Rozsnyai Ervin: A munkásosztály kettős helyzete a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti társadalomban



1.
A munkásosztály, ha megszerzi a politikai hatalmat, kettős helyzetbe kerül:
egyrészt uralkodó osztályként a munkamegosztás gúlájának csúcsára emelkedik,
másrészt túlnyomó többségében megmarad a gúla legalsó szintjén, mint a
közvetlen anyagi termelés teljes idejű (egész munkaidejében azzal
foglalkozó) végrehajtója.
Mit jelent uralkodó osztálynak lenni? Nagyjából azt, hogy a társadalmi
termelés ennek az osztálynak az érdekei szerint szerveződik, hozzájuk
igazodik. Mit jelent a közvetlen termelés végrehajtójának lenni? Nagyjából
azt, hogy aki ebben a minőségben tevékenykedik, az nem a társadalmi munkának
és eszközeinek megtervezésével, folyamatainak szervezésével foglalkozik
elsősorban, hanem magukat a természeti anyagokat és erőket munkálja meg,
formálja alkalmassá emberi célok és szükségletek kielégítésére. Persze, a
mérnök is ezt teszi – de nem közvetlenül, hanem a munkás közvetítésével, aki
ugyan a legegyszerűbb munkákban sem nélkülözheti az önálló
szellemi-célkitűző mozzanatokat (sőt, tapasztalatai révén többnyire jobban
érti a munkavégzés fogásait és fortélyait, mint a mérnök), mégis
beosztottként, utasítások végrehajtójaként különbözik a termelés
hierarchiájában a munkaszervezet parancsnokaitól. Tulajdonosa a gazdaság
technikai jellegét meghatározó termelőeszközöknek, de ugyanakkor
alárendeltje önmagának, mint tulajdonosnak; egyszerre alkotja a társadalmi
gúla csúcsát és alapját, legfelső pontját és legalsó szintjét. Némileg olyan
ez, mintha a rabszolgatulajdonos önmaga rabszolgája, a feudális birtokos
önmaga jobbágya lett volna.
Nem arról van szó, mintha bármely csoportosan végzett munkából bármikor is
hiányozhatna az irányítás és végrehajtás kettőssége. Nem mindegy azonban,
hogy az irányítás az együttműködők résztevékenységeinek technikai
összehangolására szorítkozik-e, vagy pedig vezetők és vezetettek társadalmi
fölé- és alárendeltségét, osztálykülönbségekké merevült egyenlőtlenségeit
fejezi ki. Az ősi gyűjtögető és vadásztársadalmak elpusztultak volna, ha
tagjaik nem alkotnak egymásra utaltságukban úgyszólván egyetlen testet; ez a
köztulajdonon alapuló szerves közösség azután akkor bomlott fel, amikor a
földművelésre és állattenyésztésre való áttéréssel előnyösebbé vált
(termelékenyebbnek bizonyult) a csoportos-családi, majd a magántulajdonra
épülő munkaszervezet. Az új munkaszervezet meghonosodásával felgyorsult a
vagyoni és társadalmi differenciálódás: a termelőeszközök és általában az
anyagi javak növekvő mértékben halmozódtak fel kevesek kezén, ami lehetővé
tette számukra, hogy kivonják magukat a közvetlen termelésből, és másokat
dolgoztassanak maguk helyett. A kisajátított idegen munka egy részét
különleges értelmiségi rétegek eltartására fordították, amelyek szabadidőt
kaptak ezáltal a tudományok és művészetek művelésére. Világraszóló alkotások
születtek, a közvetlen termelők kíméletlen megsarcolása árán.
A társadalom osztályokra bomlása ellentmondásos hatást fejtett ki a termelés
eszközeinek és módszereinek fejlődésére. Az embereknek általában érdekük,
hogy rendszeresen bővítsék uralmukat a természet fölött, tökéletesítsék a
természeti anyagok és folyamatok célszerű felhasználásának lehetőségeit. De
ha a társadalom uralkodó és alávetett osztályokra oszlik, ez az érdek nem
egyértelmű többé. A rabszolga-tulajdonosnak nem volt érdeke, hogy drága
gépekkel és berendezésekkel helyettesítse az olcsó rabszolgát (az ókori
görögök például munkára tudták fogni a gőzenergiát, mégsem használták másra,
mint templomajtók nyitogatására, vagy más efféle meddő látványosságokra);
maga a rabszolga pedig minek törte volna a fejét újításokon, ha a hasznot
végül úgyis a gazdája söpri be. Az egészségtelen, veszélyes, nehéz munkák
zömét általában ma is emberekkel végeztetik ott, ahol az eleven munkaerő
olcsóbb, „gazdaságosabb” a gépnél – még ha technikailag már lehetséges lenne
is, hogy emberek helyett gépek dolgozzanak. A „gazdaságosság” fogalmának
jelentése lényegi függésben van a társadalom szerkezetétől, mindig az lévén
az elsőrendű kérdés, hogy a vizsgált folyamat kinek a számára, kinek a
szempontjából és milyen vonatkozásban gazdaságos (előnyös, hoz nagyobb
nyereséget).
