Magyarország történelmének legsötétebb fejezete volt az a csaknem féléves időszak, amikor a nyilaskeresztesek (hungaristák) megkaparintották az ország vezetését. Vezérük, Szálasi Ferenc, a „nemzetvezető” útja a szürke katonatiszti pályától a bitófáig vezetett. Ki volt valójában ez az ember, akinek véres pünkösdi királysága alatt hazánk ijesztően közel került ahhoz, hogy végpusztulásra jusson?

Szálasi Ferenc 1897. január 6-án született, Kassán. Apja királyi honvédségi tisztviselő volt, öt gyermekét a magyar középosztály szokványos légkörében és szellemében nevelte. Ferenc, két testvérével együtt, a katonatiszti pályát választotta. Neveltetéséből adódóan buzgott benne a dagályos hazafias öntudat és a morális tartalom nélküli, bigott vallásosság. Az elsőt apjától, a másodikat misztikumra hajló, babonás anyjától örökölte.

A kőszegi katonai alreáliskola alapozta meg gondolkodását és érzelemvilágát. (Az intézet légkörét jól ismerjük Ottlik Géza kiváló regényéből, az Iskola a határon-ból.) A merev porosz drill, a feudális kasztszellem mélyen beivódott lelkébe, miközben fényes katonai karrierről álmodozott. Kétségtelenül volt benne valami naiv népmegváltó küldetéstudat is. A katonai középiskola elvégzését követően Bécsújhelyre (Wiener Neustadt) került, az akadémiára. Ennek befejezésekor, 1915-ben, hadnaggyá avatták és azonnal a frontra vezényelték. 1914 júliusában ugyanis kitört az első világháború. Harminchat hónapig teljesített a harctéren szolgálatot mint vezérkari összekötő. 1921-ben hadiiskolára került, ahol a hadtudományok mellett, megismerkedett a társadalomtudományokkal is, többek között, a szociológiával. A már akkor is zavaros fejű fiatal válogatás nélkül falta a témába vágó, hozzáférhető irodalmat, melynek nagy része csak felületesen érintette meg. A magyar történelem, néprajz, földrajz, nyelvészet, az Ószövetség és az Újszövetség betűi alapján fokozatosan összeállt fejében az a zavaros teoretika, melyre később felépítette „hungarista” képzelgéseit. Az ambiciózus fiatalembert 1924-ben soron kívül századossá léptették elő, 1925-ben pedig a vezérkarhoz osztották be.

Elhivatottsága olyan mozgalmak felé taszította, melyek – szélsőséges irányzatok lévén – a legjobban megfeleltek radikális nézeteinek. 1930-ban tagja lett a Taby Árpád, nyugalmazott testőr őrnagy vezette Magyar Élet Szövetségének, amely féllegális fajvédő egyesület volt, egyike az akkortájt gombamódra tenyésző szélsőséges, Bethlen István miniszterelnök jobboldali ellenzékeként működő katonai szektáknak. Ezekben a társaságokban sok olyan tiszt gyülekezett, aki a Horthy által feloszlatott különítményekben tevékenykedett még a fehérterror idején. Ezeknek a mindenre elszánt kalandoroknak vér tapadt a kezükhöz, s az újabb viszonyok között is készek voltak a tömegirtás folytatására. A magyar földesúri és nagyipari elit a válságos gazdasági helyzet, a trianoni trauma, a külpolitikai elszigeteltség, a bolsevizmus földrajzi és eszmei közelsége, a megoldatlan társadalmi gondok feszítő ereje miatt nem a demokráciában, hanem a terrorizmusban, az elégedetlen tömegek fékentartásában és elnyomásában, az első világháborúban legyőzöttekkel való szövetségben látta a kiutat.

Szálasi a maga dinamikus megszállottságával a szélsők között hamar hangadó lett. Őt tekintették egyik legtekintélyesebb teoretikusuknak. Ez persze nem sokat jelentett. A horthysta tisztikar felsőbbrendűségi komplexusa mögött nem halmozódott fel olyan szellemi tőke, amely kulturált, művelt, koncepciózus katonákká emelte volna őket. A derékhad középszerű, sírvavigadós, ivós-mulatós emberek gyülekezete volt, s ebben a szánalmas közegben a leendő vezér valóban kitűnhetett nagyra törő terveivel.

