Fürst Sándor és Sallai Imre mártírhalála



A Komintern Végrehajtó Bizottsága 1931-ben határozatot hozott a KMP vezetésének megerősítéséről. A Központi Bizottság tagja lett Fürst Sándor, Huszti Ferenc, Poll Sándor. Huszti jogász, s 1920-1921-ben a szerb megszállás idején a Baranya megyei kommunista mozgalom résztvevője, később a Szovjetunióban dolgozott. 1931 tavaszán ismét magyar pártmunkára kap megbízást, s júliustól 5 a KUB vezetője, a KMP gyakorlati tevékenységének egyik irányítója. Fürst a húszas évek közepén egyik kiemelkedő tagja a magántisztviselők szakszervezete ellenzékének, s jelentős munkát végzett az SZDP balszárnyának szervezésében is. Már 1928-ban tagja a KMP Központi Bizottságának. 1929-ben elfogták, két évvel később szabadult. Poll — aki az MSZMP egyik vezetője volt — szintén a börtönből való szabadulása után került ismét a Központi Bizottságba. 1932 májusában lett a KB tagja Sallai Imre, aki már 1919-ben, közvetlenül az ellenforradalom után és 1928—1929-ben is végzett illegális pártmunkát Magyarországon, 1931 őszén és 1932 tavaszán is Budapesten dolgozott a Titkárság tagjaként.
A Központi Bizottság továbbra is a II. kongresszus által meghatározott politikai irányvonalat követte, de jobban ügyelt arra, hogy ne rendezzen olyan akciókat, amelyek a párt szervezeteinek érzékeny veszteséget okoznak. 1931 szeptemberétől, a statárium kihirdetése után, a pártnak fokozott veszedelemmel kellett szembenéznie. A KMP haladéktalanul leleplezte az uralkodó körök biatorbágyi gaztettét. Röpirataiban statáriumellenes egységfront megteremtésére, üzemi és szakszervezeti tiltakozó fellépésekre hívta fel a dolgozókat. Röpgyűléseket szervezett a gyárak előtt és a munkanélküliek gyülekezőhelyein. A bérletörések és az elbocsátások ellen, továbbá az ínségesek megsegítéséért indított akciókat is a statárium hatálytalanításának követelésével kapcsolta össze. A kommunista, szociáldemokrata és pártonkívüli munkások együtt léptek fel a statárium ellen, s a nép túlnyomó többsége rokonszenvezett velük.
Az SZDP vezetősége megijedt a statáriumtól, és ismét az alkudozások útjára lépett. A biatorbágyi merénylet előtti napon, szeptember 11-én a kormány 50 napra betiltotta a Népszava utcai árusítását, a merénylet után pedig a miniszterelnök tárgyalt az SZDP vezetőivel, hogy rászorítsa őket a kommunistaellenes provokáció támogatására. A Népszava szeptember 15-i száma, elítélve a vonatrobbántást, helyt adott a KMP elleni rágalmaknak. A kommunistákra célozva hangsúlyozza, hogy „politikai merényletekkel a kapitalista rendet nem lehet megdönteni".A kormány honorálta a kommunistaellenes provokációhoz nyújtott támogatást, s szeptember 20-án, a statárium kihirdetésével egyidejűleg visszaadta a Népszava utcai árusítási jogát.
Az SZDP vezetősége csak erélytelenül tiltakozott a rögtönítélő bíráskodás ellen. A Népszava azt írta, hogy a kormány a rendelkezésre álló hatalmi eszközökkel is „megnyugtató módon" elháríthatja „az ország határain túlról irányított" mozgalmak káros hatásait. Erőteljesebben kifogásolta a statárium kihirdetésekor elrendelt gyűléstilalmat, amely az SZDP és a szakszervezetek tevékenységét is korlátozta. A KMP a statárium ellenére is nagy erőfeszítéseket tett az ellenzéki mozgalom továbbfejlesztéséért. A párt kezdeményezésére 1931 őszén különböző szakmai ellenzéki bizottságok képviselői megalakították az Egyesült Szakszervezeti Ellenzék (ESZE) központi szervét. E testület a bányászok, bőrösök, élelmezésiek, építők, fások, nemesfémesek, nyomdászok, szabók, textilesek, vasasok, földmunkások, magántisztviselők és a kereskedelmi alkalmazottak ellenzéki bizottsága, 13 szakmai ellenzéki szervezet képviseleteként alakult meg. A szakszervezetekből baloldali tevékenységük miatt kizártak jó része az ESZE szerveiben folytatta munkáját, küzdve azért, hogy a szervezett és szervezetlen munkások közösen lépjenek fel érdekeik védelméért.
Az ESZE akcióprogramot bocsátott ki, amely a kommunisták által javasolt legégetőbb gazdasági és politikai részköveteléseket tartalmazza. Harcot hirdet a bérletörések ellen, a leszállított bérek felemeléséért, a hétórás munkanapért, közmunkák indításáért, munkanélküli-segélyért. Követeli a Szovjetunió elismerését és kereskedelmi szerződés kötését, ami növelheti a munkaalkalmakat. Síkraszáll az osztályharcos munkásság egyesülési és sajtószabadságáért, amnesztiáért a bebörtönzött és elüldözött harcosok számára.
1931 novemberében a KMP és a munkanélküli egységbizottságok aláírásgyűjtő akciót indítanak a munkanélküliek követeléseiért. Néhány helyen gyűléseket tartottak sok száz résztvevővel. A petíciós íveket eljuttatták több vidéki szociáldemokrata szervezetnek és szakszervezeti csoportnak is, javasolva az akcióhoz való csatlakozást. 1932. január 13-án a KMP és az ESZE a petíció mellett állást foglaló röpgyűléseket rendezett budapesti gyárak előtt. A rendőrség, ahol tudta, elkobozta az íveket. A reformista vezetők óvták a munkásokat az ívek aláírásától. Ennek ellenére 30 ezer budapesti és környéki proletár aláírta a petíciót. A rendőrség lefogta a Munkanélküli Bizottság tagjait, akik el akarták vinni az íveket a Népjóléti Minisztériumba. A rendőri önkény azonban nem változtathatott azon a tényen, hogy a petíciós akció a tömegek balratolódásának egyik megnyilvánulása lett, s növelte a statáriummal dacoló KMP tekintélyét.