A tőkés versenyben különösen kiéleződnek az ellentmondások a technikai haladás és a gazdasági érdek között. A verseny rákényszeríti a tőkéseket, hogy hatékonyabb technikákkal és munkamódszerekkel újra meg újra lejjebb szorítsák az önköltséget, gépekkel helyettesítve az emberi munkát azokon a területeken, ahol a kézi munka nem kifizetődő többé (elégtelen a megsokszorozódó piaci szükségletek kielégítéséhez, a versenyhajszában való helytálláshoz, vagy egyéb okokból). Ebben a folyamatban rendszeresen csökken az élőmunka (az alkalmazott munkások) aránya a termelés dologi elemeihez (a felhasznált eszközökhöz, gépekhez, berendezésekhez stb.) képest; vagy a költségek felől nézve, csökken a bérköltség aránya a befektetett össztőkéhez képest. Profitot azonban csak a munkások termelnek, a gépek és berendezések nem (ezek csupán átadják elhasználódásuk arányában saját értéküket a terméknek). Ha tehát a munkások aránya csökken, a termelés dologi elemeié viszont megnövekszik, akkor egységnyi befektetett össztőke általában kevesebb nyereséget hoz, mint azelőtt. Minthogy pedig a verseny a technikai haladást előbb-utóbb feltétlenül kikényszeríti, a profit rátája (aránya a befektetett össztőkéhez) tendenciáját tekintve törvényszerűen süllyed. A „tendencia” annyit jelent, hogy a süllyedés nem állandó és egyenletes, hanem – az ellene ható tendenciák következtében – időnként lelassul, esetleg megáll vagy éppen emelkedésre vált egy darabig, és lefelé tartó iránya csak hosszabb időtávlatokban, mint átlagos mozgás érvényesül, vagy a süllyedés lefékezésének növekvő nehézségeiben jelentkezik.
Milyen ellentendenciákat hoz működésbe a tőke a profitráta süllyedése ellen?
A legegyszerűbb az, ha gyorsítja a munkatempót, nagyobb fizikai
erőkifejtésre készteti (kényszeríti) a munkást. Ennek azonban határt szab az
emberi szervezet biológiai teljesítőképessége. Hosszabb távon célszerűbb, ha
hatékonyabb eszközök és szorosabb munkaszervezés bevezetésével növeli a
munkások teljesítőképességét, csökkentve az egységnyi termék előállításához
szükséges munkaerő-szükségletet. Így valóban nagyobb profithoz, az
átlagosnál magasabb nyereséghez juthat. De csak átmenetileg, amíg
versenytársai ki nem egyenlítik termelékenységi hátrányukat – ami
előbb-utóbb feltétlenül bekövetkezik (aki nem tart lépést, megsemmisül).
Innen aztán kezdődik az egész kergetőzés elölről. Mit tegyen hát a tőke: ha
nem korszerűsít, lemarad a versenyben; ha korszerűsít, a profit utáni
hajszában maga süllyeszti le saját profitrátáját. Utat keresve a buktatók
között, a profit növelése érdekében megcselekszi az ellenkezőjét is annak,
amit szintén a profit növelése érdekében cselekedett: a termelésből
kitaszított tömegek helyett új, frissen toborzott tömegeket proletarizál,
ránt be a termelés könyörtelen gépezetébe. (Aminek persze csak akkor van
értelme, ha az újonnan proletarizáltak olcsóbbak kitaszított elődeiknél, pl.
elmaradott mezőgazdasági területekről kerülnek a tőke közvetlen uralma
alá.)1
A magasabb profit érdekében tehát a tőke egyfelől új, termelékenyebb
technikákkal szorítja ki az élőmunkát, másfelől minél több élőmunka
alkalmazására törekszik, mert profitot csak az élőmunka hozhat; azt
szeretné, ha az alkalmazott technika aránya az élőmunkához képest egyszerre
legyen magas és alacsony. Ezt a bűvészmutatványt a centrumok és a perifériák
kombinációjával oldja meg. Minél „csúcsabb” technikákat vezet be a
centrumországokban, módszeres létszámleépítéssel duzzasztva a krónikus
munkanélküliséget (a modern automatizált rendszerek hatalmas munkástömegeket
tesznek „fölöslegessé”), annál gátlástalanabbul ránt be új munkástömegeket a
termelésbe és a szolgáltatásokba az alacsony bérű külső és belső
perifériákról, hogy a profitráta „lejtmenetét” feltartóztassa, és lehetőleg
„hegymenetbe” fordítsa; annál mohóbban kap fogai közé olyan földrajzi
területeket és gazdasági ágakat, ahol a tömegek védtelenebbek, és magasabb
az élőmunka aránya a felhasznált technikához képest. Csak úgy
forradalmasíthatja a termelőerőket, ha fenntartja az elmaradott termelést
is, csak úgy gyarapíthatja a bőséget, ha megörökíti a szűkösséget; lenyűgöző
tudományos és technikai vívmányait szégyenletesen párosítja a barbár
erőszak, a drogfogyasztás, az erkölcsi züllés bűzlő bugyraival; saját
zsírjában fuldokló gazdagságát semmi másra nem alapozhatja, mint a fakérget
rágcsáló nyomorúságra. Mai csúcstechnikája már alkalmas lehetne a munka
egyetemes humanizálására, ehelyett rögzíti és globalizálja a megalázó
hierarchikus munkamegosztást, a munkák túlnyomó többségének
kényszerjellegét.
A profitráta süllyedését a tőke igyekszik profitja mennyiségének
növelésével, nagyobb tömegű termék értékesítésével ellensúlyozni.