Szálasi, mozgalmi működésével, mindenesetre felhívta magára a Honvédelmi Minisztérium figyelmét. Hivatásos katona, a fennálló rendelkezések értelmében, politikai tevékenységet nem folytathatott. Az pedig különösen nyugtalanította a hatóságokat, hogy az „összeesküvő” vezérkari tiszt a horthysta kormányzatra nézve „veszedelmes” tanokat hirdet. Gömbös Gyula honvédelmi miniszter magához is rendelte az ifjú titánt, és lakonikusan figyelmeztette: „Ne politizálj, mert bajod lesz belőle!” Szálasi nem lett volna Szálasi, ha megfogadja a tanácsot. 1933-ban vezérkari őrnaggyá léptették elő. Valósággal végigkilincselte a politikai pártokat, s vezetőiket különböző puccsjavaslataival ostromolta. Még a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnál is próbálkozott. Amikor végre keserűen belátta, hogy világmegváltó tervei mindenütt süket fülekre találnak, önállósította magát. Mozgalma ideológiai megalapozásának szánta A magyar állam felépítésének terve című munkáját (1933). A művet mélyen áthatotta egyfelől a dühödt antikommunizmus, másfelől az irredentizmus és a magyar szupremácia szelleme. Célját nem titkolta: egy nagy férfiú, az intelligencia vezetésével, egy magasabbrendű rendszert fog megvalósítani. Aligha kellett bárkinek is a fejét törnie azon, hogy vajon ki is legyen az a „nagy férfiú”. A cél megvalósítását evolúciós, vagy revolúciós úton képzelte el. Meggyőződése szerint bármely változat nélkülözhetetlen feltétele a totális állam, amely felszámolja a „demokrácia” minden látszatát, még a Horthy-rezsim csenevész önkormányzati rendszerét és formális parlamentarizmusát is. Meglehet, ismerte Hitler könyvét, a Mein Kampf-ot, ezúttal inkább Mussolini államelméletére épített. Szálasi nézeteiben ez idő tájt a faji-népi mítosz még alárendelt szerepet kapott. Annál rögeszmésebben hirdette viszont azt, a hatalom egyik legfontosabb szerepe a forradalmi törekvések elleni küzdelem. Fel akarta számolni a hagyományos tőkés magántulajdont, illetve a tőke felett szigorú állami ellenőrzést javasolt. Nem foglalkozott olyan nyíltan a faji kérdéssel, de államosítási elképzelésében kimondatlanul is benne rejlett a zsidósággal szembeni rendszabályok kilátásba helyezése. A földkérdés tekintetében, mely politikai rendszerének középpontjában áll, az agráriusok koncepcióját képviselte. Az agráriumot az államnak kell vezetnie, s minden ipari tevékenységet alá kell rendelni a mezőgazdaság érdekeinek és szempontjainak. Bármit, ami nem szolgálja a mezőgazdaságot, le kell építeni, meg kell szüntetni. Az agrárexport fő iránya Ausztria és Németország legyen. Az átmenetre három évet szánt, azután kellett megkezdeni a tervgazdálkodásra való áttérést. Kiállt az 500 holdig terjedő középbirtokosok védelme mellett, s igen homályos utalást tett a földreformmal kapcsolatos elképzeléseire: 50 holdat nem meghaladó telepítést javasolt, de ezt is csak az állástalan diplomások és a módos parasztok számára. Szólt a munkához való jogról, a munkakötelezettségről és a sztrájktilalomról. Szociálpolitikájában az elszegényedett dzsentroid középosztályra összpontosított. Ezt a réteget tartotta ugyanis mozgalma társadalmi bázisának. Elképzelései vitathatatlanul a sorsával elégedetlen, keresztény középrétegek érdekeit fejezték ki. Neveltetése okán ekkor még egész koncepcióját a valláserkölcsi szemlélet hatotta át. Konzervitizmusa idővel a nácizmus hatására, oldódni fog s olyan elemekkel egészül ki, amelyek mindinkább a hitlerizmus felfogásához közelednek. Ám a hungarizmus – amikor Szálasi 1944-ben hatalomra került – már merőben pragmatikus lett, és nemigen törődött holmi teoretikus kérdésekkel. (A vezért 1944-ben már csakis a hatalom megszerzése és megtartása foglalkoztatta.)

Mivel politikai tevékenységét vezérkari elöljárói mindinkább rossz szemmel nézték, Szálasi 1935. május 1-jén nyugállományba helyezését kérte. Úgy gondolta, ezáltal több ideje marad a mozgalmi szervezésre és a közírói tevékenységre. Az 1935-ös esztendő valóban fordulópont volt Szálasi életében: ekkor alapította meg első politikai szervezetét, a Nemzet Akaratának Pártját (NAP). A párt vezetősége programja gyanánt a Cél és követelések című dolgozatot fogadta el. Ez a röpirat feltétlenül agresszívebb, Szálasi fentebb vázolt munkájánál. Fokozódott irredentizmusa és militarizmusa, feltűnik erőteljes antiszemitizmusa, miközben szociális demagógiája halványabb és homályosabb lett: ekkor már félreérthetetlenül a keresztényszocializmust hirdeti, anélkül hogy bármiben is konkretizálná elképzeléseit. Később, 1944-ben már kevesebb az ereje és ideje arra, hogy a lakosságot meggyőzze népboldogító terveiről, s akkor már főleg a terrorra és a feltétlen engedelmességre helyezte a hangsúlyt. Általános választójogot ígért, de nem fogadta el a lelkiismereti szabadságot: „Minden polgár valamelyik bevett, vagy elismert vallás tagja legyen!” Természetesen nem maradhatott ki a tervezetből a Nagymagyar Birodalom víziója sem, ám ez több volt még Trianon revíziójánál is, hiszen az Adriai-tenger partvidékét is a birodalom részévé akarta tenni.

A NAP az első időszakban lanyhán fejlődött, mivel éppen akkoriban a szélsőjobboldal nagy reményeket fűzött Gömbös Gyula ún. reformmozgalmához. Amikor azonban a „reformisták” kudarcot vallottak, Gömbös halálával (1936) pedig a totális fasizmus koncepciója lekerült a napirendről, Szálasi úgy érezte: végre eljött az ő ideje! Aktivistái, az egykori „ébredők”, a különítményesek, a nyugat-magyarországi (Lajtabánság) felkelők és a dzsentri közhivatalnokok lázas munkába fogtak, hogy a hungarista szervezkedés erőre kapjon. Egyelőre kevés „népi elem” csatlakozott a mozgalomhoz, mert Szálasiék kezdetben ódzkodtak a szociális agitációtól. Tartózkodtak attól is, hogy egyesüljenek más rivális fasiszta irányzatokkal (Pálffy Fidél gróf, Festetics Sándor gróf és Böszörmény Zoltán). Az időközi választásokon elszenvedett veresége csak megerősítette Szálasi parlament-ellenességét. Puccsra azonban nem gondolt, mert Horthy Miklós megnyeréséről ábrándozott. Azt szerette volna, hogy amint Hindenburg Hitlert, Horthy őt állítaná a kormány élére. Memorandumokkal és kihallgatási kérelmekkel ostromolta a kormányzót, de annak esze ágában sem volt fogadni és tárgyalni vele.