A párt erőfeszítéseket tett legális lapok kiadáéára. Kulturális folyóiratát, a 100%-ot, 1930 nyarán betiltották. 1931 júniusában új folyóiratot indított: a Társadalmi Szemlét, amely a statárium idején is sikerrel birkózott meg a fasiszta cenzúrával. Mint társadalomtudományi folyóirat, ügyesen ismertette a forradalmi szocializmus eszméit, támogatta az ESZE tevékenységét, hatékony segítséget nyújtott az SZDP-ben és a kultúrszövetségekben működő baloldalnak. Az egyes szakmák ellenzéki bizottságai ugyancsak erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy legális lapot jelentessenek meg. Az első ilyen lap, az Új Építőmunkás, 1931 júniusában látott napvilágot és a statárium idején is sikerült több számát kiadni. Időnként megjelent a Vasas és a Bőrös Ellenzék, valamint Ellenzéki Munkás címmel az ESZE vezető szervének lapja. Esetenként megjelentek más ellenzéki lapok is, bár állandó zaklatással és üldözéssel kellett szembenézniük. A rendőrség igyekezett még a nyomdában lefoglalni a kinyomott lapokat, s a kiadó ellen eljárást indítottak. A lapok mégis újra és újra megjelentek, s a példányok jó részét még elkobzás előtt elszállították a nyomdából. Folyt a harc a legális sajtóért. Folytatódott a KMP illegális sajtótevékenysége is. Az Új Március, a Kommunista és az Ifjú Proletár mellett megjelent Budapesten a pártszervezés elősegítésére a Pártmunka és a VS-szervezetek lapja, a Vörös Segély. A párt egyes alapszervei időnként sokszorosított illegális üzemi lapot adtak ki, például a Vörös Csepelt, a Vörös Tungsramot, a Vörös Jutát.
A Központi Bizottság 1932 márciusában Harci Programot bocsátott ki. E program tartalmazza a II. kongresszus határozataiban szereplő forradalmi célokat és sok részkövetelést. Gazdasági követeléseinek előterében a nyomor elleni küzdelem áll. Mindenekelőtt rendszeres munkanélküli-segélyt követel a tőkések és az állam terhére, továbbá az elbocsátások beszüntetését, munkaalkalmak teremtését, lakásépítkezések indítását, a leállított gyárak üzembe helyezését. A nagy munkanélküliségre való tekintettel sürgeti a hétórás munkaidő bevezetését és a túlórázások betiltását. Követeli a bércsökkentések és mindenféle bérlevonás betiltását, az OTI teljes költségének a tőkésekre hárítását, a dolgozók gyermekeinek tandíjmentességét, a munkások elzálogosított ruháinak, bútorainak ellenszolgáltatás nélküli visszaadását.
"Ki kell harcolni a tömegnyomor leküzdését a tőkések terhére" - hangsúlyozza a Harci Program s megmutatja, hogy ez milyen forrásokból fedezhető. Követeli a rendkívül felduzzasztott közigazgatási kiadások radikális csökkentését, az imperialista célokat szolgáló fegyverkezés megszüntetését, egyszeri 25 százalékos vagyondézsmát, a tőkések adóinak erős emelését és a részükre adott szubvenciók visszatérítését. A Harci Program követeli, hogy az úgynevezett optáns birtokosok kártérítésére szánt összeget a nyomor enyhítésére fordítsák. Optáns birtokosoknak azokat nevezték, akiknek erdélyi, szlovákiai és délvidéki birtokait elkobozták, s ők kártérítési pert indítottak a szomszéd államok ellen. Perüket a Bethlen-kormány felkarolta, s külpolitikai lépéseivel igyekezett elérni igényeik kielégítését. Végül választania kellett: elejti a magyar grófok és a magyarországi Habsburg főhercegek kárigényét, vagy eme igények elismerése fejében vállalja a Magyarországot terhelő jóvátételi kötelezettségek felemelését az optánsköveteléseknek megfelelő összeggel. A Bethlen-kormány az utóbbit választotta, hogy kifizethessen néhány tucat nagybirtokost. A korábbi, 1924-ben kötött egyezmény 200 millió aranykorona fizetésére kötelezte az országot. Ebből 1950-ig kifizettek 40,5 milliót, s fennmaradt 159,5 millió aranykorona, azaz 179 millió pengő. 1950-ban a jóvátétel összegét további 360 millió pengővel növelték meg, s a törlesztési időszakot 1966-ig meghosszabbították. A jóvátételi többletet fordíthatta a magyar kormány az optánsok kártalanítására. A KMP azt követelte, hogy ezt az összeget az ínségesek segélyezésére fordítsák.
A Harci Program politikai követelései között első helyen áll a statárium azonnali megszüntetése, továbbá a dolgozó nép egyesülési és sajtószabadsága, a munkásmozgalom üldözésének megszüntetése és amnesztia a proletariátus bebörtönzött harcosainak. A szervezett és szervezetlen, a kommunista, szociáldemokrata, keresztényszocialista és pártonkívüli munkások osztályharcos egységfrontját hirdetve hívja a dolgozókat a KMP zászlaja alá: „Munkáért! Kenyérért! Felszabadulásért!" A program a részkövetelésekért való küzdelem fokozására ösztönöz, hangsúlyozva, hogy a munkásosztály csak a napi harcok fellendülése útján viheti győzelemre a forradalmat.
A párt e programja szükségszerűen tartalmaz olyan részköveteléseket is - mint például a hétórás munkanap -, amelyek csak a kormányzati rendszer megdöntése után valósíthatók meg. Az ilyen követelések propagálása és az értük való fellépések erősíthetik a rendszer megdöntéséért folyó küzdelmet. A Harci Programban azonban olyan részkövetelések is vannak, amelyek csak a tömegek passzív rokonszenvét váltották ki, és nem mozgósítottak cselekvésre. Szerepel benne például az 50 százalékos általános béremelés, a tömegek viszont csak kisebb béremelésért, különösen a bérletörések meggátlásáért léptek fel. A program napi követeléseinek jó része irreális; nem azért, mert csak a kormányzati rendszer megdöntése után valósulhattak esetleg meg, hanem azért, mert a tömegek maguk túlzottnak tartották s nem szálltak síkra értük.
A KMP Központi Bizottsága a falu kizsákmányolt népe számára külön programot bocsátott ki, amely a párt általános politikai céljai - így a nagybirtok megváltás nélküli elkobzásának és ingyenes felosztásának forradalmi jelszava — mellett bővebben tartalmaz részköveteléseket. Jobb béreket, munkaalkalmat s e célból közmunkák indítását, továbbá rendszeres segélyt sürget a munka nélküli földmunkások részére. Egészséges lakásokat és egészséges ivóvizet, ingyenes orvosi kezelést és kórházi ápolást követel. Sürgeti továbbá a kisparasztok által bérelt földek megváltás nélküli átadását a bérlőknek, a szegényparasztok adómentességét, a reformföldek váltságdíjának, a kisparasztok mindenfajta bankadósságának törlését, a középparasztok adóinak 75 százalékos csökkentését. Felhívja a falu népét a végrehajtások meghiúsítására, az árverések bojkottjára. Forradalmi parasztbizottságok alakítására szólít fel, s harcra hív „munkáért, kenyérért, földért, szabadságért". Ebben az időben a Szociáldemokrata Pártnak is van már agrárprogramja; 1930 szeptemberében fogadta el a XXVII. pártkongresszus. Kidolgozását a századforduló óta szorgalmazták, főleg a földmunkásság képviselői, s a húszas években ugyancsak minden kongresszuson szóvá tették. Szorította az SZDP-t az is, hogy az MSZMP 1926-ban közreadta agrárprogramját, amely földosztást hirdetett. Az SZDP agrárprogramjának fő követelése a hitbizományi és egyházi birtokok elkobzása, valamint a 200 holdon felüli egyéb birtokok kisajátítása, a „közcélú mintagazdaságok" és ama földterületek kivételével, amelyek "a termelés fontos érdekeit szolgálják".