Létszükséglete a piacbővítés: ebbe az irányba terelik maguk a technikai
tökéletesítések is, amelyek rendszerint megnövelik a termelőképességet.
Szabad területek híján a bővítés nem történhet másképp, mint az egyes tőkék
egymással folytatott létharcában: az erősebbek kiszorítják vagy felfalják a
gyengébbeket. Megváltoznak az erőviszonyok. Ám az új egyensúly is mindig
csak ideiglenes, bármikor megbillenhet, a szorosan egymástól függő nemzeti
gazdaságok ingatagsága pedig fenyegető kölcsönhatásban van a világgazdasági
vészhelyzettel.
Társadalmi termelés és magánkisajátítás ellentéte – ebben jelölte meg Engels
a kapitalizmus alapellentmondását. Napjainkra ez az ellentmondás globális
méreteket öltött, és már az emberiség létét, magát a földi élet
fennmaradását veszélyezteti. A termelés társadalmasulásának világfolyamata
vállalatok, gazdasági ágak, egész országok integrációját követeli; a
magántulajdon azonban keresztülhúzza e követelmény teljesülését, szétfeszíti
centrifugális erejével az integrációs törekvéseket. És ez így lesz
mindaddig, amíg a kapitalizmus fennáll, és a profitráta süllyedő
tendenciájának törvénye rögzíti a munkák, a társadalmi osztályok, az egyes
országok gazdasági szintkülönbségeit és ellentéteit. (Az EU mintha tankönyvi
példa volna rá.) Integráció nélkül azonban – vagyis szocialista átalakulás
nélkül –, akár hajlandók vagyunk levonni mindennapos tapasztalatainkból a
végkövetkeztetést, akár nem, az emberiség biztos léptekkel halad az
önfelszámolás felé.
2.
Marxista körökben elterjedt az a nézet, hogy érvényüket vesztették a korábbi
elgondolások a szocialista átalakulás vezető osztályáról: a proletariátus
nem töltheti be többé ezt a szerepet, mert a modern technikai fejlődés
következtében nemcsak arányaiban, a termelés dologi elemeihez (a gépekhez és
berendezésekhez stb.) viszonyítva csökken, hanem abszolút számokban is.
Régebben az osztály folyamatosan gyarapodott, abszolút számokban és
társadalmi súlyban egyaránt; ma viszont már eltűnőben van, és nem várható,
hogy vezető osztálya legyen egy új, a jelenleginél fejlettebb társadalmi
formációnak.
Ez a gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy
1. mindazok, akiket a munkanélküliek krónikusan növekvő tartalékseregébe taszít a csúcstechnika, továbbra is a proletariátushoz tartoznak, a helyükbe lépő frissen proletarizált tömegek pedig, különösen a fejlett országokba áramló bevándorlók új meg új hullámai, számszerűen inkább gyarapítják a proletariátust, nemhogy apasztanák;
2. a centrumok gyorsulva avuló technikái, amelyeket régebben kiselejteztek a válságok, a globalizált gazdaságban még tekintélyes profittal hasznosíthatók az elmaradott országok olcsó munkaerejével – ami világméretekben kiterjeszti az iparosodó zónákat, és növeli a proletariátus létszámát;
3. a felgyorsult technikai és tudományos fejlődés gyorsítja a középrétegek lecsúszását a proletariátusba.
Ha mindezt szem előtt tartjuk, arra az eredményre jutunk, hogy az állítólagos „posztindusztriális” korszak, amelynek fogalma az elmúlt évtizedekben divatba jött, jobbára csupán az ideológiában létezik, és nincs más reális szerepe, mint hitelétől megfosztani és utópiákkal helyettesíteni a szocializmusba való átmenet megindításának és államszervezetének Marxtól és Engelstől származó leírását, a proletariátusnak tulajdonított történelmi funkciót. De nevezhető-e „posztindusztriálisnak” a közvetlen termelés automatizálása, a mezőgazdaság ipari munkává való átalakítása, a szolgáltatások szélesülő gépesítése? Az a korunkbeli folyamat, amelyben a centrumok hagyományos ipari proletariátusának létszáma ugyan valóban csökken, de éppen a csökkenés váltja ki törvényszerűen – a profitráta süllyedő tendenciájának megfelelően – önmaga ellentétét is, az osztály globális számbeli gyarapodását, különösen az újonnan iparosodó országokban (bár nemcsak ott). Nem kell tehát „a forradalom szubjektumát”, leendő vezető osztályát nagyítóval keresgélni: itt van a szemünk előtt, és nem is tűnhet el, amíg létezik burzsoázia, amelynek létérdeke, hogy a csúcstechnikák soha ne fogják át a termelés egészét, és mellettük az elmaradottabb termelési formák is fennmaradjanak. A proletariátus forradalmi funkciója természetesen nem azt jelenti, hogy az osztály bármikor be tudná tölteni ezt a funkciót. A tőke lezülleszti a proletariátust, igyekszik megfosztani emberi méltóságától, eltaposni benne a kultúra vágyát, az öntudat felfénylő szikráit. Vannak időszakai a történelemnek, amikor kétségbeejtőnek tűnik az osztály züllése, szétesettsége, közéleti egykedvűsége, vonakodása az értelmes szótól, fogékonysága a torzszülött ideológiákra. Gondoljuk meg azonban: az alávetett osztálynak mindig viharos válságokat kellett átélnie ahhoz, hogy igazi érdekeit felismerje, és cselekvését hozzájuk igazítsa; hogy rádöbbenjen: ha vállalja a kockázatot, még mindig kevesebbet kockáztat, mint ha nem vállalná. A forradalmi cselekvésnek igazából akkor jön el az ideje, amikor a társadalmi megrázkódtatások már tömegmértekben veszélyeztetik az elnyomottak személyes létfeltételeit; amikor az általános, lényegi és távlati osztályérdek az elemi létfenntartás legközvetlenebb, legszemélyesebb érdekévé válik. Az antagonisztikus osztálytársadalmakban a népek csak végszükségben választják a szabadságot, amikor nincs többé más választásuk. A szabadság azonban előbb-utóbb abszolút szükségszerűséggé lesz számukra, és bármennyire vonakodjanak is az érdekeik szerinti cselekvéstől, küldetésük alól nem bújhatnak ki: az uralkodó osztály maga kergeti őket a forradalomba, mert társadalmi természeténél fogva nem tehet egyebet, mint hogy foggal-körömmel ragaszkodik létéhez, ahhoz a tulajdonformához, amely egykor a termelőerők fejlődésének mozgatóereje volt, de éppen az általa kiváltott fejlődés következtében elvesztette időszerűségét, és egyre pusztítóbb katasztrófákat okoz.
