1.

A munkásosztály, ha megszerzi a politikai hatalmat, kettős helyzetbe kerül: egyrészt uralkodó osztályként a munkamegosztás gúlájának csúcsára emelkedik, másrészt túlnyomó többségében megmarad a gúla legalsó szintjén, mint a közvetlen anyagi termelés teljes idejű (egész munkaidejében azzal foglalkozó) végrehajtója.
Mit jelent uralkodó osztálynak lenni? Nagyjából azt, hogy a társadalmi termelés ennek az osztálynak az érdekei szerint szerveződik, hozzájuk igazodik. Mit jelent a közvetlen termelés végrehajtójának lenni? Nagyjából azt, hogy aki ebben a minőségben tevékenykedik, az nem a társadalmi munkának és eszközeinek megtervezésével, folyamatainak szervezésével foglalkozik elsősorban, hanem magukat a természeti anyagokat és erőket munkálja meg, formálja alkalmassá emberi célok és szükségletek kielégítésére. Persze, a mérnök is ezt teszi – de nem közvetlenül, hanem a munkás közvetítésével, aki ugyan a legegyszerűbb munkákban sem nélkülözheti az önálló szellemi-célkitűző mozzanatokat (sőt, tapasztalatai révén többnyire jobban érti a munkavégzés fogásait és fortélyait, mint a mérnök), mégis beosztottként, utasítások végrehajtójaként különbözik a termelés hierarchiájában a munkaszervezet parancsnokaitól. Tulajdonosa a gazdaság technikai jellegét meghatározó termelőeszközöknek, de ugyanakkor alárendeltje önmagának, mint tulajdonosnak; egyszerre alkotja a társadalmi gúla csúcsát és alapját, legfelső pontját és legalsó szintjét. Némileg olyan ez, mintha a rabszolgatulajdonos önmaga rabszolgája, a feudális birtokos önmaga jobbágya lett volna.

Nem arról van szó, mintha bármely csoportosan végzett munkából bármikor is hiányozhatna az irányítás és végrehajtás kettőssége. Nem mindegy azonban, hogy az irányítás az együttműködők résztevékenységeinek technikai összehangolására szorítkozik-e, vagy pedig vezetők és vezetettek társadalmi fölé- és alárendeltségét, osztálykülönbségekké merevült egyenlőtlenségeit fejezi ki. Az ősi gyűjtögető és vadásztársadalmak elpusztultak volna, ha tagjaik nem alkotnak egymásra utaltságukban úgyszólván egyetlen testet; ez a köztulajdonon alapuló szerves közösség azután akkor bomlott fel, amikor a földművelésre és állattenyésztésre való áttéréssel előnyösebbé vált (termelékenyebbnek bizonyult) a csoportos-családi, majd a magántulajdonra épülő munkaszervezet. Az új munkaszervezet meghonosodásával felgyorsult a vagyoni és társadalmi differenciálódás: a termelőeszközök és általában az anyagi javak növekvő mértékben halmozódtak fel kevesek kezén, ami lehetővé tette számukra, hogy kivonják magukat a közvetlen termelésből, és másokat dolgoztassanak maguk helyett. A kisajátított idegen munka egy részét különleges értelmiségi rétegek eltartására fordították, amelyek szabadidőt kaptak ezáltal a tudományok és művészetek művelésére. Világraszóló alkotások születtek, a közvetlen termelők kíméletlen megsarcolása árán.
A társadalom osztályokra bomlása ellentmondásos hatást fejtett ki a termelés eszközeinek és módszereinek fejlődésére. Az embereknek általában érdekük, hogy rendszeresen bővítsék uralmukat a természet fölött, tökéletesítsék a természeti anyagok és folyamatok célszerű felhasználásának lehetőségeit. De ha a társadalom uralkodó és alávetett osztályokra oszlik, ez az érdek nem egyértelmű többé. A rabszolga-tulajdonosnak nem volt érdeke, hogy drága gépekkel és berendezésekkel helyettesítse az olcsó rabszolgát (az ókori görögök például munkára tudták fogni a gőzenergiát, mégsem használták másra, mint templomajtók nyitogatására, vagy más efféle meddő látványosságokra); maga a rabszolga pedig minek törte volna a fejét újításokon, ha a hasznot végül úgyis a gazdája söpri be. Az egészségtelen, veszélyes, nehéz munkák zömét általában ma is emberekkel végeztetik ott, ahol az eleven munkaerő olcsóbb, „gazdaságosabb” a gépnél – még ha technikailag már lehetséges lenne is, hogy emberek helyett gépek dolgozzanak. A „gazdaságosság” fogalmának jelentése lényegi függésben van a társadalom szerkezetétől, mindig az lévén az elsőrendű kérdés, hogy a vizsgált folyamat kinek a számára, kinek a szempontjából és milyen vonatkozásban gazdaságos (előnyös, hoz nagyobb nyereséget).