A hivatalos előterjesztés csupán a „magántulajdonban levő nagybirtok 500 holdat meghaladó részének kártérítés ellenében való kisajátítását" tartalmazza a hitbizományról és az egyházi birtokrendszerről pedig csupán annyit mond, hogy ezeket meg kell szüntetni. Homályban hagyja, hogy a hitbizományok jellegét kell-e megváltoztatni, vagy ki kell-e ezeket sajátítani. A kongresszus vitája azonban — amelyet az 1930. szeptember 1-i megmozdulás hangulata jelentősen befolyásolt - a Párt vezetőséget a benyújtott tervezet módosítására késztette. A kártalanítás elvét a kongresszus elfogadta, kivéve a hitbizományi és egyházi birtokokat, melyeknek kártérítés nélküli kisajátítását követelte.
A program nem kíván ingyenes földhöz juttatást, de arról sem szól, kell-e a kapott földért megváltást fizetni. A hivatalos tervezet szerint a kisajátított földeken „elsősorban kisbirtokokat és örökbérleteket kell alakítani", s a bérletként kapott kisbirtok „tulajdonul bármikor megváltható", A tervezet tehát megváltás ellenében kívánta a földhözjuttatást. A vita eredményeként kimaradt a programiból az „örökbérlet" és a megváltásra való utalás, a földbirtokosok kártérítése pedig állami feladatként szerepel. Az ingyenes vagy megváltásos földhözjuttatás kérdésében pedig mellőzi az állásfoglalást.
Az MSZMP 1926-os agrárprogramja is engedményt tett a kártalanítás kérdésében, de csak mérsékelt kárpótlás mellett foglalt állást, s kifejezetten a vagyonosok terhére. Az SZDP agrárprogramja nem mondja ki, hogy milyen mérvű legyen a kártalanítás, tehát fenntartja a teljes kártalanítás lehetőségét, ugyanakkor azt sem mondja meg, hogy az állam kinek a terhére kárpótolja a földbirtokosokat. Az SZDP agrárprogramja a földreform mellett számos részletkövetelést tartalmaz. Ezek között szerepel „az adósok hathatós védelme" is. Megállapítja, hogy a szocializmus nacionalizálni fogja a bankokat, s akkor megoldódik majd az adósvédelem. Tartózkodik attól, hogy a kisparasztokat fojtogató különféle bankadósságok eltörlését vagy akárcsak a kamatterhek konkrét korlátozását követelje.
A munkásmozgalom forradalmi és reformista irányzatának agrárprogramja természetesen alapvetően eltér egymástól. A KMP a világi és egyházi nagybirtok minden kártérítés nélküli elkobzását, az ingyenes földosztást és a kisparasztságnak mindenféle bankadósságtól való megszabadítását hirdeti. Az SZDP programja - bár a kongresszusi vita nyomán lényegesen radikálisabb lett a hivatalos tervezetnél - a földbirtokosok kártérítésének álláspontjára helyezkedik, kibúvókat is hagy a földreform alól, óvakodik attól, hogy kiálljon az ingyenes földhöz juttatás és a falu népét fojtogató bankadósságok eltörlése mellett. A részköveteléseket illetően a két programban vannak hasonló pontok. Ilyen például az adómentesség a legszegényebb paraszti gazdaságok számára, a jobb lakás, a jó ivóvíz vagy az ingyenes iskolai oktatás. Általában az égető napi kérdésekben a KMP programját a konkrétság, de ugyanakkor a követelések bizonyos túlhajtása, az SZDP programját viszon óvatosság jellemzi: nem állít fel semmilyen konkrét követelést a munkanélküliek és ínségesek megsegélyezésére A falvakban a helyzet 1931-1932 telén robbanásig feszült. Terjedt a végrehajtások és árverések elleni összefogás, s az árverések bojkottja mind gyakrabban elkeseredett fellépéssé vált. 1932. február 18-án a Zala megyei Pacsa községben több paraszt marháját a végrehajtók el akarták árverezni, ami a falu népének felzúdulását idézte elő. Az árverést biztosító csendőrök tüzet nyitottak a tömegre, két parasztot megöltek, többet megsebesítettek. A pacsai sortűz a kormány falusi politikájának volt egyik véres megnyilvánulása.
Az uralkodó köröket rendkívül nyugtalanította minden olyan falusi szervezkedés, amely az irányítók akarata ellenére az elégedetlenség kirobbanását segíthette elő. Az SZDP falusi szervezeteinek, valamint a Földmunkásszövetség helyi csoportjainak tevékenységét bénították, összejöveteleik résztvevőit „titkos gyűlés" tartása címén megbüntették, a szervezőket gyakran elhurcolták és megkínozták. Zaklatásokkal korlátozták a Kisgazdapárt falusi működését is. Az SZDP vezetősége 1952 március végén elhatározta, hogy a vidéki szervezetek elleni hajsza miatt félórás országos tüntető sztrájkot rendez, egybekapcsolva ezt a párt követeléseit tartalmazó emlékiratok átadásával. Felhívásában, amelyet a Népszava április 1-i száma közöl, április 7-én délelőtt 11 órára hirdette meg a félórás sztrájkot és a központ által küldött emlékiratok átadását a főispánnak, a polgármesternek vagy a községi jegyzőnek. A Pártvezetőség ugyanakkor a kormányhoz kívánta a memorandumot eljuttatni, amely a közszabadságok teljességét, a statárium eltörlését követeli, továbbá titkos választójogot és új, tiszta választásokat sürget.
A belügyminiszter április 5-én bizonytalan időre betiltja a Népszavát; e lépéssel akarják visszakozásra késztetni az SZDP-t. A belügyminiszteri végzés nagy felháborodást vált ki, s a budapesti hírlapszedők megtagadják az összes újság kiszedését. Április 6-án egyetlen fővárosi napilap sem jelenik meg. A Pártvezetőség már nem léphet vissza az akciótól.