Marx átélte a problémát, és így írt róla: „Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár, vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel a maga céljának”, hanem arról, „hogy mi a proletariátus, és létének megfelelően történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Célját és történelmi cselekvését érzékletesen és megmásíthatatlanul kijelöli saját élethelyzete és a mai polgári társadalom egész szervezete.”2
3.
A mai polgári társadalom tehát egyidejűleg fejleszt ki példátlan
hatékonyságú csúcstechnikákat, és szabja meg a határt, ameddig a fejlesztés
kiterjedhet. Érdeke fűződik a fejlesztéshez, de ahhoz is, hogy az
semmiképpen se legyen egyetemessé, ne számolja föl teljesen se a gazdaság
elmaradott szektorait, se a termelésben alkalmazott élőmunkát. Egyrészt
magas technikai szintre emeli a proletariátusnak egy töredékét, hogy
alkalmas legyen a különleges tudást igénylő csúcstechnikák kezelésére;
másrészt – ugyanezeknek a technikáknak a segítségével – nemcsak számarányban
csökkenti, hanem jelentős részben a legegyszerűbb, leggépiesebb műveletek
elvégzésére korlátozza az alkalmazott munkások szerepét, leszorítva a
munkaerő értékét és árát, elapasztva a munkásöntudat legfőbb forrását, a
szakmai tudást. Az új technikák lehetővé teszik a tőke számára, hogy
szétszórja a régebbi koncentrált munkáskollektívákat, rátelepedjen a
munkások magánéletére, szétzilálja szolidaritási hajlamukat, céltudatos
kulturális bárgyúságaival kiszorítsa művelődési igényüket.
(Ebből a szempontból mérlegelve, nem érthetünk egyet azzal a véleménnyel,
amely az ún. „létező szocializmus” bukása után terjedt el a marxisták
között: hogy tudniillik a termelőerők adott fejlettségi szintjén az Októberi
Forradalom túl korai volt. A mai tapasztalatokból inkább az szűrhető le,
hogy a legújabb technikai forradalmak, a legkorszerűbb automatizált
termelőeszközök nemcsak sürgetik, de – a tőke kezében kifejtett
közösségromboló hatásaikkal – nehezítik is a szocialista átalakulást.)
A proletárforradalom győzelme esetén első ízben fordul elő a történelemben,
hogy egy tulajdon nélküli osztály kerül a társadalom élére; s hogy ez az
osztály uralkodó helyzetben is megmarad a gúlaszerű társadalmi
munkamegosztás legalsó szintjén, a közvetlen termelésben – vagyis egyszerre
alkotja a gúla csúcsát és alapját. A kérdéses időszak sajátos ellentmondásai
jobbára ebből a kettős helyzetből adódnak (ha a nemzetközi viszonyoktól
elvonatkoztatunk). Az ellentmondások gyökere abban rejlik, hogy a hatalomra
lépő proletariátus munkamegosztásos társadalomszerkezetet örököl a
burzsoáziától, amelynek a profitráta süllyedő tendenciája miatt
létszükséglete, hogy fenntartsa a társadalmilag egyenlőtlen munkák
hierarchiáját a legkorszerűbbektől az elmaradottakig, jóllehet technikailag
már lehetősége volna az egyenlőtlenségeket elegyengetni.