1936-ban Szálasi többször is megfordult Németországban, s az ott tapasztaltak mély benyomást tettek rá. Politikájában több mint kitapintható változás, főleg a populista, szociális demagógia elemeinek szembeötlő térhódítása. Egyszeriben a városok és a munkásság felé fordult, s akkor már a szervezett munkásokat akarta megnyerni magának. Ez a váratlan fordulat meglepte és aggasztotta a párt hagyományos (középosztálybeli) tagságát. Szálasi nyitása a munkásság felé kétségtelenül fölélénkítette a mozgalmat. Kezdtek felbomlani a rivális szélsőjobboldali csoportok és sorra csatlakoztak a hungaristákhoz. Ezzel összefüggésben erősödött a szociális demagógia is, amelyet ügyesen és gátlástalanul elegyítettek a vad antiszemita uszítással: a magyar munkást ki kell szabadítani „a feudálkapitalista nemzetpusztító tőkés zsidóság önző, kapzsi karmaiból”. Még egy munkásújságot is indítottak (Új Magyar Munkás), és az példátlan uszításba kezdett a „nemzetközi zsidóság” ellen, olyan benyomást keltve, mintha a „zsidó” szó szinonimája lenne a kizsákmányoló „tőkés”-ének. A hatóságok kezdetben elnézően kezelték a nyilasok propagandáját: „Arra nincs bizonyíték – írja egy rendőrségi jelentés –, hogy vádlott támadása a polgári rend egyeteme [egésze] ellen irányulna.” 1936–37-ben ugyanis Szálasiék előretörésük ellenére sem jelentettek még komoly veszélyt a horthysta rendszerre. Másfelől pedig a nemzetközi helyzet alakulása (az olasz-német közeledés, a fasiszta hatalmak terjeszkedő politikája, a nyugatiak spanyolországi be nem avatkozása, a Szovjetunió fokozott elszigetelésére irányuló törekvések) a helyi fasiszta mozgalmak számára Európa-szerte kedvező külső hátteret biztosítottak. A revíziós álmokat kergető magyar kormányok egyre inkább a hitleri Németországhoz kötötték sorsunkat. Végül Ausztria német megszállása (Anschluss) 1938 márciusában szoros közelségbe hozta a nácikat Magyarországhoz. A honi kormánypárt további jobbra tolódása (Gömbös után Darányi) ösztönzőleg hatott Szálasiék mozgalmára. A nyilasok aktivizálódása és befolyásuk immár letagadhatatlan erősödése ekkor már nyugtalansággal töltötte el az uralkodó elitet. A kezdeti sunyi elnézésnek vége szakadt, egyre többen sürgették közülük a hungarista mozgalommal szembeni erélyesebb fellépést. 1937. április 17-én feloszlatták a NAP-ot. A három hónapra (nem jogerősen) elítélt Szálasit tíz nap elteltével azonban szabadon bocsátották. Az uralkodó köröket még ekkor is jobban izgatta a baloldal antifasiszta összefogása: figyelmük inkább a népfrontpolitikára, a falukutatók mozgalmára és a Márciusi Frontra irányult. Szálasi „üldözése” ugyanakkor növelte önmaga és pártja tekintélyét. Meg is szaporodtak a nyilasok terrorakciói a munkások és a zsidók ellen. A szélsőjobboldali kormánypárti képviselők közül mind többen álltak át a nyilasokhoz, mert a különböző fasiszta irányzatok és frakciók körében erősödött az egyesülési szándék.

1937 augusztusában Szálasi egyezséget („életszerződést”) kötött a gödöllői járási főszolgabíróval, vitéz Endre Lászlóval egy új párt létrehozására: Endre pártja, a Fajvédő Szocialista Párt és a betiltott NAP fuzionált, és megalakították a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. Szálasi lett a vezére, ideológiája pedig a hungarizmus.

A hitleristák kezdettől fogva lebecsülték Szálasi mozgalmát, de 1937-től mégis csak felfigyeltek rá. Kezdtek úgy vélekedni, hogy „az a hungarizmus, melyet Szálasi Ferenc hirdet, egyedül nyújt lehetőséget arra, hogy Magyarország Duna-menti vezető szerepet töltsön be”. A nyilasokat most már keleti imperialista politikájuk egyik magyarországi csápjának tekintették. Éppen ezért támogatták a szélsőjobb pártok egységesülését, bár ez nem ment könnyen. Elsősorban a „führeri” szerep betöltése keltett éles nézeteltéréseket az önjelöltek között, de a szalonfasiszták (Festetics, Pálffy) körében sokan visszariadtak Szálasi szociális demagógiájától is.

A hungarista vezér, ezt ellensúlyozandó, 1937 őszén a budai Vigadóban tartott beszédében különösen nagy hangsúlyt adott az „igaz Krisztus-szeretetnek”. A polgári-kispolgári hallgatóság ovációval fogadta Szálasi váratlan valláserkölcsi fejtegetését. Nemkülönben azt a felvázolt vízióját, miszerint az eljövendő közösség felépítésében a paraszt lesz a nemzettartó, a munkás a nemzetépítő, az értelmiség (intelligencia) pedig a nemzetirányító. A hadsereg szellemi triászát az istenfélelemben, a honszeretetben és a fegyelemben jelölte meg. A népi közösség legfőbb feladatát pedig a bolsevizmus elleni harcban látta. (Minthogy a bolsevizmust és a tőkést is a zsidóság szinonimájának tekintette, ebben az antikommunista kitételben a zsidóellenesség is beleértődött.)