A Gyáriparosok Országos Szövetsége, nehogy a fél órára meghirdetett sztrájk nagyobb megmozdulássá fejlődjön, elhatározza, hogy április 7-én bezárják a gyárakat. A Pártvezetőség küldöttsége 7-én délelőtt elindul a Parlamentbe, hogy átadja a miniszterelnöknek a memorandumot. A Körúton több ezres tömeg gyűlt össze, hogy kísérje a küldöttséget, de a rendőrség ezt megakadályozza. A tüntetők közül több százat előállítanak. A küldöttség tagjai elmennek a Parlamentbe, ahol Károlyi Gyula nagyúri gőggel kijelenti, hogy amíg a sztrájk tart, nem áll velük szóba, s az emlékiratot nem veszi át. A delegáció méltatlankodva fogadja a dölyfös elutasítást. Peyer a képviselőház aznap délutáni ülésén szemére veti ezt a miniszterelnöknek, miközben magyarázkodik a nyomdászsztrájk miatt. Hangoztatja, hogy az a szedők spontán fellépése, amely már megszűnt volna, ha a gyárosok 7-én nem csukják be az üzemeket, mert „egyébként elhatározott dolog volt, hogy ezt a munkaszünetet befejezik".
Az április 7-i megmozdulásban mintegy negyedmillió munkás vesz részt, a GYOSZ-hoz tartozó gyárakban általános munkaszünettel, a többi üzemben és műhelyben félórás leállással. Az akció kiterjed a fővárosra és a környéki helységekre, 24 városra és csaknem minden bányatelepre. Több mint száz nagy- és kisközségben is küldöttség viszi a memorandumot az elöljáróságra vagy a főjegyzőhöz. Á megmozdulásokat a szakszervezetek és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezetei rendezik.
A KMP és az ESZE azonnal bekapcsolódott az akcióba. A kommunisták arra törekednek, hogy az emlékirat átadása ne kis létszámú küldöttségek útján történjen, hanem tömegfelvonulás adjon nyomatékot a követeléseknek. Ez megfelel a tömegek tényleges hangulatának, cselekvési vágyának. A kommunisták elsősorban a szakszervezetekben tudnak bekapcsolódni az akcióba, de az SZDP szervezetei útján is, különösen a községekben. A küldöttséget sok helyen nagy tömeg kíséri, ezt kommunisták és szociáldemokraták együttesen szervezik. A memorandum csendes átadásából így tömegtüntetés, nem egy helyen véres összeütközés lett. Balmazújvároson és Nyírturán a csendőrgolyók embert öltek; két halottja és több sebesültje volt az összeütközéseknek.
Csepelen és Újpesten két-három ezres tömeg kísérte a küldöttséget a polgármesterhez, s onnan a Munkásotthonba vonultak. Kisebb méretű, de hasonló megmozdulás volt Rákospalotán és Pesterzsébeten is. A többi Pest környéki községbe kis létszámú küldöttség adta át a memorandumot.
Tömegdemonstráció volt Nyíregyházán, Debrecenben, Hajdúnánáson, Beretytyóújfalun, Karcagon, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Csongrádon, Kiskunfélegyházán, Szegeden, Dabason, Ózdon, Győrben, Szombathelyen. Több százan vettek részt a megmozdulásban még mintegy húsz községben, köztük Mezőberényben, Jászárokszálláson, Tiszalökön, Tótkomlóson, Isaszegen. Nagybánhegyesen csaknem az egész falu felvonult és a puskatussal rájuk támadó csendőröket megfutamították; később a csendőrök 70 embert összeszedtek és véresre vertek. A balmazújvárosi összeütközést is az idézte elő, hogy a csendőrök puskatussal támadtak a tömegre, amely ellenállt. Nyírturán a csendőrség elhurcolta a küldöttség tagjait, s a falu népe megmozdult, hogy kiszabadítsa őket.
Az április 7-i akció nagy várakozást keltett a tömegekben, de a megmozdulást az SZDP vezetői gyorsan leszerelték. Véget ért a hírlapszedők sztrájkja; április 8-án már minden újság megjelent a betiltott Népszava kivételével. E napon az SZDP vezetősége Névtelen Újság címmel adott ki egy lapot időszaki kiadványként, de elkobozták. "Ha a sztrájk megszűnése után ez az elnémítás a jutalom - mondotta Buchinger a képviselőház április 8-i ülésén -, akkor miért kelljen a munkásságnak félnie a büntetéstől!?" Kijelentette, hogy ha pártjának nem teszik lehetővé a tömegek informálását, „akkor annak nincs értelme, hogy mi itt abban a játékban, amelyet mint parlamentárosdi játékot űznek, részt vegyünk". Rövidesen tárgyalások indultak a kormány és Peyerék között. A Népszava megjelenését április 19-től ismét engedélyezték, de az SZDP falusi szervezkedését továbbra is bénították.
Az április 7-i megmozdulás, az SZDP vezetőinek akarata ellenére, ismét a szociáldemokraták és kommunisták együttes fellépésének fontos eseményévé vált. A Népszava ezt megint a KMP elleni uszítással igyekszik leszerelni, s az ellenzék képviselőit ismét „Moszkva bérenceinek", „felbérelt ügynököknek" nyilvánítja, várva, hogy a rendőrség csapjon le rájuk.
A KMP Központi Bizottsága 1932 májusi plénumán foglalkozott az egységfrontért való további küzdelem kérdésével. Nem változtatott a csak „alulról való egységfront" politikáján, de módosította a vidéki SZDP-szervezeteken belüli munka taktikáját. Az április 7-i megmozdulások alkalmával ugyanis kitűnt, hogy ahol a kommunisták már előbb részt vettek a szociáldemokrata pártszervezetek erősítésében vagy maguk alakítottak helyi SZDP-szervezeteket, ott könnyebb a tömegekkel a kapcsolatot fenntartani. A KB úgy ítélte meg, hogy a vidéki SZDP szervezetekben vissza lehet szorítani a reformista vezetők befolyását, s állást foglalt e szervezetek erősítése mellett. A fővárosi SZDP-szervezetekkel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy ezekben is fokozni kel] a munkát, de nem a szervezetek erősítéséért, hanem csupán azért, hogy a jobboldali vezetők áruló politikáját jobban leleplezzék, a munkásokat a szociáldemokrata befolyás alól kiragadják. A KB továbbra sem értette meg, hogy e szervezetek erősítése is érdeke a munkásmozgalom egészének.
A KMP Központi Bizottsága helytelenül értékelte az SZDP budapesti kerületi pártszervezeteiben működő ellenzéki szociáldemokraták fellépéseit. Azt vette csak figyelembe, hogy a hangadók egy része kifejezetten álellenzéki, s a Pártvezetőséggel cinkosán összejátszik. Nem ismerte fel, hogy az ellenzékben mindenekelőtt bizonyos balratolódás tapasztalható. Az elégedetlenség a szakszervezetekben is részben centrista ellenzékiséget idézett elő. Hiba volt alábecsülni azt a lehetőséget, hogy a centrista felfogásúak nagy részével közös front létesülhet. Ténylegesen — bár viták közepette - létre is jött bizonyos együttműködés velük Peyerék árulásainak leleplezésében.
