Az alábbi írás 2008-ban született az Indy-n egy kegyetlenül hosszú szöveg kapcsán. Ha hiszitek, ha nem, ez a válasz nagyságrenddel rövidebb - viszont ma is aktuális

-----------------------------------------------------

Lörincz Imre

A valódi baloldal

| péntek, 2007. szeptember 7.

A szerző régi -vesszőparipájához híven- ebben az írásában is a valódi baloldaliság meghatározó jegyeinek (mellesleg a jelenkor egyik alapkérdésének) tisztázására tesz kísérletet.

Tovább: http://hu.indymedia.org/node/1836

Néhány gondolat a "valódi baloldal"-ról

2008 - 02 - 01 14:38

Lörincz Imre igen nagy ívű írására nincs módomban hasonlóan nagy ívben válaszolni.

Ezért néhány tézist próbálok megfogalmazni csupán.

1.) Szövegelemzés. Lörincz Imre szerint a valódi baloldaliság egyenlő a kommunizmussal. Ezt akár még üdvözölhetném is, hiszen magamat meggyőződéses kommunistának vallom - ám már csak azért sem tehetem, mert Lörincz Imre barátomat és eszmetársamat, Krausz Tamást besorolta MSZP - tagsága okán az álbaloldali antikommunisták közé. Erre később még visszatérek.

Most nézzük a szöveget!

Tanáremberként kicsit most szőrszálat fogok hasogatni. De a Lörincz Imre által írása végén említett antik forradalmár is felhívta azokra a figyelmet, akik más szemében a szőrszálat is, míg sajátjukban a gerendát sem ...

Tehát ha a valódi baloldaliság egyenlő a kommunizmussal, akkor nincs is szükség (Occam beretvája!) a "valódi baloldaliság" fogalmára. Nem jelent semmi újat a kommunizmushoz képest - ergo, aki nem kommunista, az nem is lehet "valódi" baloldali. Az csak álbaloldali lehet. Ezt mondja Lörincz Imre, nem mást.

A baloldal/jobboldal fogalma a tér szerkezetének leírására szolgált eredetileg. Egy embernek az egyik keze a bal keze, a másik a jobb keze. Egy utcának van baloldala és van jobboldala. Egy teremben elhelyezett széksorokban az emberek vagy a baloldalon ülnek, vagy a jobb oldalon. Na, ez az utóbbi példa már kezd érdekes lenni. X a széksor bal szélén ül. Mellette ül Y, ő mellette meg W. Valahol még arrébb ül Z. Azt sajnos nem tudjuk, hogy ki ül a jobb szélső széken. De HOZZÁ KÉPEST mindenki, X, Y, W és Z is BALRA ül! Melyik ül közülük a "valódi baloldalon"?

A helyzet az, hogy a baloldal/jobboldal a tértudományokban RELATÍV fogalompár. Csak valaminek a vonatkozásában lehet valami balra, illetve jobbra. Ha valami balra van valamitől, az más valamitől lehet jobbra is.

Nincs ez másképpen a társadalmi viszonyokban sem. A baloldal/jobboldal politikai fogalmát a nagy francia forradalom vezette be. A történelmi elemzések megmutatják, hogy valamilyen konkrét társadalmi vonatkozásban az a jobboldali, aki ragaszkodik az adott vonatkozásban rejlő, azt meghatározó különbségek fenntartásához, míg baloldali, aki e vonatkozáson belül a különbségek felszámolásával egyenlőségre törekszik. A Francia Nemzetgyűlésben a rendi kiváltságokat nyíltan - burkoltan fenntartani kívánók a jobboldali helyeken ültek, így ők lettek a "jobboldal", a kiváltságokat eltörölni akarók pedig a "baloldaliak".

Ha tehát a tőkés viszonyok egésze a viszonyítási alap, akkor valóban az a jobboldali, aki a tőkés viszonyokat fenn akarja tartani, a baloldali pedig az, aki azokat meg akarja szüntetni. A tőkés társadalom igenlői azonban nem egységesek. Vannak, akik a tőkés, és az annál is ósdibb viszonyokat új rendi (korporativista) alapon akarják fenntartani, és vannak akik úgy tartják, a parlamenti demokrácia, a törvény előtti egyenlőség fenntartható keret a tőkés rend számára. Ebben - és csak ebben - a vonatkozásban az előbbiek a jobboldaliak, az utóbbiak a baloldaliak, jóllehet a tőkés viszonyok egésze szempontjából mindketten jobboldaliak.

