommunista forradalmi mozgalom. Tehát nem azt kell hazudnunk, hogy nincsenek köztünk természettől adott különbségek, hanem azt kell hangsúlyoznunk, hogy ezek nem számítanak a kommunista mozgalomban, vagyis az itt és most kommunista társadalmának kezdeményeiben – sőt előnnyé válnak a burzsoáziával szemben –, továbbá azt, hogy együtt küzdünk azért, hogy az osztálykülönbségek eltűnésével megvalósuljon a teljes emberi emancipáció. A helyes kijelentésnek úgy kellene hangoznia, hogy: mindnyájan kizsákmányoltak vagyunk, mindnyájan szegénységben és nélkülözésben élünk, közösek az érdekeink mert az osztályelnyomás ténye összeköt bennünket, közösek a céljaink és közös az osztályharcunk.

Arra megint csak nem tudtunk választ adni, hogy mit kellene tennünk a Jobbik potenciális tagságának eléréséhez, felvilágosításához. Meggyőződésem, ha erőinket egy összefüggő elméleti és gyakorlati program létrehozására koncentrálnánk, rákényszerülnénk a megfelelő válaszok megtalálására. Ennek azonban jelenleg számtalan akadálya van. Addig, amíg a polgári demokráciát nem különböztetjük meg a fasizmustól, amíg a szektás, dogmatikus megközelítési módok uralják sokunk gondolatvilágát, amíg a partikuláris ultraradikalizmus jegyében „nem zavartatjuk magunkat a valóságtól”, amíg nem törekszünk szövetségesek keresésére, amíg nem próbálunk integratív erővé válni, esélyünk sem lesz, hogy eljussunk szélesebb tömegek felé.

Összefoglalva, az AKB! vita igen szerény eredményeket produkált, szinte semmit! Ha ezeket összemérjük feladataink nagyságával, majdhogynem teljes kudarcot könyvelhetünk el. Nincs kiérlelt marxista ideológiánk, nincsenek koherens céljaink, sem politikai programunk, nincs osztályharcos szervezetünk, maroknyi tagságunk passzív, s még sorolhatnám vég nélkül hiányosságainkat. Az idő sürget, s mi elszalasztjuk az alkalmakat halaszthatatlan feladataink megvalósítására: marxista forradalmi tömegszervezet; világos, határozott célrendszer, átfogó program szükséges! Vitatkoztunk következmények nélkül. A történelem történik, de nélkülünk, sőt ellenünk.

forrás:
tarfor.hu