A KMP szervezetei a szociáldemokratákkal való együttműködés kérdésében a párt hibás állásfoglalását a gyakorlatban részben kijavítják. Az SZDP tagsága és funkcionáriusainak nagy része szintén sokszor korrigálja vezetőik politikáját, és együttműködik a kommunistákkal. A Népszava antikommunista kirohanásait és provokációs fenyegetéseit nemegyszer éppen az váltja ki, hogy nem tudják teljes mértékben meghiúsítani a szociáldemokraták és a kommunisták közös fellépéseit.
1932 nyarán elkeseredett politikai harc bontakozott ki Magyarországon: kommunisták életéért, a statárium visszavonásáért folyt a küzdelem. A horthysta rendőrség kezei közé került Sallai Imre, Fürst Sándor, Karikás Frigyes, Kilián György — a KMP Titkárságának tagjai valamint néhány társuk. Megrendítő volt letartóztatásuk híre, és fokozódott a megrendülés, amikor ismertté vált, hogy a kormány a lefogottak egy részét rögtönítélő bíróság elé állítja. Az uralkodó körök, hogy megfélemlítsenek mindenkit, aki a horthysta rendszer megdöntéséért küzd, elhatározták, hogy kommunistákat akasztanak.
Amint kitudódott, hogy a kormány statáriális merényletre készül, itthon és külföldön tiltakozó kampány indul. A nemzetközi akció fő szervezői a kommunista pártok, de részt vesznek benne a szociáldemokraták és a polgári értelmiség számos kiemelkedő képviselője is. E megmozdulás az előretörő fasizmus és az antifasiszta erők közötti harc részévé vált.
Legkiterjedtebb az akció Németországban. Különböző szervezetek, munkások és értelmiségek csoportjai tiltakozó táviratokat és leveleket küldenek a magyar bírósághoz, a kormányhoz, illetve a követséghez. Felemelik szavukat olyan kimagasló személyiségek, mint Thomas Mann, Bertolt Brecht, Ludwig Renn, Ernst Toller, Anna Seghers.
Franciaországban az akciók során a magyar követség előtt heves tüntetést rendeztek. Léon Blum és Paul Faure is küldött a Francia Szocialista Párt nevében tiltakozó táviratot a magyar kormányhoz. Óvást emelt a készülő gaztett ellen Herriot francia miniszterelnök. Felemelte szavát Sallai és Fürst védelmében Romáin Rolland és Henri Barbusse, a nemzetközi békemozgalom e két kimagasló képviselője, továbbá André Gide és Louis Aragon.
Tiltakozó akció bontakozott ki Csehszlovákiában, Ausztriában és Romániában, kisebb méretű fellépés volt sok országban. Angliában a tiltakozók között volt a Független Munkáspárt elnöksége, továbbá FT. G. Wells, Bertrand Russell, John Galsworthy, az amerikai tiltakozók között találjuk Upton Sinclairt. A hazai megmozdulás erőteljesebb volt, mint a Rákosi-per idején. A KMP a statárium hírére Budapesten több kisebb tüntetést és gyárak előtt röpgyűlést szervezett, nagy számban terjesztette röpiratait a készülő gyilkosság ellen, s tiltakozó fellépéseket, aláírások gyűjtését kezdeményezte. Néhány nap alatt több mint száz munkáscsoport küldött levelet több ezer aláírással: „Tiltakozunk az ellen - írják -, hogy osztályharcos munkásokat kivégezzenek azért, mert harcoltak a munkásság jogos követeléseiért, a válság és a munkanélküliség ellen." Követelik a lefogottak szabadon engedését.
A Vörös Segély felkérésére értelmiségiekből statáriumellenes bizottság alakult Vámbéry Rusztem
polgári radikális ügyvéd vezetésével. Ez a bizottság szintén petítiós kampányt indított a
rögtönítélő bíráskodás ellen; néhány nap alatt több ezer aláírást gyűjtött. Követelték, hogy
Sallaiékat rendes bíróság elé állítsák. A Népszava 1932. július 28-án hírül adja, hogy a
Pártvezetőség elnöksége követeli a folyamatba tett statáriális eljárás megszüntetését és a
statárium visszavonását. Elítéli a rögtönbíráskodást „az emberiesség és a politikai okosság
szempontjából", mert az „egész művelt világ felháborodását hívná ki". Ugyanakkor elutasítják még a
Vámbéryék által szervezett akció támogatását is, és aláírások gyűjtése miatt újabb kizárásokat
eszközölnek a szakszervezetekben. Miközben folyt a harc Sallai és Fürst életéért, az SZDP
tiltakozó gyűléseket hívott össze és tartott az OTI-szolgáltatások leszállítása miatt! A
statáriummal kapcsolatban viszont csak az uralkodó körök jobb belátására, „politikai
okosságára"
volt hajlandó apellálni, és szembefordult mindenféle tömegakcióval. Nemcsak tartózkodott minden
ilyen kezdeményezéstől, hanem a mások által indított akciók szemérmetlen elgáncsolásának
politikáját követte.
Július 29-én Sallait és Fürstöt vérbíróság elé állították, rövid bírósági komédia után halálra ítélték, és még aznap délután kivégezték. A magyar munkásosztály két igaz harcosát, népünk a kommunizmus ügyéhez halálukig hű fiait vesztette el. Budapesten még a déli órákban elterjedt a halálos ítélet híre, s olyan izgalmat váltott ki a munkások között, hogy több gyárban készek voltak azonnal tiltakozó sztrájkot kezdeni az ítélet .végrehajtása ellen. A bizalmiak a szakszervezeti központhoz fordultak, hogy mit tegyenek, de ott lefújták a kirobbanni készülő akciót. E célból Peyerék segítettek terjeszteni azt a megtévesztő hírt is, hogy az ítéletet nem fogják végrehajtani. S egy-két óra múlva a kivégzés megtörtént. Karikás Frigyest - aki 1931 végén francia emigrációból jött haza illegális pártmunkára — gyorsított tanács elé akarták állítani, hogy az vonja felelősségre a Tanácsköztársaság alatti tevékenységéért. Folytatódott a küzdelem a statárium ellen, Karikás megmentéséért.