A polgári (tőkés) demokrácia parlamentje nem arról szól, hogy megdöntsék vagy ne döntsék meg a tőkés rendszert. Ha a tőkés rendszer egésze szempontjából baloldaliak (akiket én még mindig csak fenntartásokkal azonosítanék a kommunistákkal - fenntartásaim a kommunista mozgalom abszolút homogenitására vonatkoznak) bejutnak a parlamentbe, akkor természetesen - feltéve, hogy komolyan gondolják ilyen irányú baloldaliságuka - ezt a lehetőséget is céljuk elérésének szolgálatába kell állítani. Kérdés, hogy fennáll-e az a bizonyos "forradalmi helyzet", amelyben a siker komoly reményével lehet túllépni a tőkés termelési viszonyokon? Ha nincs ilyen helyzet, akkor bizony a mindennapok aprómunkáján a sor, hogy a forradalom igazi végrehajtóját, a dolgozó népet felkészítsük arra, hogy a "forradalmi helyzet" beköszöntekor képes és hajlandó legyen átvenni a politikai hatalmat. Ezt a munkát "valamivel" könnyebben, és ami fontosabb, eredményesebben végezhetjük a polgári demokrácia keretei között, mint egy tekintélyelvű, korporativista kvázi, vagy valódi diktatúrában. Így azután a "valódi baloldalnak" igenis érdeke, hogy a tőkés parlamentbe a vele szemben álló jobboldali erők "baloldala" legyen hatalmi túlsúlyban. Aki meg azt várja, azt kéri számon ettől a "jobboldal baloldalától", hogy az miért nem "valódi baloldal", az - bocsánatot kérek - politikai idióta. A XX. század történelme megmutatta, hogy a "forradalmi helyzet" mesterséges erőltetése, a "minél rosszabb, annál jobb" elv alkalmazása katasztrofális következményekkel jár.

2) Visszatérve Krausz Tamáshoz (és TGM - hez, az MMP2006 - hoz stb.) Lörincz Imre forradalmi hevületében megengedi magának, hogy valótlanságok sorát jelentse ki és csúsztasson, rágalmazzon.

Krausz Tamás (akárcsak jómagam) a "létező szocializmust" bírálja, és nem elutasítja. Éppen azt bírálja benne, ami nem volt szocializmus. Nevezzük a nevén: a sztálinizmust bírálja. A sztálinizmust, nem mint egy személy (I.V.Sztálin, Rákosi Mátyás, és igen, Kádár János) személyi kultuszát, hanem mint a szocialista forradalmat bénító, esetenként vakvágányra vezető "bonapartista ellenforradalmat" értelmezi. Ellentétben azokkal, akik e letagadhatatlanul létezett (létező) és letagadhatatlanul szörnyűségeket és tragédiákat okozó történelmi jelenséget a kommunista mozgalom kompromittálására használják fel, nem a bűnök sokaságában vájkál (ellenkezőleg, szükség esetén még a "számháború" nem éppen hálás feladatát is magára vállalja az igazság védelmében), hanem az okokat kívánja feltárni történészként, és "valódi baloldali", ki merem mondani, mert ő is vállalja, kommunista gondolkodóként. Annak idején, amikor a rendszerváltás után összeismerkedtünk, egy pillanatra felmerült a kérdés, hogy én az akkor még az MSZMP nevét örző Munkáspárthoz közelálló pártonkívüli vagyok, ő pedig a Szocialista Párt tagja - ám ezen, mint lényegtelenen, hamar túltettük magunkat.

Az általam fentebb igen röviden jellemzett sztálinizmussal kapcsolatban el kell dönteni, hogy

a) átengedjük-e a bírálatát a nyilvánvalóan rosszhiszemű ellenfélnek,

vagy

b) felvállaljuk magunk, mint afféle megtisztító önkritikát, a munkát marxista eszközökkel, a munkásmozgalom javát és nem kárát akarva végezzük el.

Az első eset még azzal a sajátos pikantériával is jár, hogy lényegében azonos álláspontra helyezkedünk ellenségeinkkel:

Sztálinizmus = kommunizmus.

Hogy a "létező szocializmus" nem volt a szó teljes értelmében szocializmus, és ezért bírálata semmiképpen sem azonos a szocializmus elutasításával, a kapitalizmus igenlésével, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a "létező szocializmus", ellentétben a Párizsi Kommünnel, és a Magyarországi, Bajor és Szlovák Tanácsköztársaságokkal, nem elszánt védekezés után bukott el. A volt szocialista országok dolgozói a kisujjukat sem mozdították, hogy megvédjék a "munkás-paraszt" hatalmat. Talán, mert nem érezték sajátjuknak. Ezen azért nem ártana elgondolkodni.