A munkamegosztásos hierarchia szükségszerű következménye, hogy nem egyenlők mindenki számára a fogyasztási javakhoz való hozzáférés feltételei. A szellemi munka továbbra is irányító funkciót tölt be, a közvetlen termelők dolga pedig továbbra is a végrehajtás; a termelőeszközök felett gyakorlatilag a parancsnoki posztok birtoklói rendelkeznek, ezek pedig vagy régi szakemberek (a proletariátus saját értelmisége édeskevés), vagy ha a proletariátusból jönnek is, kiválnak osztályukból, és egy másik, burzsoá mintáktól befolyásolt életforma részeseivé lesznek. A történelem korábbi formációváltásai nem hoztak ilyen változást. A földbirtokos vagy a tőketulajdonos, ha politikai pozícióba jutott, akkor is megmaradt annak, aki volt, földbirtokosnak, vagy bankárnak, gyárosnak, üzletembernek; a proletár viszont gyökeresen más életkörülmények közé kerül, miközben korábbi társai továbbra is ugyanazt a fizikailag megerőltető munkát végzik, mint azelőtt, ugyanazokkal a gépekkel és berendezésekkel, ugyanúgy utasításokat teljesítve, és amit közvetlenül észlelnek, az inkább csak a régi fegyelmező módszerek legkíméletlenebb elemeinek kiiktatása, lehetőség a munka szigorú, nemegyszer kegyetlen rendjének és fegyelmének fellazítására. Ami persze jórészt pozitív változás – ha át nem csúszik anarchizmusba.
Az új típusú, önkéntes fegyelem kimunkálása a forradalom életbevágó feladatává lép elő. Megvalósításához közvetlen, jól érzékelhető függvénykapcsolat szükséges a munkateljesítmény és a jövedelem (a fogyasztási javakban való részesedés) között. Ez azonban legalább három nehézségbe ütközik.
1. A munkateljesítmény objektív mérése gyakran bonyolult, nem is mindig lehetséges.
2. A teljesítmény piaci árát általában lényegesen befolyásolja a kereslet és a kínálat.
3. A jövedelmekre hatással van azoknak az intézményeknek vagy személyeknek a munkamegosztásbeli helyzete és erőviszonya, akik (amelyek) a termelőeszközök feletti tényleges rendelkezést gyakorolják.
Itt csupán a harmadik ponthoz fűzök hozzá néhány megjegyzést.
A proletár forradalom végcélja az egyetemes emancipáció és egyenlőség: olyan
társadalom, amely valamennyi tagja részére biztosítja a feltételeket
személyisége szabad kibontakoztatásához. Ehhez a termelőerők (az emberi
energiák) megsokszorozása szükséges – ami megköveteli, hogy a felhalmozás
előnyben részesüljön a fogyasztással szemben (annál inkább, minél
elmaradottabb és fenyegetettebb országról vagy országcsoportról van szó). A
dolgok mai állása szerint azonban a lakosság döntő többsége fogyasztani
akar, nem felhalmozni; a jövő – az általános-távlati osztályérdek –
gyakorlati érvényesítését az eddigi szocialista irányú társadalmakban egy
külön hatalmi intézmény, az állam, szervezte és irányította. Ebben a
modellben az állam elvileg a munkásosztály hatalmi végrehajtó szerve, de az
általános osztályérdek hivatalos megtestesítőjeként
teljesítménykövetelményekkel lép fel az osztállyal szemben; az osztály pedig
alkotmányos tulajdonosa ugyan termelőeszközeinek, de az egyes munkás csak
résztulajdonos, mégpedig egy olyan csekély részé, hogy egyénileg nem tud
vele mit kezdeni, és úgy áll szemben saját államával, mint tulajdon nélküli
a tulajdonossal. Erős mozgalmi és eszmei kötődések nélkül nem tudja
áttekinteni sem saját objektív érdekeit, sem azok viszonyát az osztály
általános érdekeihez és az állam teljesítménykövetelményeihez. Így
magánszemélyként viszonyul a közösséghez, az államhoz, a társadalomhoz. De
ki- vagy micsoda az állam, a tulajdonos? Önmagában csak puszta szó,
testetlen fogalom, amelynek hús-vér személyekben kell konkrét, érzékelhető
és cselekvő lénnyé válnia. Az állam a nevében cselekvő személyekben él, ők
jelennek meg államként, rendelkeznek gyakorlatilag az állami tulajdonú
termelőeszközök felett. Nagy általánosságban szólva, az ő feladatuk, hogy
érvényesítsék a társadalom (a forradalom) általános-távlati érdekeit az
egyének közvetlen napi érdekeivel szemben – illetve azzal szemben, ami
közvetlen érdekemnek látszik, ha nem látom át saját sorsom közvetlen
függését a forradalométól, lényegi azonosságát a forradalom sorsával. Az
állam képviselői vagy megtestesítői azonban maguk is ugyanannak a
társadalomnak a gyermekei, mint bárki más, éppúgy igazgathatják a rájuk
bízott termelőeszközöket a közösségi-távlati érdekek szerint, mint a maguk
legnyersebb magánérdekei szerint. Ilyen értelemben csak annyi a különbség
köztük és a „köznép” között, hogy többnyire tágabb lehetőségeik vannak a
köztulajdon magáncélú felhasználására, mint alárendeltjeiknek. Ha ez a
lehetőség valóra válik, akkor a munkásosztály idegen és ellenséges lesz
saját államával szemben, az állam pedig fokozatosan megszűnik az ő állama
lenni (pontosabban: megszűnik fokozatosan az ő államává fejlődni), mert őt
magát is megfertőzi halálos mérgével a konkurencia és a korrupció.
