Amikor 1990-ben Magyarországon mindenki „békés átme­netről" beszélt, és a nyugati életszínvonal elérését a politizáló közvélemény magától értetődő, viszonylag közeli lehetőség­nek tekintette, Mandel a lehető legegyértelműbben fogalma­zott: „ez teljes mértékben illúzió". Olyan eshetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyekkel akkor kevesen számoltak. Már 1990 tavaszán cikket írt a baloldal „új mccarthyista" üldözé­sének veszélyéről. Ugyanakkor maga is illúziókat táplált az alternatív lehetőségek tekintetében.
„A kapitalizmus helyreállítása lehetséges Magyarországon, bár nem hiszem, hogy Magyarországon ez a legvalószínűbb forgatókönyv. Ha bekövetkezik is, időbe fog telni. A piacgaz­daság és a vállalkozás bevezetése nem ugyanaz, mint a ka­pitalizmus helyreállítása. Az utóbbihoz durván a nagyipar, a nagyvállalkozás ötven, hatvan, hatvanöt százalékának ma­gántulajdonba kell kerülnie. Ez nem fog gyorsan menni. Ke­let-Németországban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban rövid távon ez szinte lehetetlen, kivéve ha Kelet-Németorszá­got teljes mértékben magába építi és integrálja az NSZK (és még akkor is nagyon nehéz lesz).
Ami az egész átmeneti időszakot jellemezni fogja, az egy hibrid, kevert, komplex gazdasági rendszer, amely kombinálja a sztálinista múlt sok elemét és a tőkés fejlődés sok elemét. Ha a kapitalizmust helyreállítják - ami, ismétlem: még Ma­gyarország esetében is sok időt vesz majd igénybe -, az ered­mény nem Svédország lesz, hanem Törökország. Meg kell értenünk, hogy Magyarország és az összes többi kelet-euró­pai ország (Csehország és Németország kivételével) a máso­dik világháború előtt félgyarmati országok voltak. Az ipar, a gazdaság, az export félgyarmati struktúrában működött.
A kapitalizmus megszüntetésének az egyik legnagyobb elő­nye - még a legbrutálisabb viszonyok mellett is - az volt, hogy Magyarországot részlegesen elszigetelte attól a bizo­nyos nyomástól, amely által a világpiac diktál a világ összes félgyarmati országának. A világ országainak többsége ma nem fejlett tőkés ország. Félgyarmati, és legjobb esetben félig iparosodott, alulfejlett országokról van szó. A munka átlagos termelékenysége a magyar iparban - néhány kivételtől elte­kintve - lényegesen alatta marad Svédország, Németország, Franciaország, Olaszország termelékenységének, hogy pél­dául az Egyesült Államokról vagy Japánról ne is beszéljünk. Ha szabad verseny alakul ki ezekkel az országokkal, akkor nagyon sok vállalat el fog tűnni. A nyugatiak nem fogják meg­venni ezeket a csődbe ment vállalatokat, ezek egyszerűen el fognak tűnni. Ki fog alakulni egy olyan gazdasági struktúra, amely lényegében félgyarmati jellegű. Mezőgazdasági termé­keket fognak exportálni, más nyerstermékeket, némi könnyű­ipar maradhat, de minden fejlettebb ágazat, szerszámgép­gyártás például, nem fogja kiállni a világpiaci versenyt.
Ez a minta visszalépést, regressziót jelent. Azt a magyar embereknek maguknak kell eldönteniük, hogy milyen árat volt vagy nem volt érdemes fizetniük az ország iparosodásáért és modernizációjáért. Azt azonban megmondhatom, hogy ahhoz, hogy most a világpiacba való visszaintegrálódás megvalósul­jon egy viszonylag alacsony színvonalon, igen súlyos szociális árat kell majd fizetni. Tömeges munkanélküliség lesz, az élet­színvonal drasztikusan csökkenni fog, vissza fogják fejleszteni a szociális ellátást, és tömeges nyomor fog kialakulni. Len­gyelországban ez már kristálytisztán látható. Lehet, hogy Ma­gyarországon nem, de ha várnak egy-két-három évet, ott is egyértelmű lesz, ha ez így megy tovább. Ha...