TGM esete kissé más, mint Krausz Tamásé. TGM aktív antikommunista korszakában nagy cikket írt a Népszabadságban "Kommunisták" címmel. Ezt a cikkét egy vitairatban "ízekre szedtem". A Népszabadság szerkesztője, titkárnője szavaival "színvonalas írását nem engedi megjelenni". Akkoriban TGM ellenfelem volt. Azóta egy nagyon sajátos metamorfózison ment keresztül. Néha az az érzésem, hogy véletlenül el kezdett - filozófusként - foglalkozni a szindikalista szocializmussal, Szabó Ervinnel, Rosa Luxemburggal és annyira megragadta e világ, hogy "megtért" konzervatív liberálisból anarchista-szindikalistává. Már itt meg kell jegyeznem, hogy a magyar munkásmozgalomnak nincs szégyenkezni valója Szabó Ervin miatt, és Rosa Luxemburgtól - minden elvi ellentét ellenére - Lenin soha nem tagadta meg kommunista mivoltának elismerését. Így, bár ma is igen súlyos nézetkülönbségeim vannak TGM-mel, a nevében is vissza merem utasítani Lörincz Imre vádjait. Ha semmi másért, akkor csak azért minden tiszteletem TGM-é, mert bár a rendszerváltás értelmiségi holdudvarának igen sok tagja sóhajtozik, hogy "nem ilyen lovat akartunk", TGM talán az egyetlen, aki fel mert állni és kimondani: "ezt a lovat, amit most oly nagyon nem akarunk, az ÉN közreműködésemmel szabadítottuk rá hazánkra, ENGEM is felelősség terhel, és nem kevés". Ezt eddig a magyar történelemben tudomásom szerint csak egyetlen ember merte megtenni - Bajcsy-Zsilinszky Endre, Áchim András gyilkosa, a Fajvédő Párt megalapítója, az egyetlen nemzetgyűlési képviselő, aki 1938-ban és utána a zsidótörvények ellen szavazott, aki leállíttatta az újvidéki mészárlást, és követelte a felelősök megbüntetését, az egyetlen magyar ember, aki fegyverrel fogadta a megszálló német csapatokat, az antifasiszta ellenállás egyik legnagyobb alakja és mártírja. Ha TGM csak egy szikrányit is hasonlít hozzá, akkor nagyon büszke lehet magára.

3) A lényeg. Mi tehát a "valódi baloldaliság" kritériuma Lőrincz Imre szerint?

"a baloldaliság alapkritériuma, leglényegibb jellemzője nem más, mint a meghatározó ipari- és mezőgazdasági termelőeszközök, a legértékesebb és legtömegesebb bányászati javak, valamint a legjelentősebb bankok össznépi tulajdonának feltétlen igenlése és e javak tőkés magántulajdonának feltétel nélküli és konzekvens elvetése. Hatalmi helyzetben lévő pártok-mozgalmak esetén, s a népi tulajdon dominanciájának megléte mellett a baloldaliság kritériuma az össznépi tulajdon dominanciájának megalkuvás nélküli védelme és megtartása (Kína, Vietnam, Kuba, Észak-Korea kommunista pártjai), a tőkés magántulajdon dominanciája esetén pedig a megalkuvás nélküli, egyértelmű és folyamatos törekvés a népi tulajdon dominanciájának megteremtésére. (Venezuela, Bolívia, Equador baloldali vezetőinek baloldali mozgalmai.)"

Tisztázza-e Lörincz Imre, hogy mit ért tőkés magántulajdon alatt? Nem, nem tisztázza. Tisztázza-e Lörincz Imre, hogy mit ért össznépi tulajon alatt? Nem. ezt sem tisztázza. A szövegkörnyezetből az sejlik ki, hogy tőkés magántulajdon alatt azt érti, hogy a termelési eszközök a tőkések tulajdonában vannak, az össznépi tulajdon alatt viszont az állami tulajdon sejlik fel. Mindkét álláspont hibás. Ezt az a szóhasználat egyértelműen jelzi, amit a "létező szocializmus" védelmében alkalmaz, és amely egyre védhetetlenebb Kína és Vietnám esetében: "a népi tulajdon dominanciájának megléte mellett a baloldaliság kritériuma az össznépi tulajdon dominanciájának megalkuvás nélküli védelme és megtartása".

Az össznépi tulajdon fogalmát Sztálin kanonizálta. Általában helyesebb társadalmi tulajdonról beszélni, mégpedig a magántulajdon antipódjaként (a tőkés jelző csupán a magántulajdon legtisztább, klasszikus alakját jelzi).