Nagyjából így festett az egykori szocialista országok útja a forradalmi
nekirugaszkodástól az ellenforradalmi restaurációig. Egyértelmű tanulsága
ennek az útnak, hogy spontán (ösztönös) fejlődésből csakis restauráció jöhet
létre, szocializmus nem, mert a fogyasztási javakért folytatott
konkurenciaharcban szakadatlanul újjászületnek a burzsoá magatartás és
gondolkodásmód elemei, és ha nincs ellenerő, amely fellépne ellenük,
szétbomlasztják a zsenge szocialista tendenciákat. A szocializmus valódi
létrejöttéhez nélkülözhetetlen a termelékenység megsokszorozása és a
konkurenciaviszonyoknak az emberek önkéntes együttműködésével való
felváltása; éppen az a legnagyobb probléma, hogy miként lehet közösséggé
szervezni olyan emberek együttesét, akiknek nemzedékek sorain át úgyszólván
vérükké vált az „ember embernek farkasa” magatartás.
Közösséggé a társadalom csak abban az esetben szerveződhet, ha sikerül a fogyasztási javak elosztását teljes mértékben függővé tennie a munkateljesítménytől, és függetlenné a munkamegosztásbeli erőviszonyok egyenlőtlenségeitől. Maga a munkamegosztás tulajdonképpen nem egyéb, mint a termelőeszközök feletti gyakorlati (nem pusztán jogi) rendelkezés különböző mértéke: akinek jobbak e tekintetben a lehetőségei, az nagy valószínűséggel ki is fogja használni a helyzetét arra, hogy az elosztásban is előnyökhöz jusson, nagyobb hányadot hasítson ki a társadalom fogyasztási alapjaiból, mint amekkorára végzett munkája alapján igényt tarthatna. (Pl. baráti kapcsolatai révén kedvezőbb feltételeket vív ki saját vállalata részére a tervalkuban, vagy önmaga részére normarendezéskor.) Önérdekű magánemberként fog viselkedni, és még csak nem is kell tudatos tőkepártinak lennie ahhoz, hogy visszafelé taszítsa a forradalmat a tőkés restauráció irányába. Miután a proletariátus megszerezte a politikai hatalmat, a magánemberek számszerűen még sokáig döntő túlsúlyban lesznek a forradalom tudatos harcosaival szemben; és ez a számbeli viszony jó darabig a termelőeszközök köztulajdonba vétele után is fennmarad. A tudatos forradalmárok kisebbségben vannak. Ennek a kisebbségnek, egy tudatos vezérkarnak kell tömegeket mozgósítania és szerveznie, hogy ellenőrző tevékenységükkel megakadályozzák a munka nélkül szerzett jövedelmeket, tehát végső fokon a tőkés restaurációt. A kedvezőtlen számviszonyok semmi mással nem ellensúlyozhatók, mint a lehető legnagyobb fokú szervezettséggel és tudatossággal; a kigúnyolt „államszocializmus” és „pártállam” helyett azonnali „önigazgatást” hirdetni annyi, mint feléleszteni a „békés átmenet” reformizmusát, a szocialista társadalom spontán megvalósulásának anarchista illúzióját.
JEGYZETEK
1 Az innen következő sorokat a bekezdés végéig „Miért kell nevén nevezni?” c. könyvem I/1. fejezetéből vettem át. [vissza]
2 K.Marx: A szent család. Marx és Engels Művei, 2. köt. Bp., 1958. 35-36. o. [vissza]
3 A tudatos vezérkar által mozgósított és támogatott tömegeknek a munka szerinti elosztásért folytatott, szervezett harca sorsdöntő a forradalom számára. Ennek a harcnak az erején és eredményességén múlik, hogy képes lesz-e tartani az átmeneti korszak a fejlődés szocialista irányát, vagy visszafordul a tőkés restauráció felé. A kérdést részletesebben kifejtettem „Miért kell nevén nevezni? c. könyvemben (Bp., 2007.), valamint – rövidebben – „Az átmeneti korszak ellentmondásai és a Kádár-rendszer” c. írásomban, amely Tenner Györggyel közösen írt könyvünkben jelent meg. (Lásd Rozsnyai E. – Tenner Gy.: „A Kádár-korszakról”. Bp. 2010.) [vissza]
Őszintén szólva, elég
Őszintén szólva, elég ambivalens érzéseim vannak a cikkel kapcsolatban. A kétharmadával mindenképpen egyet kell, hogy értsek, amely az első két pontot tartalmazza. A harmadik pontban levont következtetésekkel nemhogy nem értek egyet, de önellentmondónak is érzem.
A munkásosztály, ha megszerzi a politikai hatalmat,(…) Tulajdonosa a gazdaság technikai jellegét meghatározó termelőeszközöknek, de ugyanakkor alárendeltje önmagának, mint tulajdonosnak; egyszerre alkotja a társadalmi gúla csúcsát és alapját, legfelső pontját és legalsó szintjét. Némileg olyan ez, mintha a rabszolga tulajdonos önmaga rabszolgája, a feudális birtokos önmaga jobbágya lett volna.
A proletariátus forradalmi funkciója természetesen nem azt jelenti, hogy az osztály bármikor be tudná tölteni ezt a funkciót.(…) A forradalmi cselekvésnek igazából akkor jön el az ideje, amikor a társadalmi megrázkódtatások már tömegmértekben veszélyeztetik az elnyomottak személyes létfeltételeit; amikor az általános, lényegi és távlati osztályérdek az elemi létfenntartás legközvetlenebb, legszemélyesebb érdekévé válik.