A tőkés versenyben különösen kiéleződnek az ellentmondások a technikai haladás és a gazdasági érdek között. A verseny rákényszeríti a tőkéseket, hogy hatékonyabb technikákkal és munkamódszerekkel újra meg újra lejjebb szorítsák az önköltséget, gépekkel helyettesítve az emberi munkát azokon a területeken, ahol a kézi munka nem kifizetődő többé (elégtelen a megsokszorozódó piaci szükségletek kielégítéséhez, a versenyhajszában való helytálláshoz, vagy egyéb okokból). Ebben a folyamatban rendszeresen csökken az élőmunka (az alkalmazott munkások) aránya a termelés dologi elemeihez (a felhasznált eszközökhöz, gépekhez, berendezésekhez stb.) képest; vagy a költségek felől nézve, csökken a bérköltség aránya a befektetett össztőkéhez képest. Profitot azonban csak a munkások termelnek, a gépek és berendezések nem (ezek csupán átadják elhasználódásuk arányában saját értéküket a terméknek). Ha tehát a munkások aránya csökken, a termelés dologi elemeié viszont megnövekszik, akkor egységnyi befektetett össztőke általában kevesebb nyereséget hoz, mint azelőtt. Minthogy pedig a verseny a technikai haladást előbb-utóbb feltétlenül kikényszeríti, a profit rátája (aránya a befektetett össztőkéhez) tendenciáját tekintve törvényszerűen süllyed. A „tendencia” annyit jelent, hogy a süllyedés nem állandó és egyenletes, hanem – az ellene ható tendenciák következtében – időnként lelassul, esetleg megáll vagy éppen emelkedésre vált egy darabig, és lefelé tartó iránya csak hosszabb időtávlatokban, mint átlagos mozgás érvényesül, vagy a süllyedés lefékezésének növekvő nehézségeiben jelentkezik.