A magántulajdon (az egyéni, személyes tulajdontól élesen megkülönböztetve) és a társadalmi tulajdon marxista kategóriák, szemben a polgári jog tulajon fogalmával, amelynél a magántulajdon szétválaszthatatlanul keveredik az egyéni, személyi tulajdonnal és a társadalmi tulajdon ismeretlen, semmiképpen nem keverhető össze a polgári jog társasági (társas) tulajdonával. Lörincz Imre - sokakhoz hasonlóan - összekeveri e két merőben különböző fogalomkört. A (tőkés) magántulajdon nem azt jelenti, hogy bizonyos dolgok, a termelés eszközei egyes személyek tulajdonában vannak. A tőkés magántulajdon a munka megosztását jelenti (ennek eszköze a társadalom egy részének a termelési eszközöktől való megfosztása - teljesen lényegtelen, hogy a társadalom másik része a monopolizált termelési eszközöket egyéni vagy társas tulajdonként sajátítja el) és a munka megosztása révén idegen munka leigázását jelenti. Ennek a leigázásnak a tipikus tőkés eszköze a polgári jog azon alapelve, mely szerint a termék a termelési eszköz tulajdonosát illeti, és az ezen az elven nyugvó, egyenértékű cserén alapuló kizsákmányolás.

Ha így közelítjük meg a magántulajdont, akkor nyilvánvaló, hogy a sztálini korszakban kifejlesztett "tervgazdaság", amely az államigazgatási tulajdonon alapszik - valójában a magántulajdon sajátos, némi szocialisztikus színezetet is hordozó, a tiszta - fent leírt - tőkés magántulajdontól formájában markánsan különböző, de tartalmilag azzal lényegében azonos megjelenése. A Nomenklatúra, a pártállami hivatalnoksereg, az apparatcsikok lényegében leigázták a dolgozók munkáját (ennek a GULAG kereteiben végeztetett tömeges kényszermunka csak a leglátványosabb megnyilvánulása volt), ám mindez nem a fent említett jogelv alapján létrejött egyenlő értékek cseréjén alapult, hanem némileg megvalósítva a munka szerinti elosztást - jóllehet meglehetősen torz formában. A tőkés társadalomban a tőke gazdasági hatalma alapozza meg a politikai hatalmát, a "tervgazdaságban" ez a feje tetejére állítva jelent meg - a Nomenklatúra politikai hatalma alapozta meg a gazdasági hatalmát.

Magyarországon, akárcsak az európai szocialista országokban és a Szovjetunióban, az 1980-as évekre egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a helyzet, ami tökéletesen ellentmond a marxi elméletnek a gazdasági alap és a társadalmi felépítmény viszonyáról, egyre tarthatatlanabb. Ezért a Nómenklatúra titokban elkezdte a politikai hatalmát gazdasági hatalommá konvertálni. Egy adott ponton a kiüresedett politikai hatalmat, amelyet - mint arra fentebb már utaltam - a dolgozók nem éreztek a magukénak, egyszerűen feladták. Ez volt a rendszerváltás. Ha a "demokratikus ellenzék" azt hitte, hogy ők csinálták a rendszerváltást, akkor óriásit tévedtek. És még ma is tart a csodálkozás - ez sajátosan tükröződik Lörincz Imre írásában is -, hogy a kapitalista restaurációt a "baloldali" pártok vezénylik le. Ám ezek a pártok annyiban kénytelenek - a fentebb leírt vonatkozásban - tényleg baloldaliaknak lenni, amennyiben egy antikommunista "fehérterrorra" épülő jobboldali diktatúra őket személyes létükben fenyegetné. A tőkés holló ugyanis olykor - olykor igenis kivájja a másik tőkés holló szemét.

A kínai és vietnámi Nomenklatúrák - az európaiaktól erősen eltérő viszonyok miatt - a rendszerváltást másképpen vezényelték le. Ott az új uralkodó osztály a pártját kommunistának nevezi (kihasználva az eredeti kommunista párt hallatlan tekintélyét), és ez a párt az általa gyakorolt igen kemény diktatúra védelmében kolosszális nyílt tőkés restaurációt hajtott végre. Ma a kínai tőke a legembertelenebb kizsákmányoló az ország határain kívül, és belül egyaránt. A vietnámi alig marad el mögötte. Gazdasági szempontból nem a KNK kebelezte be Honkongot, hanem fordítva. És erős a gyanum, hogy Tajvan és a KNK egyesülése is megvalósult már de facto, mégpedig a honkongi tőkével szoros szövetségben levő tajvani tőke irányításával. A kettéosztott Korea északi részén - éppen azért, mert a déli rész hatalmas ereje miatt nem képesek a kínai modellt másolni - egy ultrakemény sztálini típusú diktatúrával tartják fenn az államigazgatási tulajdon egyre nehezebben fenntartható modelljét.

Kuba egy egészen más történet, arra most nem térnék ki.

Ha valóban élő kommunisztikus modellt keresünk, akkor szemünket az Internetre kell fordítanunk, a szabad, nyílt forráskódú szoftverfejlesztés világára. Ott hatalmas és hatékony formában valósul meg a munkamegosztásnál magasabb rendű kooperáció, és érvényesül a "mindenkitől a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint" elv. Ez persze csak egy modell, és nem ad általános receptet "a jövendő lacikonyhája számára". De jó látni, hogy igenis LEHETSÉGES! És SIKERES!