Néhányan azt mondják Lengyelországban és Magyarorszá­gon, hogy ha eleget tesznek a Nemzetközi Valutaalap elvá­rásának, végrehajtják az államháztartás és a valuta stabilizá­cióját, akkor komoly gazdasági siker elé néznek. Két latin­-amerikai sikersztorira szoktak utalni, Chilére és Bolíviára. Tör­ténetesen a bolíviai és a chilei kormányok egyik volt tanács­adója, Jeffrey Sachs ma a lengyel kormány hivatalos tanács­adójaként tevékenykedik. No, de mi volt ez a sikertörténet? Igen, leküzdötték az inflációt. De milyen áron? A bolíviai bá­nyászok naponta egyszer étkeznek, és a naponta elfogyasz­tott kalóriamennyiség kevesebb, mint egy német koncentráci­ós táborban 1939-ben. Nem a megsemmisít táborokról beszé­lek, hanem a „normális" munkatáborokról a második világhá­ború előtt.
Chilében teljesen leküzdötték az inflációt, és rengeteg új vállalkozás létesült. A munkások azonban nem tudják fizetni a buszjegyet, és gyalog járnak hazulról a munkahelyre, mert oly nagyon lecsökkent a reálbérük. Ez sikertörténet? Én nem hiszem. Úgy gondolom, nem kell marxistának vagy szocialis­tának lenni, egy normális kereszténydemokratának is fel kell lázadnia az ilyen állapotok ellen. A latin-amerikai egyházak egy része fel is lázad e drámai romlás ellen.
Az átmenet tehát el fog tartani egy ideig, mert a sztáliniz­mus oly mértékben diszkreditálta a szocializmust Kelet-Euró­pában. Idővel azonban meg fog jelenni egy harmadik modell. Egy olyan modell, amely elutasítja az állami és a piaci despotizmust egyaránt. Az átlagember szempontjából a kettő kö­zött alig van különbség. Még a szabadság és a demokrácia tekintetében is alig lesz különbség. Nagy szociális konfliktu­sok és robbanások várhatók, ami ki fogja váltani a represszív megnyilvánulásokat. Nem feltétlenül erőszakos elnyomást, de valamilyen repressziót mindenképpen. A sztrájkokat be fog­ják tiltani vagy legalább korlátozzák, a munkásosztály függet­len tevékenysége korlátozva lesz, félig elnyomó rendszerek lesznek. Nem lesz teljes szabadság, mert az nem hangolható össze a tömeges nyomor bevezetésével."
Az államszocialista rendszer összeomlásakor általános je­lenség volt a baloldal perspektívavesztése, az a vélemény, hogy a szocialistáknak nem új modellben, hanem legfeljebb sajátos értékekben kell gondolkodniuk. Mandel számára azon­ban megingathatatlan maradt a dolgozói önigazgatás elkép­zelése.
„Az úgynevezett harmadik modellt mi artikulált és strukturált önigazgatásnak hívjuk. Ez azt jelenti, hogy fenntartjuk a köz­ponti tervezést, de alulról fölfelé, és nem fordítva. Az emberek választhassanak - ez a szabadság lényege. A szocializmus, az önigazgatás definíciószerűen szabadabb társadalom, mint akár a sztálinizmus, akár a piacgazdaság. A nemzeti jövede­lem elosztásának fő prioritásait maguk az emberek határoz­hatják meg. Ők döntenek. Akár parlament, akár termelői ta­nácsok útján, az már részletkérdés. Itt tanulni kell, vitatkozni, eszmecserét folytatni, kísérletezni.