Milyen ellentendenciákat hoz működésbe a tőke a profitráta süllyedése ellen? A legegyszerűbb az, ha gyorsítja a munkatempót, nagyobb fizikai erőkifejtésre készteti (kényszeríti) a munkást. Ennek azonban határt szab az emberi szervezet biológiai teljesítőképessége. Hosszabb távon célszerűbb, ha hatékonyabb eszközök és szorosabb munkaszervezés bevezetésével növeli a munkások teljesítőképességét, csökkentve az egységnyi termék előállításához szükséges munkaerő-szükségletet. Így valóban nagyobb profithoz, az átlagosnál magasabb nyereséghez juthat. De csak átmenetileg, amíg versenytársai ki nem egyenlítik termelékenységi hátrányukat – ami előbb-utóbb feltétlenül bekövetkezik (aki nem tart lépést, megsemmisül). Innen aztán kezdődik az egész kergetőzés elölről. Mit tegyen hát a tőke: ha nem korszerűsít, lemarad a versenyben; ha korszerűsít, a profit utáni hajszában maga süllyeszti le saját profitrátáját. Utat keresve a buktatók között, a profit növelése érdekében megcselekszi az ellenkezőjét is annak, amit szintén a profit növelése érdekében cselekedett: a termelésből kitaszított tömegek helyett új, frissen toborzott tömegeket proletarizál, ránt be a termelés könyörtelen gépezetébe. (Aminek persze csak akkor van értelme, ha az újonnan proletarizáltak olcsóbbak kitaszított elődeiknél, pl. elmaradott mezőgazdasági területekről kerülnek a tőke közvetlen uralma alá.)1
A magasabb profit érdekében tehát a tőke egyfelől új, termelékenyebb technikákkal szorítja ki az élőmunkát, másfelől minél több élőmunka alkalmazására törekszik, mert profitot csak az élőmunka hozhat; azt szeretné, ha az alkalmazott technika aránya az élőmunkához képest egyszerre legyen magas és alacsony. Ezt a bűvészmutatványt a centrumok és a perifériák kombinációjával oldja meg. Minél „csúcsabb” technikákat vezet be a centrumországokban, módszeres létszámleépítéssel duzzasztva a krónikus munkanélküliséget (a modern automatizált rendszerek hatalmas munkástömegeket tesznek „fölöslegessé”), annál gátlástalanabbul ránt be új munkástömegeket a termelésbe és a szolgáltatásokba az alacsony bérű külső és belső perifériákról, hogy a profitráta „lejtmenetét” feltartóztassa, és lehetőleg „hegymenetbe” fordítsa; annál mohóbban kap fogai közé olyan földrajzi területeket és gazdasági ágakat, ahol a tömegek védtelenebbek, és magasabb az élőmunka aránya a felhasznált technikához képest. Csak úgy forradalmasíthatja a termelőerőket, ha fenntartja az elmaradott termelést is, csak úgy gyarapíthatja a bőséget, ha megörökíti a szűkösséget; lenyűgöző tudományos és technikai vívmányait szégyenletesen párosítja a barbár erőszak, a drogfogyasztás, az erkölcsi züllés bűzlő bugyraival; saját zsírjában fuldokló gazdagságát semmi másra nem alapozhatja, mint a fakérget rágcsáló nyomorúságra. Mai csúcstechnikája már alkalmas lehetne a munka egyetemes humanizálására, ehelyett rögzíti és globalizálja a megalázó hierarchikus munkamegosztást, a munkák túlnyomó többségének kényszerjellegét.
A profitráta süllyedését a tőke igyekszik profitja mennyiségének növelésével, nagyobb tömegű termék értékesítésével ellensúlyozni. Létszükséglete a piacbővítés: ebbe az irányba terelik maguk a technikai tökéletesítések is, amelyek rendszerint megnövelik a termelőképességet. Szabad területek híján a bővítés nem történhet másképp, mint az egyes tőkék egymással folytatott létharcában: az erősebbek kiszorítják vagy felfalják a gyengébbeket. Megváltoznak az erőviszonyok. Ám az új egyensúly is mindig csak ideiglenes, bármikor megbillenhet, a szorosan egymástól függő nemzeti gazdaságok ingatagsága pedig fenyegető kölcsönhatásban van a világgazdasági vészhelyzettel.
Társadalmi termelés és magánkisajátítás ellentéte – ebben jelölte meg Engels a kapitalizmus alapellentmondását. Napjainkra ez az ellentmondás globális méreteket öltött, és már az emberiség létét, magát a földi élet fennmaradását veszélyezteti. A termelés társadalmasulásának világfolyamata vállalatok, gazdasági ágak, egész országok integrációját követeli; a magántulajdon azonban keresztülhúzza e követelmény teljesülését, szétfeszíti centrifugális erejével az integrációs törekvéseket. És ez így lesz mindaddig, amíg a kapitalizmus fennáll, és a profitráta süllyedő tendenciájának törvénye rögzíti a munkák, a társadalmi osztályok, az egyes országok gazdasági szintkülönbségeit és ellentéteit. (Az EU mintha tankönyvi példa volna rá.) Integráció nélkül azonban – vagyis szocialista átalakulás nélkül –, akár hajlandók vagyunk levonni mindennapos tapasztalatainkból a végkövetkeztetést, akár nem, az emberiség biztos léptekkel halad az önfelszámolás felé.

2.
Marxista körökben elterjedt az a nézet, hogy érvényüket vesztették a korábbi elgondolások a szocialista átalakulás vezető osztályáról: a proletariátus nem töltheti be többé ezt a szerepet, mert a modern technikai fejlődés következtében nemcsak arányaiban, a termelés dologi elemeihez (a gépekhez és berendezésekhez stb.) viszonyítva csökken, hanem abszolút számokban is. Régebben az osztály folyamatosan gyarapodott, abszolút számokban és társadalmi súlyban egyaránt; ma viszont már eltűnőben van, és nem várható, hogy vezető osztálya legyen egy új, a jelenleginél fejlettebb társadalmi formációnak.