A szomszédos Ausztriában végrehajtott Anschluss után megnőtt a nácik politikai és ideológiai befolyása, no meg anyagi támogatása (guruló márkák) is. Ekkor (1938–1939) vált elszomorítóan széles tömegjelenséggé a nyilasmozgalom. A Darányi-kormány látványosan erősítette kapcsolatait Németországgal, mert Hitler – a felszámolásra kiszemelt Csehszlovákia kérdésében – késznek mutatkozott bizonyos magyar testületi igények kielégítésére. Ez serkentőleg hatott a hazai szélsőjobboldali szerveződésekre. Az Anschluss után Németország befolyása Közép-Kelet-Európában egyébként megkérdőjelezhetetlenné vált. Horthyék mindazonáltal ambivalensek maradtak. A trianoni revízió érdekében nagyon is fokozták a német kapcsolatok ápolását, ugyanakkor igencsak aggódtak a hazai szélsőjobboldal térnyerése, terjeszkedése és a hatalom megszerzésére irányuló aspiráció miatt. Ám a revízió reális lehetősége felülkerekedett a nyilasok iránti viszolygásukon. A kormányzat jobbra tolódott s iparkodott kifogni a szelet a nyilasok vitorlájából (zsidókérdés). Egyre több kormánypárti és ellenzéki képviselő állt át Szálasiék oldalára, s ez ugyancsak meggyarapította a hungaristák befolyását és táborát. A nyilas agitáció mind hangosabb és kiterjedtebb lett, oly mértékben árasztotta el az országot, hogy már-már polgárháborús hangulatot gerjesztett. Ezért aztán 1938. február 24-én a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot betiltották és Szálasiékat hatósági felügyelet alá helyezték. Egy rendőri jelentés szerint „… mozgalmuk a legutóbbi időben soha nem látott iramú fejlődésnek indult…” Darányi miniszterelnök mindamellett kész volt engedményeket tenni a nyilasoknak, a szélsőjobbal rokonszenvező kormánypárti politikusok és a németek nyomására. Mivel Szálasi, közismert mániákusságában, képtelennek bizonyult a kompromisszumokra, a kormánytényezők Hubay Kálmánt szemelték ki tárgyalópartnerül. Hubay, az egykori újságíró, Gömbös kedvenc szerkesztője, Szálasi alvezére volt, de „führer”-énél jóval realistább, hajlékonyabb és intelligensebb politikus, az „úri középosztály” tipikus alakja. Darányi a tárgyalásokon tíz parlamenti mandátumot ígért neki, s közölte vele: akár Szálasival is leül egyezkedni, ha ígéretet kap, hogy pártja nem tör puccsal a hatalomra. Szálasi – Hubay rábeszélésére – a feltételt elfogadta. Horthy azonban ennek ellenére sem volt hajlandó szóba állni vele, és egyelőre a németek sem akarták ezt a végletesen kiszámíthatatlan politikust hatalomra segíteni. Nekik tökéletesen megfelelt Horthy. A kormánypárti potentátok és a nagytőke képviselői is tartózkodtak a nyilasokkal való együttműködéstől. S ezen mit sem változtatott Hubay taktikázása (a pártot Nemzeti Szocialista Párt – Hungarista Mozgalom névre keresztelte át), sem az, hogy mérsékeltebb irányváltásra készült. Az államfő rádióbeszédben figyelmeztette a nyilasokat izgatásuk következményeire. Ez Darányit is óvatosságra intette, de már későn. 1938. május 14-én megbukott. Utódja Imrédy Béla (1938–1939) lett, aki kezdetben keményen lépett fel a nyilasokkal szemben. Betiltottak sok szélsőjobboldali sajtóterméket, Szálasit pedig ismét börtönbe küldték – ezúttal azonban komolyan: 3 évre. (Távollétében Hubay helyettesítette, aki a tőle megszokott cinikus ügyességgel aknázta ki a helyzetet. Részint politikailag hasznosította minden rugalmasságra képtelen főnöke távollétét, részint a mozgalom elvakított kisemberei számára mártírt faragott belőle: az elveiért börtönben sínylődő „forradalmár”.)

Ám a németek kegyeiért folyó igyekezet végül mégiscsak a szélsőjobbnak kedvezett. Imrédy hamarosan nácibarát pálfordulást hajtott végre, mert belátta, hogy a revízió kérdésében kizárólag Hitlerre építhet. Szálasi az 1938-as esztendőt a „Mozgalom Évének” nevezte. Szervezete tömegpárttá vált, s abban bízott, hogy a nácik segítségével rövidesen megragadhatja a hatalmat. 1939-ben a párt tagsága csaknem 300 000-re rúgott, ez volt a csúcspont, ekkora tagságról egyetlen párt sem álmodhatott. Ráadásul a szimpatizánsok köre ennél jóval szélesebb volt (pl. a honvédtiszti- és altiszti kar tagjai, akik pártba nem léphettek be). A nyilaspárt tagsága főleg dzsentri állami tisztviselőkből, kispolgárokból, lumpenelemekből verbuválódott, de sajnos, nem volt lebecsülhető a munkások száma sem (főleg a sváb bányászok körében), akik szociális gondjaik egy csapásra való megoldását a zsidó nagytőke kifosztásától és likvidálásától remélték. Szálasi gátlástalan demagógiája szította bennük ezt a reményt. A párt létszámának viharos emelkedésével szélesedett az alapszervezetek hálózata is. Ez a vidékre is vonatkozott, mert a legcsekélyebb baloldali szervezkedésre is oly éberen és brutálisan lecsapó királyi csendőrség a hungaristák handabandázását passzívan szemlélte. A pártvezér, a közelgő győzelem érdekében egyébként sem a városokban, sem vidéken nem volt valami finnyás a tagságot illetően: lumpenek, mindenre elszánt gazemberek, sőt bűnözők is szíves fogadtatásra találtak.

Szálasi és vezérkara azonban keserűen csalódott: 1938 mégsem lett az ő évük. A mozgalom fölfele ívelése megtorpant. A nyilasok kilengései miatt egyre többen távolodtak el a párttól, a szaporodó zsidóellenes és irredenta tüntetések, melyek rendre randalírozásba csaptak át, még a szimpatizánsok egy részét is elriasztották.

