Szerzői előszavak

Előszó az 1937-es spanyol kiadáshoz

Ezt a könyvet akkor írtam, amikor a szovjet bürokrácia hatalma kikezdhetetlennek, tekintélye vitathatatlannak tűnt. A német fasizmus oldaláról jelentkező veszély pedig természetesen fordította Európa és Amerika demokratikus erőinek szimpátiáját a Szovjetunió felé. Angol, francia és csehszlovák tábornokok tekintették meg a Vörös Hadsereg hadgyakorlatait, és fejezték ki elismerésüket a Vörös Hadsereg tisztjeit, katonáit és technikáját illetően. Az elismerést ténylegesen megszolgálták. Az Ukrán és Belorusz katonai körzetek parancsnokainak, Jakir és Uborevics tábornokok, neveit azokban a napokban tisztelettel emlegette a világsajtó. Tuhacsevszkij marsallban pedig teljes alappal látták a jövő generalisszimuszát. Ugyanezen napokban a nagyszámú "baloldali" külföldi újságíró, és nem csupán Duranty úrhoz hasonlóak, hanem teljesen lelkiismeretes emberek is, lelkesedéssel írtak úgy az új szovjet alkotmányról, mint a "világ legdemokratikusabb alkotmányáról".

Ha könyv megjelent volna rögtön megirása után, akkor sok következtetése paradoxnak tűnt volna, vagy még inkább, személyes elfogultság által diktáltnak. De a szerző sorsának bizonyos "véletlenei" oda vezettek, hogy a könyv sok országban jelentős késéssel jelent meg. Ezen időben egy sor bírósági eljárás folyt le Moszkvában, melyek az egész világot megrázták. A teljes bolsevik öreg gárda fizikai megsemmisítésnek vettetett alá. Agyon lőtték a párt szervezőit, az Októberi forradalom résztvevőit, a szovjet állam építőit, az ipar vezetőit, a polgárháború hőseit, a Vörös Hadsereg legjobb tábornokait, a fentebb említett Tuhacsevszkijjel, Jakirral és Uboreviccsel együtt. A szovjetunió minden köztársaságának minen területében, és minden terület minden körzetében nem kevésbé heves és véres tisztogatások mennek végbe azzal a különbséggel, hogy jóval kisebb nyilvánosságot kapnak. A forradalmi nemzedék tömeges kivégzésének háttere előtt folyik a "világ legdemokratikusabb választásának" előkészületei. A valóságban egy olyan népszavazás előtt állunk, amelyeknek titkai olyan jól ismert Hitlernek és Göbbelsnek. Hogy Sztálin 100%-ot kap, vagy csak 98.5%-ot, az nem a szavazóktól függ, hanem a bonapartista diktatúrának a helyi szervek számára adott előírásától. A jövendő moszkvai "reichstag" megvan a feladata, amit meg lehet jósolni: Sztálin személyes hatalmának megkoronázása teljhatalmú elnökként, élethossziglani vezérként, leválthatatlan konzulként - vagy ki tudja? - császárként. Minden esetre, a túlságosan törekvő, a sztálini alkotmányról himnuszokat éneklő külföldi barátok a kellemetlen helyzetbe kerülést kockáztatják. Mi - ideje korán - kifejezzük nekik mélységes együttérzésünket.

A forradalmi nemzedék kiirtása és a fiatalok közötti könyörtelen tisztogatás bürokrácia és a nép közötti ellentmondás szörnyű feszültségéről tanúskodik. Mi még az előtt próbáltunk könyvünkben szociális és politikai analízist adni a létező ellentmondásokról, hogy az ilyen viharosan a felszínre tört.Azok a következtetések, amelyek egy évvel ezelőtt paradoxnak tűnhettek, ma az emberek szemei elött állnak teljes tragikus valóságukban.

Néhány hivatalos "barát", akiknek törekvését jó pénzzel fizetik meg, vagy más országok valutájával, elég szégyentelenek voltak ahhoz, hogy megvádolják a könyv szerzőjét azzal, hogy műve a fasizmust segíti. Mintha a véres leszámolás és koncepciós perek nem lennének ismertek a világ reakciósainak ezen könyv nélkül! Igazság szerint a szovjet bürokrácia maga a világ reakciójának az egyik leg rosszabb csapata. Az Októberi forradalmat és a Szovjetunió népeit azonosítani az uralkodó kaszttal a munkásosztály érdekeinek elárulásával, és a reakció segítésével azonos. Aki tényleg az emberiség felszabadítását akarja szolgálni, annak szembe kell néznie az igazsággal, bármilyen keserű is az. Ez a könyv a Szovjetunióról az igazat mondja. Át van itatva a kérlelhetetlen ellenségességgel az új kizsákmányolók és erőszaktevők kasztjával szemben. És éppen ezáltal szolgálja a munkások tényleges érdekeinek és a szocializmus ügyét.