Ez a gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy

1. mindazok, akiket a munkanélküliek krónikusan növekvő tartalékseregébe taszít a csúcstechnika, továbbra is a proletariátushoz tartoznak, a helyükbe lépő frissen proletarizált tömegek pedig, különösen a fejlett országokba áramló bevándorlók új meg új hullámai, számszerűen inkább gyarapítják a proletariátust, nemhogy apasztanák;

2. a centrumok gyorsulva avuló technikái, amelyeket régebben kiselejteztek a válságok, a globalizált gazdaságban még tekintélyes profittal hasznosíthatók az elmaradott országok olcsó munkaerejével – ami világméretekben kiterjeszti az iparosodó zónákat, és növeli a proletariátus létszámát;

3. a felgyorsult technikai és tudományos fejlődés gyorsítja a középrétegek lecsúszását a proletariátusba.

Ha mindezt szem előtt tartjuk, arra az eredményre jutunk, hogy az állítólagos „posztindusztriális” korszak, amelynek fogalma az elmúlt évtizedekben divatba jött, jobbára csupán az ideológiában létezik, és nincs más reális szerepe, mint hitelétől megfosztani és utópiákkal helyettesíteni a szocializmusba való átmenet megindításának és államszervezetének Marxtól és Engelstől származó leírását, a proletariátusnak tulajdonított történelmi funkciót. De nevezhető-e „posztindusztriálisnak” a közvetlen termelés automatizálása, a mezőgazdaság ipari munkává való átalakítása, a szolgáltatások szélesülő gépesítése? Az a korunkbeli folyamat, amelyben a centrumok hagyományos ipari proletariátusának létszáma ugyan valóban csökken, de éppen a csökkenés váltja ki törvényszerűen – a profitráta süllyedő tendenciájának megfelelően – önmaga ellentétét is, az osztály globális számbeli gyarapodását, különösen az újonnan iparosodó országokban (bár nemcsak ott). Nem kell tehát „a forradalom szubjektumát”, leendő vezető osztályát nagyítóval keresgélni: itt van a szemünk előtt, és nem is tűnhet el, amíg létezik burzsoázia, amelynek létérdeke, hogy a csúcstechnikák soha ne fogják át a termelés egészét, és mellettük az elmaradottabb termelési formák is fennmaradjanak. A proletariátus forradalmi funkciója természetesen nem azt jelenti, hogy az osztály bármikor be tudná tölteni ezt a funkciót. A tőke lezülleszti a proletariátust, igyekszik megfosztani emberi méltóságától, eltaposni benne a kultúra vágyát, az öntudat felfénylő szikráit. Vannak időszakai a történelemnek, amikor kétségbeejtőnek tűnik az osztály züllése, szétesettsége, közéleti egykedvűsége, vonakodása az értelmes szótól, fogékonysága a torzszülött ideológiákra. Gondoljuk meg azonban: az alávetett osztálynak mindig viharos válságokat kellett átélnie ahhoz, hogy igazi érdekeit felismerje, és cselekvését hozzájuk igazítsa; hogy rádöbbenjen: ha vállalja a kockázatot, még mindig kevesebbet kockáztat, mint ha nem vállalná. A forradalmi cselekvésnek igazából akkor jön el az ideje, amikor a társadalmi megrázkódtatások már tömegmértekben veszélyeztetik az elnyomottak személyes létfeltételeit; amikor az általános, lényegi és távlati osztályérdek az elemi létfenntartás legközvetlenebb, legszemélyesebb érdekévé válik. Az antagonisztikus osztálytársadalmakban a népek csak végszükségben választják a szabadságot, amikor nincs többé más választásuk. A szabadság azonban előbb-utóbb abszolút szükségszerűséggé lesz számukra, és bármennyire vonakodjanak is az érdekeik szerinti cselekvéstől, küldetésük alól nem bújhatnak ki: az uralkodó osztály maga kergeti őket a forradalomba, mert társadalmi természeténél fogva nem tehet egyebet, mint hogy foggal-körömmel ragaszkodik létéhez, ahhoz a tulajdonformához, amely egykor a termelőerők fejlődésének mozgatóereje volt, de éppen az általa kiváltott fejlődés következtében elvesztette időszerűségét, és egyre pusztítóbb katasztrófákat okoz.