A legfontosabb gondolat, hogy a kulcsdöntéseket nem az állam vagy a párt, és nem az emberek háta mögött a piac hozza, hanem tudatosan az emberek többsége. Ez azt jelenti, hogy a strukturált önigazgatás politikailag demokratikus rend­szer, és a szó valódi értelmében többpárti rendszert feltételez. Az embereknek módjukban kell hogy álljon alternatívák között választani. Minden nyugati parlamentben a priori döntést hoz­nak az év elején, vagy egy többéves időszak elején, hogy a nemzeti jövedelem négy vagy öt százalékát nemzetvédelmi célokra használják. Senki nem kérdi, hogy ez produktív-e vagy sem, ez egy a priori döntés. Ezután hoznak egy másik döntést arról, hogy hat százalékot oktatásra költenek. Senki nem vizs­gálja, hogy ez produktív-e vagy sem, ez is egy a priori döntés, így eljutunk a költségvetés bizonyos hányadához. Mi azt mondjuk, hogy ki kell terjeszteni ezt a mechanizmust két-há­rom más területre is. Ennyit és ennyit fogunk költeni tömeg­közlekedésre, lakásra, mindenki elegendő táplálására, tekintet nélkül arra, hogy ki mennyit termel. Az embereknek erről sza­vazniuk kell. Ez jelenti a prioritások tudatos, a priori megha­tározását.
Nem mondom azt, hogy az emberek mindig jó döntést fog­nak hozni. Hoznak majd rossz döntéseket is. Nem hiszem, hogy egy demokratának feltétlenül azt kell hinnie, hogy a többségnek mindig igaza van. Sem a többség, sem az állam, sem a párt, sem a technokraták, sem a tudósok nem hibát­lanok. Ezért mondom, hogy én mélyebb értelmű szabad­ságban és demokráciában hiszek, mint sokan mások, mert szerintem a többségnek joga van hibázni. Előbb-utóbb majd kijavítják a hibákat. Ha a részvétel jogát korlátozzuk például képzettség szerint, úgy szükségképpen paternalista és szubsztitucionista torzulás áll elő. Én úgy gondolom, hogy a szo­cializmus önrendelkezés-párti, és arról szól, hogy az emberek maguk dönthessenek a saját ügyeikben.
Amikor egy döntés megszületik, akkor megállunk. Ha el­döntjük például, hogy minden állampolgár évente öt pár cipőre jogosult. Hogyan kell megtermelni azt az öt pár cipőt, és mi­lyeneket, az már a cipőipar dolgozóinak és a fogyasztóknak a dolga. Ez nem a nemzeti parlamenttől függ, annak ehhez semmi köze. Butaság az ilyen döntések centralizációja. Ezer­szer leírták már, hogyan működhet egy ilyen decentralizált öni­gazgatási mechanizmus. Minden olyan kérdés, hogy melyik gyárban mennyi cipőt kell termelni stb., rábízható az ott dol­gozó emberek közösségére. A gyárakon belül is tovább lehet menni a decentralizációval a műhelyek szintjére, a munka­szervezet legapróbb egységeiig.
Központi tervezés alulról fölfelé, politikai demokrácia (az igazi választás lehetősége az emberek számára), az igazga­tás decentralizációja, valamint a verseny és a piac bizonyos jelenléte, hogy elkerülhessük a monopóliumok kialakulását. Mert a monopólium rossz a fogyasztó számára. Ha már van két-három versengő egység, az megfelel. A szovjet gazdaság egyik nagy hátulütője volt az elosztási rendszer pszeudo-monopóliuma, amely most egy igazi maffiává alakul át. Ez pedig elveszi a meglevő javakat is az emberek elől, hogy a fekete­piacon adják-vegyék. Ha már lenne két-három versengő egy­ség, a maffia összeomlana, hiszen az embereknek lenne vá­lasztási lehetőségük, a monopólium megtörne.
Nem arra kell tehát törekedni, hogy a piacnak egyáltalán ne legyen szerepe a gazdaságban, hanem azt kell elkerülni, hogy a piac uralja a gazdaságot. Mert az azt jelenti, hogy az emberek nem szabadok, és bizonyos gazdasági preferenciá­kat erőszakolnak rájuk. A gazdasági preferenciákat az embe­rek kezébe kell adni, és nekik kell használniuk a piaci me­chanizmust arra, hogy a lehető leghatékonyabban, tudatosan termeljenek, közösen meghatározott célok érdekében."