1938 nyarán illegális fegyveres alakulatok szervezéséhez láttak hozzá. A pártvezető és Hubay között mind nyilvánvalóbbá váltak a koncepcionális különbségek, s ezek többé-kevésbé nyílt nézeteltérésekben jelentkeztek. Szálasit arrogáns úri, katonatiszti gőg jellemezte, aki a szociális demagógiája ellenére voltaképpen lenézte a „plebset” és hajlamos volt zavaros valláserkölcsi fejtegetésekkel traktálni környezetét, máskor meg megközelíthetetlen misztikus ködfelhőbe burkolódzott és olyan elvont eszmékkel akart hatni a jobb életre vágyó kisemberekre, hogy elmefuttatásait senki sem értette, vagy mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta. Hubay ugyanakkor visszafogni igyekezett az agresszív kalandorokat, akik nem fogták fel, hogy felelőtlen garázdaságukkal a mozgalom hitelét roncsolják és napról-napra szakadékká szélesítik azt a részt, amely a nyilasok és a horthysta elit között tátong, s azt sem veszik észre, hogy a náci Németországnak korántsem érdeke a magyar uralkodó osztályokkal fennálló kapcsolat elmérgesítése. A tempót azonban a kalandorok diktálták s arra való hivatkozással, hogy mérvadó felmérések szerint a párt politikai befolyása jóval nagyobb szervezeti erejénél, mindenáron puccsot akartak kirobbantani a hatalom megragadására. De még ők is észrevették, hogy az erőszakos fellépéshez egyelőre nincsen lehetőségük. Levették hát a napirendről az 1938 a miénk jelszót, és ha vonakodva is, az „alkotmányos út” mellett döntöttek, mert az adott viszonyok között ezt tartották kivitelezhető megoldásnak. Új jelszó született: 1939-ben felépítjük hungarista államunkat! De a mozgalmat továbbra is megosztotta a realista és kalandor tábor közötti ellentét. Ez utóbbiak terveket szőttek állami hivatalnokok fizikai megsemmisítésére és különböző látványos merényletekre. A budapesti Dohány utcai zsinagóga elleni kézigránátos támadásra sort is kerítettek, 1939. február 3-án. A merényletnek huszonkét sebesültje volt, s ezt már nem lehetett elnézni. A kormány váratlan eréllyel lépett fel. Kihirdették a statáriumot, betiltották a nyilaspártot és harminc vezető hungaristát letartóztattak. Ez az időszak már Teleki Pál kormányának idején történt (1939–1941). A kormány „elrettentő szigorát” azonban mégsem kellett túlságosan komolyan venni. 1939. március elején ugyanis Hubay – Baky Lászlóval együtt – még engedélyt kapott a Nyilaskeresztes Párt újjászervezésére, azzal a feltétellel, hogy a párt áttér a „csendes, alkotmányos útra”.

1939 májusára Teleki kiírta a választásokat. A szélsőjobboldali pártok összefogtak az eredményesebb szereplés kedvéért, és a vártnál jobban is szerepeltek. 49 mandátumhoz jutottak, ebből 31 a nyilasoké lett. (Az előző ciklusban 2 mandátummal rendelkeztek.) Hubayék nacionalista, irredenta és szociális demagógiája, vad antiszemitizmusa tehát megtermette a maga gyümölcsét. A nyilaskeresztes mozgalom csúcspontjához érkezett. De amilyen gyorsan futott fel csillaguk, hanyatlásuk is hamar megkezdődött. Belpolitikai és külső események egyaránt hozzájárultak ehhez. De a legfontosabb ok alighanem az volt, hogy megijedtek saját szociálpolitikai demagógiájuktól, és visszakoztak.

A második világháború kitörése (1939. szeptember 1.) közelebb hozta egymáshoz a nacionalista irányzatokat. Fokozatosan enyhült a nyilasok kormányellenes hangja, ez lerombolta a hungarista hatalomátvétel illúzióját. A földreform kérdésében tartott parlamenti vitában pedig – szakítva eddigi álláspontjukkal – a nagybirtok fennmaradása mellett szavaztak, azzal érvelve, hogy azok magas termelékenységűek. Ez a fordulat roppant csalódást okozott a párt szép számú paraszti támogatóinak, akiket korántsem elégített ki a földreform-demagógia zsidó birtokok kisajátítására zsugorodása. Ezzel a hungaristák gyakorlatilag elveszítették a magyar falut. Ami az irredenta propagandát illeti, a nyilasok még ebben is kénytelenek voltak retirálni, mert a németek akkor már a legkevésbé sem helyeseltek bármiféle románellenes magyar Erdély-politikát, hiszen a királyi Románia legfőbb kelet-európai szövetségesük lett. A hungaristák befolyásának megcsappanásában egyre inkább hozzájárult az a konjunkturális gazdasági helyzet is, mely a világháború kitörésekor átmenetileg kialakult. A Darányi-féle ún. „győri program” jelentős katonai beruházásai fellendítették a hazai ipart, ami természetesen a munkanélküliség apadásával járt, a szigorodó zsidótörvények pedig kedvező lehetőségeket kínáltak („őrségváltás”) a középrétegek számára. Végül a bécsi döntések revíziós álmokat realizáló országgyarapodásai, melyek valóságos nacionalista eufóriát keltettek a magyar közvéleményben, elsősorban a Teleki-kormány iránti bizalmat szilárdította meg, s megfosztotta a nyilasokat egyik legfontosabb ideológiai fegyverük hatékonyságától. Ráadásul a háború kitörésekor a horthysta állam kivételes intézkedéseket hozott a hátország esetleges elégedetlenségének fékentartására. A drákói szigor bevezetése súlyos csapást mért a széleskörű agitációra és szervezkedésre épülő hungarista mozgalomra is.