Marx átélte a problémát, és így írt róla: „Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár, vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel a maga céljának”, hanem arról, „hogy mi a proletariátus, és létének megfelelően történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Célját és történelmi cselekvését érzékletesen és megmásíthatatlanul kijelöli saját élethelyzete és a mai polgári társadalom egész szervezete.”2

3.
A mai polgári társadalom tehát egyidejűleg fejleszt ki példátlan hatékonyságú csúcstechnikákat, és szabja meg a határt, ameddig a fejlesztés kiterjedhet. Érdeke fűződik a fejlesztéshez, de ahhoz is, hogy az semmiképpen se legyen egyetemessé, ne számolja föl teljesen se a gazdaság elmaradott szektorait, se a termelésben alkalmazott élőmunkát. Egyrészt magas technikai szintre emeli a proletariátusnak egy töredékét, hogy alkalmas legyen a különleges tudást igénylő csúcstechnikák kezelésére; másrészt – ugyanezeknek a technikáknak a segítségével – nemcsak számarányban csökkenti, hanem jelentős részben a legegyszerűbb, leggépiesebb műveletek elvégzésére korlátozza az alkalmazott munkások szerepét, leszorítva a munkaerő értékét és árát, elapasztva a munkásöntudat legfőbb forrását, a szakmai tudást. Az új technikák lehetővé teszik a tőke számára, hogy szétszórja a régebbi koncentrált munkáskollektívákat, rátelepedjen a munkások magánéletére, szétzilálja szolidaritási hajlamukat, céltudatos kulturális bárgyúságaival kiszorítsa művelődési igényüket.
(Ebből a szempontból mérlegelve, nem érthetünk egyet azzal a véleménnyel, amely az ún. „létező szocializmus” bukása után terjedt el a marxisták között: hogy tudniillik a termelőerők adott fejlettségi szintjén az Októberi Forradalom túl korai volt. A mai tapasztalatokból inkább az szűrhető le, hogy a legújabb technikai forradalmak, a legkorszerűbb automatizált termelőeszközök nemcsak sürgetik, de – a tőke kezében kifejtett közösségromboló hatásaikkal – nehezítik is a szocialista átalakulást.)
A proletárforradalom győzelme esetén első ízben fordul elő a történelemben, hogy egy tulajdon nélküli osztály kerül a társadalom élére; s hogy ez az osztály uralkodó helyzetben is megmarad a gúlaszerű társadalmi munkamegosztás legalsó szintjén, a közvetlen termelésben – vagyis egyszerre alkotja a gúla csúcsát és alapját. A kérdéses időszak sajátos ellentmondásai jobbára ebből a kettős helyzetből adódnak (ha a nemzetközi viszonyoktól elvonatkoztatunk). Az ellentmondások gyökere abban rejlik, hogy a hatalomra lépő proletariátus munkamegosztásos társadalomszerkezetet örököl a burzsoáziától, amelynek a profitráta süllyedő tendenciája miatt létszükséglete, hogy fenntartsa a társadalmilag egyenlőtlen munkák hierarchiáját a legkorszerűbbektől az elmaradottakig, jóllehet technikailag már lehetősége volna az egyenlőtlenségeket elegyengetni.

A munkamegosztásos hierarchia szükségszerű következménye, hogy nem egyenlők mindenki számára a fogyasztási javakhoz való hozzáférés feltételei. A szellemi munka továbbra is irányító funkciót tölt be, a közvetlen termelők dolga pedig továbbra is a végrehajtás; a termelőeszközök felett gyakorlatilag a parancsnoki posztok birtoklói rendelkeznek, ezek pedig vagy régi szakemberek (a proletariátus saját értelmisége édeskevés), vagy ha a proletariátusból jönnek is, kiválnak osztályukból, és egy másik, burzsoá mintáktól befolyásolt életforma részeseivé lesznek. A történelem korábbi formációváltásai nem hoztak ilyen változást. A földbirtokos vagy a tőketulajdonos, ha politikai pozícióba jutott, akkor is megmaradt annak, aki volt, földbirtokosnak, vagy bankárnak, gyárosnak, üzletembernek; a proletár viszont gyökeresen más életkörülmények közé kerül, miközben korábbi társai továbbra is ugyanazt a fizikailag megerőltető munkát végzik, mint azelőtt, ugyanazokkal a gépekkel és berendezésekkel, ugyanúgy utasításokat teljesítve, és amit közvetlenül észlelnek, az inkább csak a régi fegyelmező módszerek legkíméletlenebb elemeinek kiiktatása, lehetőség a munka szigorú, nemegyszer kegyetlen rendjének és fegyelmének fellazítására. Ami persze jórészt pozitív változás – ha át nem csúszik anarchizmusba.