Ez a nekrológ természetesen nem megfelelő hely annak tag­lalására, hogy az Ernest Mandel által is képviselt trockista irány­zat, illetve a trockizmus fogalma, sőt akár csak Lev Trockij sze­mélye mennyi manipuláción, szándékos és önkéntelen torzítá­son keresztül került be a hazai politikai köztudatba. Politikai meggyőződéstől vagy pártállástól függetlenül azonban bárki el­ismerheti, hogy a trockista irányzat legalább két elévülhetetlen történelmi érdemet tud felmutatni. Először: a kommunista bal­oldalon következetesen és igazán előrelátóan felismerték azt, hogy a sztálinizmus milyen mélyen és végzetesen diszkreditálta egész generációk számára a szocializmust. Másodszor: más baloldali csoportok, szervezetek, irányzatok mellett a trockisták hívták fel a kommunisták figyelmét szerte a világon arra, hogy a fennálló államszocialista rendszerekkel szemben egy valóban szocialista alternatívát kell a munkásmozgalomnak kiizzadnia, mert ellenkező esetben a bukás elkerülhetetlen.
Más kérdés, hogy Ernest is elkövette azt a hibát, amit a IV. Internacionálé (nemcsak az általa vezetett formációja) szinte megalakulásától napjainkig reprodukált: túlbecsülte a politikai szféra, a pártok szerepét. Másképpen fogalmazva: a forradalmat túlságosan is politikai eseményként szemlélte, mintha túlságosan is az októberi forradalom vonzáskörében maradt volna. Ezáltal egyfajta antiszektariánus szektarianizmus hagyománya élhetett túl, amely az ideológiai nézetkü­lönbségeknek a valóságosnál nagyobb szerepet tulajdonított a szocialista mozgalom mindennapi gyakorlatában. Az elmélet és a gyakorlat eltérő „logikájáról" mintha nem vettek volna tudomást. Ennek tipikus példájaként a különböző trockista irányzatok - az egymással és másokkal folytatott vitáik során - messze túldimenzionálták annak a jelentőségét, hogy mi­képpen nevezzék a fennálló kelet-európai rendszereket.
Ami persze az elméleti, a tudományos elemzés számára fontos, az a gyakorlati-mozgalmi síkon még lehet tökéletesen érdektelen. A túlideologizáltság, amely általában a kommunis­ta mozgalom sajátja volt, leginkább csak gátolta a váratlan fejleményekhez való alkalmazkodást. Ernest Mandel minden­nek ellenére még 70. életéve után is képes volt tanulni és eredeti gondolatokat kezdeményezni. Többször hallhattuk őt nemzetközi konferenciákon, tanácskozásokon; mindig tanul­hattunk tőle. Grandiózus elméleti teljesítménye, mindenekelőtt kapitalizmus-elemzése túléli a trockista és általában a balol­dali politikai mozgalmak mégoly súlyos vereségét is. Nagy for­radalmár volt egy nem forradalmi korszakban.
Az a politikai nemzedék, amely a második világháború idő­szakában szocializálódott, távozóban van. Innentől fogva már a hatvannyolcasok lesznek a nagy öregek.

Ernest Mandel néhány fontosabbabb munkája:
Marxist Economic Theory [A marxi gazdaságelmélet]. London: Mer-lin Press, 1962.
The Formation of the Economic Thought of Karl Marx [Karl Marx közgazdasági gondolkodásának alakulása]. New York: Monthly Review Press, 1971, 1977.
Late Capitalism [Késő-kapitalizmus]. London: Verso, 1972, 1975, 1978.
'Introduction' to Karl Marx. Capital I. [Bevezetés A tőke I. kötetéhez]. London: Penguin, New York: Vintage, 1976.
From Stalinism to Eurocommunism [A sztálinizmustól az eurokommunizmusig]. London: New Left, 1978
Revolutionary Marxisrn Today [A forradalmi marxizmus ma]. London: New Left, 1979.
Long Waves of Capitalist Development [A tőkés fejldés hosszú hul­lámai]. Cambridge: Cambridge University Press, 1980, London: Verso, 1995.
La Crise [A válság]. Paris: Flammarion, 1985.
Beyond Perestroika [A peresztrojkán túl]. London: Verso, 1990.
Power and Money [Hatalom és pénz]. London: Verso, 1992.
Trotsky as Alternative [Trockij mint alternatíva]. London: Verso, 1994.
Eszmélet folyóirat, 27. szám (1995. ősz)