Befolyásuk rohamos gyengülését pontosan jelezte, hogy vereséget vereségre szenvedtek az esedékes időközi választásokon (Balatonfüred, Marcali, Székesfehérvár, Jászapáti, Kunszentmiklós stb.). A Magyar Újság így kommentálta a jelenséget: „Ha Fiala és társai nem hiszik el azt, hogy alig négy hónappal a választási nyilashisztéria után teljes a kiábrándulás, akkor menjenek bármelyik kerületi pártirodájuk elé és figyeljék annak forgalmát.” Még a visszacsatolt területeken is csak kínkeservesen folyt a szervezési munka. Kizárólag lumpenelemek voltak azok, akik ekkoriban is tömegesen jelentkeztek a pártba. A mozgalom hanyatlása felszította a párton belüli ellentéteket. Egyre többen fordultak szembe a Hubay-féle „mérsékelt”, óvatoskodó módszerekkel, egyre többen követelték a Szálasi-kultusz újjáélesztését és a visszatérést az erőszakosabb elvekhez és metódusokhoz. A párt „forradalmi” vonala a rendszer megdöntésére szólított fel, Hubay lemondását követelte, s folyton nőtt az a tábor, amely csakis Szálasival tudta elképzelni a hanyatlás megállítását. Csoportosulások alakultak a párton belül, kilépések és kizárások gyorsították a leépülés folyamatát. Hubay így értékelte az eseményeket: „Meg kellett szabadulni azoktól, akik a párt kebelén belül marxista hajlandóságokat árultak el.” De éleződtek az ellentétek a nyilasok és a többi fasiszta párt, mozgalom között is. 1938 nem lett a nyilasoké, és látni kellett, hogy 1939 sem az övék. Telekiék politikájukkal magát a szelet fogták ki a nyilasok vitorlájából, és sikeresen konszolidálták a belpolitikai helyzetet.

A második bécsi döntés, 1940 augusztusában, új szakaszt nyitott Magyarország (és a nyilasmozgalom) életében. A Horthy–Teleki-vezetés visszakapta Észak-Erdélyt – Hitler jóvoltából. Ez a magyar elitet véglegesen elkötelezte a nácik kiszolgálásában. És a nácik már nemcsak együttműködést követeltek „jótetteik” fejében, hanem a magyarországi német kisebbség számára korlátlan szervezkedési szabadságot (Volksbund). Észak-Erdély visszatérésének eufóriájában Horthy amnesztiában részesítette a börtönbe vetett nyilasokat, Szálasit is. A hungarista vezér 1940. szeptember 16-án szabadult, s azonnal birtokba vette az Andrássy úti Hűség Házát. A nácik ekkor már nagyon is szorgalmazták a nyilas- és nemzetiszocialista pártok egységét. Ígéretet tettek, hogy alkalmas időben készek a nyilasok, a magyar nemzeti szocialisták és kormánypárt szélsőjobb elemeinek létrehozandó blokkját hatalomra juttatni. Szeptemberben – a börtönből szabadult Szálasi Ferenc vezényletével – megalakult a Nyilaskeresztes Párt, mely „Az egy akarat és felelősség kifejezője: Szálasi Ferenc, vezető testvér” jelszavával tömörítette megcsappant tagságát. A Hubayék által eltanácsoltak vagy kizártak visszatérhettek a zászló alá, a renitensek bűnbocsánatot nyertek, s ezzel átmenetileg megszűnt a vezetők közötti acsarkodás.

A vezér 1940. október 7-én székfoglaló beszédet tartott a Hűség Házában. Röviden felvázolta a mozgalom programját: a hatalom megragadása, a szocializmus és nacionalizmus egyesítése, teljes zsidótalanítás. „A nacionalista és szocialista paraszt a rög valóságos birtokosa lesz és első vérvédője a haza valóságára emelt rögnek.” (A polgári sajtó jókedvűen csemegézett Szálasi nyelvi reformján.) A nyilasok – befolyásukat növelendő és erejüket demonstrálandó – októberre országos bányászsztrájkot hirdettek. Általános munkabeszüntetésre törekedtek, hogy minél nagyobb legyen a belső zűrzavar és kiprovokálják a német megszállást. Horthy megijedt a fejleményektől: „A lázító nyilasokat le kell törni, különben nagy bajok lesznek…” – írta miniszterelnökének, és letartóztatásokat, falhozállításokat helyezett kilátásba. A bányászokat hamar elszigetelték, mozgalmukat leszerelték. Szálasiék képmutatóan mosták kezeiket, mintha nem ők álltak volna a szervezkedés mögött. De a németek is mérsékletre intették a nyilasokat, nem akarták fokozni Kelet-Európában a zűrzavart. A sztrájkolók morzsákat kaptak a bányabáróktól az őket cserbenhagyó nyilasokból pedig kiábrándultak. A Teleki-kormány helyzete megszilárdult, a nyilaskeresztes mozgalom ismét hanyatlani kezdett. A kormány lépéseket tett a nyilas vezetők egy részének letartóztatására.