Sallai és Fürst kivégzésének másnapján a Népszavában a Pártvezetőség „fölhívja az egész proletariátust, hogy fölháborodásának ellenére is minden külön akciótól tartózkodjon". Nem ez volt Peyerék első szolgálata, amit a kommunistákat akasztó hóhéroknak tettek. Korvin Ottó és társainak kivégzésében mint az ellenforradalmi kormány résztvevői nyújtottak segédkezet, most mint a parlament ellenzéki pártja tették ugyanezt. Árulásukat azzal az ürüggyel próbálták mentegetni, hogy a tiltakozó tömegmozgalom „csak az ugrásra kész reakciónak tenne szolgálatot". El akarták hitetni a szociáldemokrata munkásokkal, hogy nem a tömegek aktív fellépése, hanem passzivitása szolgálhatja a reakció elleni harcot. Sikerült rávenniük a vezetésük alatt álló szakszervezeteket, hogy akadályozzák meg a tiltakozó akciók továbbfolytatását. Meghiúsították, hogy a hóhérok elleni harcban valóra váljon a magyar munkásság egységfrontja.
A KMP Központi Bizottsága július 50-án újabb röpiratot adott ki. „Sallai Imre és Fürst Sándor elvtársainkat - mondja a röpirat a magyar forradalmi harcosok legjobbjait legyilkolta a magyar fasizmus kormánya. Munkások milliói zárják örökre szívükbe őket." A röplap hangsúlyozza, hogy a Kommunista Pártot semmivel sem lehet megfélemlíteni: „Tévedett a burzsoázia, tévedett a fasiszta kormány, tévedtek a szociáldemokrata vezérek, akik visszatartották a munkásokat attól, hogy megmentsék a legjobbakat. Két drága harcosunk halott, de él és győzni fog a Kommunisták Magyarországi Pártja a magyar proletariátus és szegényparasztság milliós sorainak élén." A röpirat szól arról, hogy a fasiszta hóhéruralom újabb merényletre készül, „akasztófára akarják juttatni Karikás Frigyes elvtársunkat is", folytatni kell a harcot az ő megmentéséért.
Az SZDP és a szakszervezetek reformista vezetőinek ellenakcói miatt a tiltakozó fellépések korlátozottak maradtak, de nem szűntek meg. Augusztus közepén a KMP-t újabb veszteség érte: elfogták Poll Sándort. A statárium elleni hazai és nemzetközi küzdelem az ő életéért is folyt. A tiltakozás ereje a horthysta uralkodó köröket arra szorította, hogy elálljanak a további statáriális eljárástól. Tudomásul kellett venniük, hogy a rögtönbíráskodással nem értek célt: a KMP-t nem lehet megfélemlíteni. A kommunisták minden veszéllyel szembenéző bátorsága csak növelte a tömegek tiszteletét harcosai iránt, akik készek életüket is feláldozni eszméikért, népük felszabadításáért. A KMP súlyos veszteségek árán, de sikerrel vívta meg harcát a statárium ellen, támaszkodva e küzdelemben a nép együttérzésére és a nemzetközi tiltakozó kampányra.
A Károlyi-kormány 1932 szeptemberében lemondott. Bukását az idézte elő, hogy helyzete a válság következtében tarthatatlanná vált, akárcsak egy évvel korábban a Bethlen-kormányé. De az ország állapota ekkorra még súlyosabbá, a társadalmi ellentétek még élesebbé váltak. Az uralkodó köröket aggasztotta az a széthúzás is, amely a kormány szűkülő táborában elhatalmasodott. A nagytőkések és nagybirtokosok vezető csoportjai a válságos helyzetben a totális fasizmus irányában keresték a rendszer politikai megerősítésének útját. Gömbös Gyula hadügyminisztert nevezték ki miniszterelnöknek, s Ő megtartotta a hadügyi tárcát is. Keresztes-Fischer maradt a belügyminiszter. Az új pénzügyminiszter Imrédy Béla lett, aki addig a Nemzeti Bank elnöke volt. A Gömbös-kormány hatályon kívül helyezte a statáriumot, hogy terveihez kedvezőbbé tegye a politikai légkört. Nagy propagandával „Nemzeti Munkaprogramot" tett közzé. Ez egy 95 pontos deklaráció, tele általános szólamokkal és minden konkrétságot nélkülöző ígéretekkel. Szükségesnek nyilvánítja a kapitalista termelési rend „káros kinövéseinek" lenyesegetését s kijelenti, hogy elhárítják az úthól „a termelést akadályozó intézményeket". Ez utóbbi jelzi, hogy napirendre akarják tűzni a szakszervezetek megsemmisítését, aminek tervét a Bethlen- kormány 1927-ben félretette. Hirdeti az „érdekképviseletek szerves, okszerű kiépítését", vagyis a fasiszta korporációs rendszert, amely megfosztja a proletariátust saját önálló osztály szervezeteitől. Szól „a birtokmegoszlás egészséges kialakításának előmozdításáról", a kisbirtok „hiteligényeinek fokozottabb kielégítéséről", az „olcsó és bőséges hitel előfeltételeinek megteremtéséről", az iparcikkek „igazságos áralakulásáról", az „egészséges kereskedelem támogatásáról", a „belső tőkeképződés elősegítéséről". Eme általánosságokkal szemben viszont nagyon konkrét a munkanélküli-segély elutasításában, mondván, hogy „elvi ellenségei vagyunk" a munkanélküliség címén való segélyezésnek.
Gömbösék hozzáfogtak az Egységespárt átszervezéséhez, nevét Nemzeti Egység Pártjára (NEP) változtatták, és nagy propagandával szervezési kampányt indítottak. Olyan tömegpártot akartak létrehozni, amelyre támaszkodva kiépíthetik a totális fasizmus rendszerét. A NEP mellé egy korábbi fasiszta alakulat: a Nemzeti Munkaközpont felhasználásával munkástagozatot kezdtek szervezni. Ebben az időben Magyarországon már tevékenykedtek hitlerista-nyilas politikai csoportok. Ekkor még csak a lumpenproletárok és egyéb deklasszált elemek közül szerezték híveiket, de arra törekedtek, hogy behatoljanak az elkeseredett kispolgári tömegekbe, sőt a munkások közé is. E célból nem fukarkodtak antikapitalista jelszavakkal sem; a kormány ellenzékeként léptek fel, és gátlástalan szociális demagógiát űztek.
Három jobboldali irányzat versengett egymással, hogy melyikük tudja kiterjeszteni befolyását a munkásság körében: a keresztényszocialisták, a" Gömbös-féle Nemzeti Munkaközpont és a nyilasok. Mindhárman a szocialista szakszervezetek megsemmisítését kívánták, s mindegyik önmagát tekintette erre elhivatottnak.
1935 január első felében tartotta az SZDP XXIX. kongresszusát. Tanácskozásai során tiltakoztak az ellen, hogy az SZDP szervezetek tevékenységét a hatóságok a falvakban megbénítják s a városokban is korlátozzák. A határozat „elszánt harcot" hirdet a Gömbös-féle korporációs tervek ellen.