Az új típusú, önkéntes fegyelem kimunkálása a forradalom életbevágó feladatává lép elő. Megvalósításához közvetlen, jól érzékelhető függvénykapcsolat szükséges a munkateljesítmény és a jövedelem (a fogyasztási javakban való részesedés) között. Ez azonban legalább három nehézségbe ütközik.

1. A munkateljesítmény objektív mérése gyakran bonyolult, nem is mindig lehetséges.

2. A teljesítmény piaci árát általában lényegesen befolyásolja a kereslet és a kínálat.

3. A jövedelmekre hatással van azoknak az intézményeknek vagy személyeknek a munkamegosztásbeli helyzete és erőviszonya, akik (amelyek) a termelőeszközök feletti tényleges rendelkezést gyakorolják.

Itt csupán a harmadik ponthoz fűzök hozzá néhány megjegyzést.

A proletár forradalom végcélja az egyetemes emancipáció és egyenlőség: olyan társadalom, amely valamennyi tagja részére biztosítja a feltételeket személyisége szabad kibontakoztatásához. Ehhez a termelőerők (az emberi energiák) megsokszorozása szükséges – ami megköveteli, hogy a felhalmozás előnyben részesüljön a fogyasztással szemben (annál inkább, minél elmaradottabb és fenyegetettebb országról vagy országcsoportról van szó). A dolgok mai állása szerint azonban a lakosság döntő többsége fogyasztani akar, nem felhalmozni; a jövő – az általános-távlati osztályérdek – gyakorlati érvényesítését az eddigi szocialista irányú társadalmakban egy külön hatalmi intézmény, az állam, szervezte és irányította. Ebben a modellben az állam elvileg a munkásosztály hatalmi végrehajtó szerve, de az általános osztályérdek hivatalos megtestesítőjeként teljesítménykövetelményekkel lép fel az osztállyal szemben; az osztály pedig alkotmányos tulajdonosa ugyan termelőeszközeinek, de az egyes munkás csak résztulajdonos, mégpedig egy olyan csekély részé, hogy egyénileg nem tud vele mit kezdeni, és úgy áll szemben saját államával, mint tulajdon nélküli a tulajdonossal. Erős mozgalmi és eszmei kötődések nélkül nem tudja áttekinteni sem saját objektív érdekeit, sem azok viszonyát az osztály általános érdekeihez és az állam teljesítménykövetelményeihez. Így magánszemélyként viszonyul a közösséghez, az államhoz, a társadalomhoz. De ki- vagy micsoda az állam, a tulajdonos? Önmagában csak puszta szó, testetlen fogalom, amelynek hús-vér személyekben kell konkrét, érzékelhető és cselekvő lénnyé válnia. Az állam a nevében cselekvő személyekben él, ők jelennek meg államként, rendelkeznek gyakorlatilag az állami tulajdonú termelőeszközök felett. Nagy általánosságban szólva, az ő feladatuk, hogy érvényesítsék a társadalom (a forradalom) általános-távlati érdekeit az egyének közvetlen napi érdekeivel szemben – illetve azzal szemben, ami közvetlen érdekemnek látszik, ha nem látom át saját sorsom közvetlen függését a forradalométól, lényegi azonosságát a forradalom sorsával. Az állam képviselői vagy megtestesítői azonban maguk is ugyanannak a társadalomnak a gyermekei, mint bárki más, éppúgy igazgathatják a rájuk bízott termelőeszközöket a közösségi-távlati érdekek szerint, mint a maguk legnyersebb magánérdekei szerint. Ilyen értelemben csak annyi a különbség köztük és a „köznép” között, hogy többnyire tágabb lehetőségeik vannak a köztulajdon magáncélú felhasználására, mint alárendeltjeiknek. Ha ez a lehetőség valóra válik, akkor a munkásosztály idegen és ellenséges lesz saját államával szemben, az állam pedig fokozatosan megszűnik az ő állama lenni (pontosabban: megszűnik fokozatosan az ő államává fejlődni), mert őt magát is megfertőzi halálos mérgével a konkurencia és a korrupció.
Nagyjából így festett az egykori szocialista országok útja a forradalmi nekirugaszkodástól az ellenforradalmi restaurációig. Egyértelmű tanulsága ennek az útnak, hogy spontán (ösztönös) fejlődésből csakis restauráció jöhet létre, szocializmus nem, mert a fogyasztási javakért folytatott konkurenciaharcban szakadatlanul újjászületnek a burzsoá magatartás és gondolkodásmód elemei, és ha nincs ellenerő, amely fellépne ellenük, szétbomlasztják a zsenge szocialista tendenciákat. A szocializmus valódi létrejöttéhez nélkülözhetetlen a termelékenység megsokszorozása és a konkurenciaviszonyoknak az emberek önkéntes együttműködésével való felváltása; éppen az a legnagyobb probléma, hogy miként lehet közösséggé szervezni olyan emberek együttesét, akiknek nemzedékek sorain át úgyszólván vérükké vált az „ember embernek farkasa” magatartás.