Hitler Telekit támogatta a nyilasokkal szemben. Nem akarta, hogy megismétlődjék a romániai konfliktus, amikor is a fasiszta Vasgárda éles harcba keveredett a román uralkodó körökkel, és a fegyveres összetűzést évekig elhúzódó zavargások követték. Telekiék pedig engedményekkel viszonozták a berlini támogatást. A nácik számára kedvező szerződéseket kötöttek, hozzájárultak a Wehrmacht egységeinek átvonulásához Romániába, csatlakoztak a szovjetellenes háromhatalmi egyezményhez (1940. november 20.). Szálasiéknak be kellett látniuk, hogy a hatalom megszerzésének reménye legalábbis halasztást szenvedett. Imrédy Béla „úri fasizmusa” mellesleg jobban is tetszett a náciknak a nyilasok kiszámíthatatlan kalandorságánál. Imrédy szervezete, a Magyar Megújulás Pártja és a nyilasmozgalom között lehetetlen volt egyezségre jutni, mert Szálasi semmi szín alatt nem akart vezérségéről lemondani, de még csak osztozni sem a vezetőszerepen. Miután a németek számára világossá vált, hogy Szálasiék képtelenek betölteni a „trójai faló” szerepét, tartalékba tették őket, és a továbbiakban Horthyra és Imrédyre alapozták terveiket. (Csupán 1944 októberében kényszerülnek végül – választás híján – Szálasira.) A hungarista mozgalom tehát peremre szorult, a pangás, sőt a védekezés állapotába került. A horthysta bíróságok sorra hozták az elmarasztaló ítéleteket, és ezek alapvető működési zavarokat okoztak a mozgalomnak. A parlamentben is halkabbra fogták a szavukat. Agitációjukat az antiszemitizmusra, az antikommunizmusra és az angolszászok elleni kirohanásokra korlátozták. A sorozatos kudarcok, az állandóan beharangozott „közeli győzelem” elmaradása kezdte kiábrándítani azt az amúgy is ingatag kispolgári–félproletár–lumpen réteget, amely a tagság derékhadát alkotta. A mozgalom szervezeti ereje is hanyatlásnak indult. Amíg Szálasi a börtönben töltötte idejét, Hubay Kálmán szerepe és tekintélye a párban megnövekedett. A vezér és alvezére, Hubay között egységbontó rivalizálás alakult ki, és Szálasi eszelős megszállottsága csökkentette népszerűségét Hubay javára. A Tetemrehívás című, Szálasinak írott nyílt levélben ilyen kitételek olvashatók: „… Te, letűnő árny és szertefoszló ködalak…” Szálasi rövid úton reagál: fenyeget, kizár. A pártvezető és a németek között is bizalmatlanság alakul ki. Részint a Volksbund és a hungarizmus, részint a nyilasok és az imrédysták közötti ellentétek az okai ennek. A nácik továbbra is azt akarják, hogy e két magyar fasiszta irányzat egyesüljön Imrédy vezetése alatt (a nyilasok adják a tömegeket, Imrédyék az „észt”), ám Szálasi változatlanul csökönyös: nem hajlandó közösködni semmilyen más szélsőjobboldali párttal. Megrögzöttsége ekkoriban sok hívét hidegítette el a vezértől, a nyilas mozgalmat pedig most már a szétesés réme fenyegette.

1941. április 11-én, Jugoszlávia megtámadásával, Magyarország a németek oldalán bekapcsolódott a második világháborúba. Amíg a horthysták bíztak a németek győzelmében, s ezzel összefüggésben a revízió kiteljesedésében, a német-magyar viszony kiegyensúlyozottnak látszott. Annál is inkább, mivel a Jugoszlávia lerohanása miatt öngyilkos Teleki Pál után Bárdossy László lett a miniszterelnök (1941. április 3.), aki aztán végképp fenntartások nélkül szolgálta ki a hitleristákat. Ez a körülmény csak siettette a hungarizmus hanyatlását. A Nyilaskeresztes Pártot sorra hagyták el a korábban Szálasi iránt elkötelezettnek hitt vezetők, és csakhamar létrehozták a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot (MNSZP). És ez az új párt már kielégítette a németek óhaját: azonnal parlamenti szövetségre lépett Imrédyékkel. A nyilas vezérnek 31 képviselője maradt a parlamentben, még Hubay is elpártolt tőle. Az MNSZP-hez főleg a középrétegbeli és értelmiségi nyilasok csatlakoztak, ám a „plebs többsége” (ahogyan a szintén disszidens Málnási Ödön mondta) maradt Szálasi mellett, mert Imrédyéket urizáló szalonpolitikusoknak tartották.

A Szovjetunió elleni hadbalépés után (1941. június 26.) erősödni kezdett a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták által irányított antifasiszta-háborúellenes mozgalom. A nyilasok antikommunista propagandájuk fokozásával válaszoltak. A baloldal elleni keresztesháborút követelték. Nyitott kaput döngettek persze, hiszen Bárdossyékat ilyesmikre nem kellett buzdítaniuk. Tömegverekedések kezdeményezésével és egyéb provokációkkal akarták a kormányt az MSZDP betiltására rávenni. Nyomást gyakoroltak a kabinetre, hogy maximálisan teljesítsék a német igényeket és fokozottabb részvételt sürgettek a Szovjetunió elleni háborúban. Ám a németeknek továbbra sem állt érdekükben a nyilas randalírozások támogatása, számukra itt mindennél fontosabb volt a megnyugtató, szilárd hátország. Ezért Szálasi kénytelen volt leinteni pártszolgálatosait. A kerületvezetők elégedetlenkedtek, s egyikük nagyon is jellemzően panaszkodott: „Nekünk állandóan mozgásra és aktivitásra van szükségünk, mert csak így tudjuk megtartani tömegeinket.” Ez is oka lett tömegbázisuk állandósult szűküléséhez. Akadt olyan megye (Győr), ahol az összes nyilas alapszervezetek megszűntek. A hungaristák meggyengülésüket a zsidók és a kommunisták elleni uszítás megkettőzésével iparkodtak kompenzálni. A baloldal – szűkös lehetőségei közepette – jól politizált. A földkérdésben vallott, a nagy- és középbirtokra vonatkozó programjuk terjesztésével sokat tettek a nyilasmozgalom „népi szárnyának” bomlasztásáért.