A kongresszus ellenzéki küldötteit nem elégítették ki a radikálisan hangzó szavak, és tömegharcot sürgettek. Egyik képviselőjük, Gárdos Mária — bécsi emigrációból tért haza, ahol a Világosság-csoporthoz tartozott —, 21 társával együtt határozati javaslatot nyújtott be, amely tömegsztrájkok és tüntetések rendezését sürgeti és állást foglal a nagybirtok kártalanítás nélküli kisajátítása mellett. Beszédében fellépett az ellen is, hogy Peyerék megtagadják az 1919-es proletárforradalmat. A csepeli pártszervezet is beterjesztett egy határozati javaslatot, amely a nagybirtok kártalanítás nélküli kisajátítását, „valamint a kisbirtokokat és a parasztházakat terhelő kölcsönök és adók törlését" követeli. A Pártvezetőség azonban keresztülvitte mindkét javaslat elutasítását.
A válság éveiben létrejöttek az SZDP budapesti kerületi pártszervezeteiben és egyes vidéki szervezeteiben is az ifjúsági csoportok, amelyeket a Pártvezetőség mellett működő Országos Ifjúsági Bizottság fogott össze. A KIMSZ ezekben az ifjúsági szervezetekben eredményes munkát végzett, s a legtöbb csoport vezetésében ott voltak a kommunista fiatalok. E szervezetekben peyerista és centrista, továbbá a különféle trockista frakciók befolyása alatt álló fiatalok is tevékenykedtek, a KIMSZ tagjai azonban a csoportok nagy részében megszerezték a vezetést, s megtartották vezető befolyásukat. Erősödtek a szakszervezeti ifjúsági csoportok is, amelyek többszöri feloszlatás ellenére 8—10 szakszervezet budapesti helyi csoportjában rendszeresen működtek. E csoportok már a húszas években a KIMSZ állandó támaszaivá váltak. Létrehozásukért és működésükért a kommunista ifjúmunkások tettek a legtöbbet, s többségüket a KIMSZ tagjai vezették. 1935-ban szaporodnak a sztrájkok. A bérletörések elleni megmozdulások mellett kibontakozik a küzdelem a korábbi bércsökkentések visszavonásáért, a bérek emeléséért. Jelentősebb ezek közül néhány budapesti és vidéki textilgyár sztrájkja február-márciusban, háromezer fővárosi és környéki bőripari munkás sztrájkja március végén és április elején, az újpesti famunkássztrájk júniusban. Júliusban a Ganz-gyárak kizárják háromezer munkásukat, akik tiltakoztak a bedó szigorítása ellen. Legkiemelkedőbb a budapesti és környéki általános építőmunkássztrájk október—novemberben, amelyben tízezer munkás vesz részt.
Az európai munkásmozgalomban erősödnek az egységfronttörekvések. A fasizmus németországi győzelme és további előretörésének veszélye mind a kommunista, mind a szociáldemokrata pártokat korábbi politikai irányvonaluk és taktikájuk felülvizsgálatára készteti. A Komintern Végrehajtó Bizottsága 1955 márciusában felhívást bocsát ki a világ munkásaihoz a fasisztaellenes proletáregységfront megteremtéséért. A kommunista pártokat arra hívja fel, hogy törekedjenek a szociáldemokrata pártok országos vezetőségeivel is megállapodásra jutni a közös akciók kifejlesztéséért.
A KMP Központi Bizottsága ekkor még nem kísérli meg, hogy egységfrontmegállapodást javasoljon az SZDP vezetőinek. Ezt kilátástalannak tekinti. A párt szervezeteit azonban ösztönzi a helyi SZDP-szervezetekkel való akcióegységre. Ezekben a szervezetekben valóban erősödik az együttműködésre való törekvés. Attól vonakodnak, hogy az SZDP-központ tudta nélkül és tilalma ellenére külön helyi megállapodásokat kössenek a Kommunista Párt helyi szerveivel, viszont teret adnak szervezeteikben a kommunistáknak. Az együttműködés így gyakorlatilag erősödik.
Az SZDP vezetői ezt nagyon rossz szemmel nézik. Mónus Illés, akit ebben az időben bíztak meg az SZDP főtitkári teendőinek ellátásával, március végén körlevélben szólítja fel a szervezeteket, hogy szálljanak szembe azokkal, akik „egységfront mellett csinálnak hangulatot". Azzal ijesztgeti őket, hogy a hatóságok „bolsevizmus ürügye alatt" jogcímet találhatnak a pártszervezet feloszlatására. Való igaz, hogy az adott körülmények között egyetlen SZDP helyi szervezet sem vállalhatja nyíltan az együttműködést a törvényen kívül helyezett Kommunista Párttal. Mónus ezt a körülményt használja fel arra, hogy a Pártvezetőség nevében tiltakozzon a kommunistákkal való mindenféle együttműködés ellen. A következőképpen érvel: „Nálunk az egységfrontról még beszélni sem lehet, mert ezzel elismerjük a bolsevik párt létjogosultságát. Nincs kikkel egységfrontot alkotni, mert nem ismerjük őket."
Tudatos megtévesztés ez, hiszen ismerik a Kommunista Párt nem egy börtönviselt harcosát, ismerik a szakszervezetekben és a szocialista kultúrszövetségben dolgozó kommunisták nagy részét, vagy akiket éppen kommunista magatartásuk miatt kizártak, a hatóságok előtt denunciáltak, nemegyszer a Népszavában személy szerint is támadtak. Azt is jól tudják, hogy ha valóban akarnak valamilyen együttműködést, az emigrációban élő Böhm Vilmos és társai útján akár diszkrét formában is kapcsolatba léphetnek a KMP Központi Bizottságával. De ők idegenkedve nézik azt is, ha más szociáldemokrata pártok komolyan mérlegelik az akcióegység szükségességét. Az SZDP e politikája nagyon nehézzé tette Magyarországon az egységfrontért való harcot.
A KMP politikájában 1933 nyarán fontos taktikai változás történik: módosul a legjelentősebb legális munkásszervezetekben, a szakszervezetekben való munka irányvonala. A Központi Bizottság - a Komintern javaslatára - szakít a külön illegális vagy féllegális vörös szakszervezetek alakítására való törekvéssel és kiadja a jelszót: Be a szakszervezetekbe! Ezt örömmel fogadja a KMP tagsága, és találkozik a szociáldemokrata szakszervezeti funkcionáriusok nagy részének rokonszenvével. Két szakmában, az építők és a bőripariak között működik néhány száz tagot tömörítő féllegális ellenzéki szakszervezet. 1933 őszén tárgyalások indulnak az építőmunkás szövetség vezetősége és a baloldal képviselői között. Ennek eredményeként megállapodnak a külön ellenzéki szakszervezet megszüntetéséről, tagjaiknak a szakszervezetbe való visszatéréséről, illetve a kizártak visszavételéről. Az 1935 őszi építő munkássztrájk előkészítésében - amit a KMP építőmunkás pártcsoportja irányított — elsőrendű szerepe volt annak, hogy a szakszervezeti egység helyreállt. Ezt követően hasonló megállapodás született a bőripari szakszervezet vezetősége és a baloldal között.