Közösséggé a társadalom csak abban az esetben szerveződhet, ha sikerül a fogyasztási javak elosztását teljes mértékben függővé tennie a munkateljesítménytől, és függetlenné a munkamegosztásbeli erőviszonyok egyenlőtlenségeitől. Maga a munkamegosztás tulajdonképpen nem egyéb, mint a termelőeszközök feletti gyakorlati (nem pusztán jogi) rendelkezés különböző mértéke: akinek jobbak e tekintetben a lehetőségei, az nagy valószínűséggel ki is fogja használni a helyzetét arra, hogy az elosztásban is előnyökhöz jusson, nagyobb hányadot hasítson ki a társadalom fogyasztási alapjaiból, mint amekkorára végzett munkája alapján igényt tarthatna. (Pl. baráti kapcsolatai révén kedvezőbb feltételeket vív ki saját vállalata részére a tervalkuban, vagy önmaga részére normarendezéskor.) Önérdekű magánemberként fog viselkedni, és még csak nem is kell tudatos tőkepártinak lennie ahhoz, hogy visszafelé taszítsa a forradalmat a tőkés restauráció irányába. Miután a proletariátus megszerezte a politikai hatalmat, a magánemberek számszerűen még sokáig döntő túlsúlyban lesznek a forradalom tudatos harcosaival szemben; és ez a számbeli viszony jó darabig a termelőeszközök köztulajdonba vétele után is fennmarad. A tudatos forradalmárok kisebbségben vannak. Ennek a kisebbségnek, egy tudatos vezérkarnak kell tömegeket mozgósítania és szerveznie, hogy ellenőrző tevékenységükkel megakadályozzák a munka nélkül szerzett jövedelmeket, tehát végső fokon a tőkés restaurációt. A kedvezőtlen számviszonyok semmi mással nem ellensúlyozhatók, mint a lehető legnagyobb fokú szervezettséggel és tudatossággal; a kigúnyolt „államszocializmus” és „pártállam” helyett azonnali „önigazgatást” hirdetni annyi, mint feléleszteni a „békés átmenet” reformizmusát, a szocialista társadalom spontán megvalósulásának anarchista illúzióját.

JEGYZETEK

1 Az innen következő sorokat a bekezdés végéig „Miért kell nevén nevezni?” c. könyvem I/1. fejezetéből vettem át. [vissza]

2 K.Marx: A szent család. Marx és Engels Művei, 2. köt. Bp., 1958. 35-36. o. [vissza]

3 A tudatos vezérkar által mozgósított és támogatott tömegeknek a munka szerinti elosztásért folytatott, szervezett harca sorsdöntő a forradalom számára. Ennek a harcnak az erején és eredményességén múlik, hogy képes lesz-e tartani az átmeneti korszak a fejlődés szocialista irányát, vagy visszafordul a tőkés restauráció felé. A kérdést részletesebben kifejtettem „Miért kell nevén nevezni? c. könyvemben (Bp., 2007.), valamint – rövidebben – „Az átmeneti korszak ellentmondásai és a Kádár-rendszer” c. írásomban, amely Tenner Györggyel közösen írt könyvünkben jelent meg. (Lásd Rozsnyai E. – Tenner Gy.: „A Kádár-korszakról”. Bp. 2010.) [vissza]