A szerző nagyon számít Latin Amerika gondolkodó és igazságszerető olvasóinak együttérzésére!

Lev Trockij, 1937 aug.5.

A könyv feladata

A burzsoá világ előbb úgy tett, mint aki nem vette észre a szovjet rendszer gazdasági sikereit, azaz a szocializmus módszerei életképessége gyakorlati bizonyítékait. A világtörténelemben ismeretlen gyors ipari fejlődését a tőke tudós közgazdászai jelenleg még sokszor megpróbálják egyszerűen elhallgatni, vagy a "parasztok kizsákmányolásával" elintézni. Azonban nem használják fel a lehetőséget, hogy megmagyarázzák a parasztok állati kizsákmányolása Kínában, Japánban vagy Indiában miért nem okoztak szovjethez hasonló ipari növekedést.

A tények azonban megteszik a magukét. Mostanában az összes civilizált ország tele van a Szovjetunióról szóló könyvekkel. Nem is csoda: ilyen dolgok ritkán történnek. A vak reakciós gyűlölettől vezérelt könyvek egyre ritkábbak. A szovjet témájú könyvek legnagyobb része jóindulatúak vagy egyenesen lelkes hangulatúak. A szovjetbarát irodalom bőségét, mint az újat kezdő állam nemzetközi reputációja növekedésének jelét, csak üdvözölni lehet. Azonkívül mérhetetlenül dicséretesebb a Szovjetuniót idealizálni, mint a fasiszta Olaszországot. Azonban az olvasó ezekben a könyvekben hiába keresné az Októberi forradalom országában végbemenő folyamatok tudományos értékelését.

A szovjetunió barátainak műveit három csoportba lehet sorolni. Dilettáns újságírás, a leíró műfaj, valamint a többé-kevésbé "baloldali" riportok teszik ki a cikkek és könyvek nagy részét.Ezekkel egy sorban, de nagy igényekkel, található a humanista, pacifista, lírai "kommunizmus" művei. A harmadik helyet a régi német katedra szocializmushoz hasonló gazdasági sematizálás foglalja el. Louis Fischer (Gandhi) és Duranty az első csoport elég jól ismert képviselői. A nemrég elhunyt Barbusse (Jézus) és Romain Rolland (Gandhi)képviselik legjobban a humanista "barátok" kategóriáját: jellemzően mielőtt Sztálinhoz jutottak volna az előbbi Krisztus életét írta meg, az utóbbi pedig Gandhi életrajzot írt. Végül a konzervatív -pedáns szocializmus a fáradhatatlan fabianus Webb párban találta meg leghitelesebb képviselőit.

Ami egyesíti ezeket a csoportokat minden különbözőségük ellenére, az a befejezett tények szeretete és a megnyugtató általánosítások szenvedélye. Felkelni a saját kapitalizmusuk ellen, ahhoz nincs erejük. Annál készségesebben készek mások olyan forradalmára támaszkodni, amely visszahúzódott partjai közé. Az Októberi fordulatig, és néhány évig utána is senki ezen emberek illetve szellemi apáik közül komolya nem érdeklődtek a szocializmus megvalósulásának útja iránt. Annál könnyebb nekik elismerni a Szovjetunióban megvalósult szocializmust. Ez nem csupán haladó embernek mutatja őket, akik a korszelemmel összhangban haladnak, hanem erkölcsi szilárdságot ad úgy, hogy határozottan semmire sem kötelez.Az ilyen elmélkedő, optimista és egyáltalán nem romboló irodalom, amely minden kellemetlenséget a múltba helyez, nagyon megnyugtatóan hat az olvasó idegeire, és ezért kedvező fogadtatásban részesül. Ilyen észrevétlenül alakul ki az a nemzetközi iskola, amelyet a felvilágosult burzsoázia bolsevizmusának nevezhetnénk, vagy egy kissé szűkítve, a radikális turisták szocializmusának.

Nem szándékozunk ezekkel a művekkel vitába szállni, mivel erre semmi komoly alapot sem adnak. A kérdések számukra ott fejeződnek be, ahol a valóságban éppen kezdődnek. A jelenlegi vizsgálatoknak az acélja, hogy helyesen értékelje azt ami van azért, hogy jobban megértsük azt, ami keletkezik. A tegnapi nappal csak annyiban foglalkozunk, amennyiben a holnapi nap megértését segíti. Fejtegetéseink kritikus hang fogja jellemezni. Aki meghajol a megtörtént előtt, az nem képes a jövőre felkészülni.