A gazdasági válság 1935 második felében túljutott mélypontján; az ipari termelés emelkedett, bár igen kismértékben. 1931—1932-ben, amikor a rendszer politikai válsága különösen súlyos, az objektív helyzet a fasiszta diktatúra megbuktatásához leginkább érett volt, a forradalom győzelmének szubjektív feltételeit nem sikerült létrehozni. Az 1930. szeptember 1-i megmozdulásban, a sztrájkok és munkanélküli-akciók egész sorában, az 1932. április 7-i akcióban, a statárium elleni küzdelemben a proletariátus és a falusi szegénység nagy tömegei léptek fel a tőkés-földbirtokos kizsákmányolás és a fasiszta diktatúra ellen. Kommunisták álltak a küzdelem első soraiban, közösen szervezve a harcot a baloldali szociáldemokratákkal. Nem sikerült azonban létrehozni olyan egységfrontot, amely képessé tehette volna a proletariátust erőinek szilárd összefogására és a többi dolgozó osztállyal szövetségben a fasiszta rendszer megbuktatására.
Nem sikerült megteremteni a proletariátus harci egységét, mert az SZDP vezetői féltek a forradalomtól, elutasították a közös küzdelmet a kommunistákkal, a rendőrséggel is együttműködtek, hogy megakadályozzák a szakszervezetekben a forradalmi irányzat felülkerekedését. Gátolták a munkásság forradalmi egységének megteremtését, a KMP politikájának szektás hibái is, amelyek különösen 1930-193l-ben hatalmasodtak el.
A KMP elpusztíthatatlan erőnek bizonyult. Összeforrott a proletariátus és a szegényparasztság tömegeivel, megvédte jelentős pozícióit a szakszervezetekben, a szocialista ifjúsági csoportokban és kultúrszövetségekben. A párt politikáját némileg helyesbítette a KB 1932 májusi plénuma, amely felhatalmazta a kommunistákat, hogy segítsék az SZDP vidéki szervezeteinek erősítését, s maguk is kezdeményezzék SZDP-szervezetek alakítását. A KMP politikájának további jelentős módosítása az 1933 nyarán bekövetkezett fordulat a szakszervezeti munkában, a külön vörös szakszervezetek szorgalmazásának feladása. E módosítások kezdő lépések a párt politikájának felülvizsgálatában, a helyesebb politikai irányvonal és taktika kidolgozásában.
Az MKMP elnökének és
Az MKMP elnökének és tagjainak szeretettel!
..."A kommunista, szociáldemokrata és pártonkívüli munkások együtt léptek fel a statárium ellen, s a nép túlnyomó többsége rokonszenvezett velük"...
Tovaris
Ugyanebben a szövegben
"Sallai és Fürst kivégzésének másnapján a Népszavában a Pártvezetőség „fölhívja az egész proletariátust, hogy fölháborodásának ellenére is minden külön akciótól tartózkodjon". Nem ez volt Peyerék első szolgálata, amit a kommunistákat akasztó hóhéroknak tettek. Korvin Ottó és társainak kivégzésében mint az ellenforradalmi kormány résztvevői nyújtottak segédkezet, most mint a parlament ellenzéki pártja tették ugyanezt. Árulásukat azzal az ürüggyel próbálták mentegetni, hogy a tiltakozó tömegmozgalom „csak az ugrásra kész reakciónak tenne szolgálatot". El akarták hitetni a szociáldemokrata munkásokkal, hogy nem a tömegek aktív fellépése, hanem passzivitása szolgálhatja a reakció elleni harcot. Sikerült rávenniük a vezetésük alatt álló szakszervezeteket, hogy akadályozzák meg a tiltakozó akciók továbbfolytatását. Meghiúsították, hogy a hóhérok elleni harcban valóra váljon a magyar munkásság egységfrontja."
Kábé ma is ugyanez megy.
A mundér becsülete?
Azért nem egészen. A szociáldemokraták kisebbik része, a jobboldali szociáldemokraták - ide tartozott Peyer is - valóban "benyaltak" a Horthy-rendszernek, mert másképpen nem engedélyezték volna a működésüket. Sokan azonban - a baloldaliak közül - azért voltak szocdem tagok, mert más lehetőség nem volt baloldaliként politizálni. (Marosán, Szakasits, Barankovics, Varga, Stromfeld, Ladányi, stb.) A mai helyzethez hasonlítani az akkorit - enyhén szólva történelmietlen. Nem kell mindenáron védeni annak a mundérnak a becsületét, amelyet már nem érdemes felölteni. Arra kell gondolni, hogy a hibák beismerése valóban szörnyű nagy megrázkódtatásokkal jár, s az ellenség nem is díjazza - de mindenképpen becsületesebb, mint a szőnyeg alá seprés.
Tovaris
Barátom (barátaim) éppen ezt nem akarod (akarjátok) megérteni
Ma (az elmúlt 20 évben) éppen hogy nem ugyanez megy!
Valóban, akkor is a szocdem vezetés elárulta a munkásosztály ügyét, de akkor a kommunisták (annak ellenére, hogy illegalitásban voltak) mégis a legszélesebb körben működtek együtt a szociáldemokráciához csatlakozott, azzal szimpatizáló egyszerű munkásokkal, dolgozókkal. Ha valaki a szocdem párt tagjaként bátran szembeszállt a vezetéssel, és hű volt a munkásság ügyéhez (mint Gárdos Mariska, Braun Éva, Szakasits Árpád, Justus Pál és mások) azt szövetségesnek és nem ellenségnek tekintették. Majd később, a Rákosi-rendszerben (vagyis a magyar sztálinizmus tobzódása idején) igen, de akkor még nem.
Ennek ma éppen az ellenkezője történik: az MSZP-hez bármi módon (valóban, vagy csak feltételezve, kitalálva, megrágalmazva) csatlakozó bárkivel való együttműködés az MKMP-ben a legfőbb bűnnek számít, amit az azonnali kiátkozás követ. Ha valaki húsz év óta következetesen harcol a marxizmus, a szocialista-kommunista gondolat magyarországi jelenlétéért, de közben az MSZP tagja, akkor az csak szimpla áruló az MKMP számára.
Ezzel ellentétben viszont a
Ezzel ellentétben viszont a fidesszel kokettálni, az egyházzal kacérkodni, a jobboldali médiában megjelenni - már nem is akkor bűn...
Tovaris