A proletárforradalom győzelme esetén első ízben fordul elő a történelemben, hogy egy tulajdon nélküli osztály kerül a társadalom élére; s hogy ez az osztályuralkodó helyzetben is megmarad a gúlaszerű társadalmi munkamegosztás legalsó szintjén, a közvetlen termelésben – vagyis egyszerre alkotja a gúla csúcsát és alapját. A kérdéses időszak sajátos ellentmondásai jobbára ebből a kettős helyzetből adódnak (ha a nemzetközi viszonyoktól elvonatkoztatunk).
A fenti megállapítások rendkívül fontosak ahhoz, hogy megértse valaki, milyen körülmények szükségesek a proletárforradalom kitöréséhez, s annak esetleges győzelme esetén milyen környezet fogadja a proletárt. A következővel azonban nem értek egyet.
Az új típusú, önkéntes fegyelem kimunkálása a forradalom életbevágó feladatává lép elő. Megvalósításához közvetlen, jól érzékelhető függvénykapcsolat szükséges a munkateljesítmény és a jövedelem (a fogyasztási javakban való részesedés) között.
Ez nyilván azt célozza, hogy az átmeneti időszak ellentmondását úgy oldjuk fel, hogy az ne reakciós visszarendeződésbe csapjon. Ugyanakkor, ha sikerül megvalósítani a munkateljesítmény és a jövedelem közötti függvénykapcsolatot, s kiküszöbölni a később említett nehézségeket, az ebben a formában nem más, mint korporatista elgondolás. Mi történjen azokkal, akik nem képesek munkavégzésre? Hogy lehet összehasonlítani egy könyvelő és egy kubikos munkateljesítményét? Vagy akár egy általános iskolai tanárét egy vájáréval? Itt igyekeztem olyan összehasonlításokat (összehasonlíthatatlanságokat) írni, akinek a munkamegosztásbeli helyzete és erőviszonya közel azonos, név szerint a legalján helyezkednek el. Igaz, ezt a cikk maga is a nehézségek között említi, ugyanakkor ez nemcsak, hogy nehézség, de egyenesen ellehetetleníti ilyen függvénykapcsolat megalkotását (már ha igazságosak akarunk lenni, vagyis a proletariátus érdekeit akarjuk szem előtt tartani).
Folytatva a nehézségek taglalását, írja:
a jövő – az általános-távlati osztályérdek – gyakorlati érvényesítését az eddigi szocialista irányú társadalmakban egy külön hatalmi intézmény, az állam, szervezte és irányította. Ebben a modellben az állam elvileg a munkásosztály hatalmi végrehajtó szerve, de az általános osztályérdek hivatalos megtestesítőjeként teljesítménykövetelményekkel lép fel az osztállyal szemben. Az osztály pedig alkotmányos tulajdonosa ugyan termelőeszközeinek, de az egyes munkás csak résztulajdonos, mégpedig egy olyan csekély részé, hogy egyénileg nem tud vele mit kezdeni, és úgy áll szemben saját államával, mint tulajdon nélküli a tulajdonossal.(…) Így magánszemélyként viszonyul a közösséghez, az államhoz, a társadalomhoz.
Majd ebből azt a következtetést vonja le, hogy
Egyértelmű tanulsága ennek az útnak, hogy spontán (ösztönös) fejlődésből csakis restauráció jöhet létre, szocializmus nem, mert a fogyasztási javakért folytatott konkurenciaharcban szakadatlanul újjászületnek a burzsoá magatartás és gondolkodásmód elemei, és ha nincs ellenerő, amely fellépne ellenük, szétbomlasztják a zsenge szocialista tendenciákat. (…) a kigúnyolt „államszocializmus” és „pártállam” helyett azonnali „önigazgatást” hirdetni annyi, mint feléleszteni a „békés átmenet” reformizmusát, a szocialista társadalom spontán megvalósulásának anarchista illúzióját.
Na, ez az, amit alapvetően nem értek. Spontán önszerveződésről semmi esetre sem beszélhetünk a létezett szocializmus esetén, épp ellenkezőleg, felülről irányított, hierarchikus modellről van szó. Így a következtetés egyáltalán nem állja meg a helyét. Olyan, mintha azt mondanánk „A polgárság Napóleonhoz úgy viszonyult, mint egy abszolutista uralkodóhoz, ilyetén módon az általános választójog a feudális reakció visszarendeződéséhez vezet.” Pontosabban, a létezett szocializmus egyáltalán nem volt spontán (ösztönös) fejlődés, s egyáltalán nem volt azonnali önigazgatás. Nem ezek vezettek az ellenforradalmi restaurációhoz, épp ellenkezőleg. Az volt az egyik ok, amit a cikk le is ír:
Az állam képviselői vagy megtestesítői azonban maguk is ugyanannak a társadalomnak a gyermekei, mint bárki más, éppúgy igazgathatják a rájuk bízott termelőeszközöket a közösségi-távlati érdekek szerint, mint a maguk legnyersebb magánérdekei szerint. Ilyen értelemben csak annyi a különbség köztük és a „köznép” között, hogy többnyire tágabb lehetőségeik vannak a köztulajdon magáncélú felhasználására, mint alárendeltjeiknek. Ha ez a lehetőség valóra válik, akkor a munkásosztály idegen és ellenséges lesz saját államával szemben, az állam pedig fokozatosan megszűnik az ő állama lenni (pontosabban: megszűnik fokozatosan az ő államává fejlődni), mert őt magát is megfertőzi halálos mérgével a konkurencia és a korrupció.