A Szovjetunió gazdasági és kulturális fejlődése már is néhány szakaszt hagyott maga mögött, de ennek ellenére sem jutott belső egyensúly állapotába. Ha arra gondolunk, hogy a szocializmus feladata a szolidaritáson és minden szükséglet harmonikus kielégítésén alapuló osztálynélküli társadalom kialakítása, akkor a Szovjetunióban még a látóhatáron sincs még szocializmus. Az igaz, hogy a szovjet társadalom ellentmondásai természetüket illetően mélységesen különböznek a kapitalizmus ellentmondásaitól, de ennek ellenére nagyon éles karakterűek. Kifejeződnek ezek a létezőgazdasági és kulturális egyenlőtlenségben, az állami elnyomó intézkedésekben, a politikai csoportosulásokban és a frakcióharcokban.A rendőri erőszak lehalkítja és eltorzítja a politikai harcot, de el nem távolítja azt. A betiltottnak nyilvánított nézetek a kormány minden lépésére hatást gyakorolnak akár megtermékenyítő módon, akár akadályozva azt. Ezen körülmények között a Szovjetunió fejlődésének elemzése egy pillanatra sem választható el azon jelszavak és nézetekhez való viszonyítástól, amelyek körül folyik a hangtompított, de szenvedélyes politikai harc. Itt a történelem közvetlenül fonódik össze a politikával.

A korrektűl gondolkodó "baloldali" filiszterek szeretik ismételgetni, hogy a Szovjetunió birálásában nagyon óvatosaknak kell lennünk azért, hogy ne tegyünk kárt a szocialista építésben. Mi azonban nem hisszük, hogy a szovjet állam ilyan rozoga lenne. A szovjetunió ellenségei sokkal jobban tájékozottak, mint igazi barátai, azaz a világ proletárjai. Az imperialista államok vezérkarai pontos kimutatásokat vezetnek a Szovjetunió előnyeiről és hátrányairól, és nem csak a publikusan hozzáférhető anyagok alapján. Az ellenség -sajnos - ki tudja használni a munkás állam gyengeségeit, de semmiképpen sem azon tendenciák kritikáját, amelyeket ők pozitívnak tartanak. A hivatalos "barátok" többségének ellenséges hozzáállása a kritikához nem annyira Szovjetunió, hanem saját szimpátiájuk törékenysége van. Nyugodtan elmehetünk az ilyen figyelmeztetések és aggodalmak mellett. A tények és nem az illúziók számítanak. Mi az arcot szeretnénk megmutatni, és nem az álarcot.

Lev Trockij, 1936 aug. 4.

Walter Duranty (1884–October 3, 1957) was a Liverpool-born British journalist who served as the Moscow bureau chief of the New York Times from 1922 through 1936. Duranty won a Pulitzer Prize in 1932 for a set of stories written in 1931 on the Soviet Union. Duranty has been criticized for his denial of famine in parts of the Soviet Union in the 1930s.

Louis Fischer (29 February 1896 – 15 January 1970) was a Jewish-American journalist. Among his works were a contribution to the ex-Communist treatise The God that Failed, The Life of Lenin, which won a 1965 National Book Award, as well as a biography of Mahatma Gandhi entitled The Life of Mahatma Gandhi. This book was used as the basis for the Academy Award-winning film Gandhi.

Sidney James Webb, 1st Baron Passfield PC (13 July 1859 – 13 October 1947) was a British socialist, economist and reformer. He was one of the early members of the Fabian Society in 1884, along with G. Bernard Shaw (they joined three months after its inception). Along with his wife, Beatrice Webb, Annie Besant, Graham Wallas, Edward R. Pease, Hubert Bland, and Sydney Olivier, Shaw and Webb turned the Fabian Society into the pre-eminent political-intellectual society of England in the Edwardian era and beyond. He wrote the original Clause IV for the British Labour Party.

Martha Beatrice Webb (née Potter; 22 January 1858– 30 April 1943) was an English sociologist, economist, socialist and reformer, usually referred to in association with her husband, Sidney Webb. Although her husband became Baron Passfield in 1929, she refused to be known as Lady Passfield. She coined the term collective bargaining.[1]

Henri Barbusse (Asnières-sur-Seine, 1871. május 17. – Moszkva, 1935. augusztus 30.) francia szimbolista költő, író, publicista, kommunista aktivista. A baloldali eszmék elkötelezett híve, a fasizmus ellensége.