Mégis fals következtetést von le.
Végül nem értem a következő megállapítást:
Erős mozgalmi és eszmei kötődések nélkül nem tudja áttekinteni sem saját objektív érdekeit,(…) Miután a proletariátus megszerezte a politikai hatalmat, a magánemberek számszerűen még sokáig döntő túlsúlyban lesznek a forradalom tudatos harcosaival szemben; és ez a számbeli viszony jó darabig a termelőeszközök köztulajdonba vétele után is fennmarad. A tudatos forradalmárok kisebbségben vannak. Ennek a kisebbségnek, egy tudatos vezérkarnak kell tömegeket mozgósítania és szerveznie, hogy ellenőrző tevékenységükkel megakadályozzák a munka nélkül szerzett jövedelmeket, tehát végső fokon a tőkés restaurációt.
Amennyiben az ideológiailag képzetlenek kisebbségben vannak, addig miért alakulna ki proletárforradalom? S ha egyszer győzött, akkor az épp nem azt jelenti, hogy az osztályérdekeit felismerő proletár kerül többségbe, s a fenti probléma fent sem áll?
Ez az önigazgatásra vonatkozna
Minden vezetéshez hozzá tartozik valamilyen törzskar!Az ipar a korszerű mezőgazdaság ezt a katonaságtól vette át.Mint a szervezést is amit téglalapokkal és függőségi vonalakkal rajzolunk le.Az önigazgatást ezért úgy lehet elképzelni?(soha ilyen még nem volt,a Munkástanácsok ígértek ilyet)hogy interneten egy város,vagy falu,az ország megszavaz egy feltett kérdést és a többség akaratát a törzskar végrehajtja.Ha rosszul döntenek viselik a következményét.Ekkor is kell egy "diktátor" aki felteszi szavazásra a kérdést!Ráadásul a szavazatokat ő számolja,vagy számoltatja,vagy hirdeti ki. Vagyis van valósznűsége annak,hogy ezt is lehet manipulálni.
Megtaláltam a lábjegyzeteket
A cikk eredetileg az Ezredvég XXII. évfolyamának 2012/1. januári-februári számában lett publikálva.
Személy szerint a cikk több
megállapításával nem tudok azonosulni,de fontos kérdéseket feszeget,ezért jónak láttam feltenni.
A lábjegyzeteket sajnos nem sikerült megtalálnom.
Pedig azonosulhatnál a
Pedig azonosulhatnál a legtöbbel, de te tudod. Rozsnyai ugyanis rendkívül "továbfejlesztett módon" viszonyul a problémákhoz, nem dogmatikus-szektás, előremutató és korszerű dolgokat elemez. Köszönöm, hogy betetted, mert kitűnő vitaalap.
Csak attól félek, kevesen fogjuk megérteni.
Tovaris
Mióta ide "publikálok",
Mióta ide "publikálok", folyamatosan annak a hiányát zengtem, hogy a kommunizmus eszméje megállt a múlt század első felének elméleti szintjén, Lenin, később Trockij halála óta nincs olyan marxista teoretikus, aki elemezné a Nagy Októberi Szocialista Forradalom utáni évek történetét, és meghatározná a követendő lépéseket. Még igazából a sztálinizmus sincs kellőképpen feldolgozva.
Rozsnyai Munkásságában pont ezt vélem felfedezni.
Tovaris
Kedves Tovaris!
Ajánlom figyelmedbe Mészáros István A tőkén túl című - Közelítések az átmenet elméletéhez alcímű négykötetes munkáját. A L'Harmattan Kiadó és az Eszmélet Alapítvány közös kiadásában jelent meg magyarul 2010-ben. Nem könnyű "olvasmány" (miért is lenne az), de az általad igényelt és hiányolt szempontokból a legátfogóbb és legjobb marxista munka (az első három un. alapkötet mintegy 1300 oldalnyi, a negyedik kötet pedig a témához tartozó Mészáros-tanulmányokat tartalmaz).
(Tristan Tzara)
mióta ide
Sztálinizmus!Volt ilyen rendszer?Nem a szocializmusban volt Sztálin korszak?A kettő nem ugyanaz.A történelem egzakt tudomány,tehát/volt-van/feudalizmus,kapitalizmus,sőt szocializmus is.Azon belül persze lehet személyekhez kötni egy-egy korszakot.
Kommunizmusozni pedig dőreség.Hol volt a világon valaha is kommunizmus?
Még Marx is adós maradt a leírásával.Azoknak kell majd kitalálni,milyen legyem,akik
egyszer megvalósítják.Remélem,hamarosan.
A "sztálinizmus" ...
... nem formációelméleti és nem világnézeti kategória, hanem politika-elméleti.
Nem Sztálin személyéhez kapcsolódik, csupán a sztálini politikai gyakorlat klasszikus prototípusa volt ennek a politikai gyakorlatnak.
Bővebben
/blog/fogalomtar-cimkezoknek
Sztálinizmus és machiavellizmus
A késői feudalizmusban tevékenykedett Machiavelli, a kiváló író, nagy hatású filozófus és politikai gazember, az ő neve alapján beszélünk machiavellizmusról, mint politikai gyakorlatról - de szó sincs sem machiavellizmusról, mint társadalmi formációról, sem mint egységes világnézeti rendszerről. Kb. ugyanez a helyzet a sztálinizmussal is.