Az 1943. év az európai fasiszta koalíció számára rémálomként kezdődött. Sztálingrádnál a németek és a románok, a Don-kanyarban a magyarok szenvedtek végzetes vereséget, Szicíliában pedig partra szálltak az angolszászok, és megállíthatatlanul nyomultak észak felé. Mussolinit, az olasz fasiszta diktátort megbuktatták. A hazai uralkodó osztályokban most először vetődött fel teljes súlyával a nagyon is nyugtalanító kérdés: mi lesz, ha Hitler elveszíti a háborút? A rezsim jövőjén kezdtek gondolkodni, az átmentés módozatain. A háborút folytatni akarták a Szovjetunió ellen, de úgy vélték, egy alkalmas pillanatban kiegyezhetnek majd az angol-amerikai szövetségesekkel. Erre Bárdossy alkalmatlan politikus volt, le is váltották (1944. március 9.), és Kállay Miklósban találták meg azt a „hintapolitikára” kész politikust, aki megfelelőnek látszott a módosított politika végrehajtására. De az új kormányfő is az ellenforradalmi rendszer neveltje volt, s azzal mutatkozott be, hogy kíméletlen harcot indított a kommunisták és az egész baloldal ellen, és mindent elkövetett, hogy fenntartsa a keleti frontot. A nácik gyanakvó, éber figyelemmel kísérték Kállay manővereit. Most már – taktikai ellensúlyként – előhúzták volna a „nyilas kártyát”, csak éppen ebben az időszakban a nyilasok addigi legnagyobb válságukat élték át. 1943 végén a mozgalom mélypontjára süllyedt. A 120-140 ezres tagság néhány ezerre csappant. Akkor már valóban csak az elvakultak, a megszállottak, a pszichopaták és lumpenek tartottak ki. 1943 márciusában betiltották a nyilasok lapját, a Pesti Újságot és csak az év végén jelenhetett meg újra, más néven: Összetartás. A németek valóban komolyan tervezték a Kállay-kormány megbuktatását, de a nyilasokkal nem számoltak, mert maguk is látták gyengeségüket, másrészt eszükbe sem volt zavarosfejűekre bízni magyar politikájukat. Ezért Imrédy elitista, intellektuális fasiszta mozgalma, a Magyar Megújulás Pártja felé fordultak, velük voltak terveik, de elsősorban (amíg lehetett) Horthyval együttműködve. Szálasi megértette a németek stratégiáját, ő sem akar a kormányzó ellenében fellépni: „Nekem mindig volt, mindig van, és mindig lesz államfőm…” A kormányzónak írt emlékiratában a baloldal totális megsemmisítésére bíztatta Horthyt.

A nyilasok vezére, kihallgatás céljából – éveken át – számtalan memorandummal ostromolta a Várat. Horthy azonban rendre elzárkózott, nem akart találkozni Szálasival. A pangás időszaka volt ez, amikor a hungarista mozgalom csupán vegetált. Ám a vezér fáradhatatlanul dolgozott: egy fajbiológiai intézet felállításának gondolata foglalkoztatta és alkotmánytervét csiszolgatta. Merőben új közigazgatás, hét kormányszék felállítása, a honfoglaláskori hét törzs analógiájára. És hasonlóan magvas elképzelések.

1944-ben Hitler döntött. Megelégelte Kállayék „hintapolitikáját”, és március 19-én hadseregével megszállta Magyarországot. Nem engedhette meg, hogy a magyarok a kiugrással kacérkodjanak, ki kellett tartaniuk a háborúban, ha lehet, Horthy kormányzósága mellett. Szálasi nagyon is egyetértett a fejleményekkel, maga is látta befolyása széthullását, és politikai jövőjét kizárólag a német megszállástól remélhette. De újabb csalódás érte. Az új miniszterelnök, a volt berlini követ, Sztójay Döme a nyilasok mellőzésével alakította meg bábkormányát (1944. március 22.). Eltekintve attól, hogy Horthy sem egyezett volna bele egy hungaristákat is magában foglaló kabinet megalakításába, a nácik sem támogattak ilyen összetételű kormányt. Ám Imrédy Bélát (nem tiszta árja származása ellenére) messzemenően pártfogolták. Sztójay kormánya példátlan alázatossággal szolgálta ki Berlin minden elképzelhető katonai és gazdasági követelését, és brutális kegyetlenséggel lépett fel a zsidók és a baloldal ellen. Az ellenzéki pártok és sajtótermékeik betiltása után a politikai terep teljes egészében a szélsőjobboldalé lett. A hungarista mozgalom újjászervezése is megindult, de a párt már nem nyerte vissza régi „fényét”. Azzal, hogy Szálasit a németek mellőzték, sokat veszített vonzerejéből. Imrédy hívei viszont megsokasodtak. Szálasiék mindazonáltal továbbra is a hatalom monopolizálására törekedtek. Egyik írásukban például így nyilatkoztak: „Ez csak egy átmeneti kormány, mely után Szálasi jön.” A pártvezető mániákus önhittsége és a hatalom kizárólagosságára irányuló konok nyomulása eleve meghiúsította bármilyen szélsőjobboldali koalíció megteremtését. A németek főleg ezért akarták Szálasit elszigetelni. Csakhogy rá kellett jönniük, hogy a hungarista vezér nélkül nem lehetséges a koalíció. Veesenmayer, a berlini meghatalmazott, tárgyalásokba bocsátkozott az eddig általa is mellőzött Szálasival, de a teljhatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó pártvezetővel maga sem tudott boldogulni. Ezek után, 1944. május 3-án találkozást eszközölt ki Szálasi részére Horthynál. A várva várt négyszemközti beszélgetés azonban csalódást okozott Szálasinak, a kormányzó értetlenül hallgatta zavaros és ellentmondásos fejtegetéseit – úgyhogy a találkozó kudarccal végződött.

Az egységes magyar nemzetiszocialista párt létrehozására akkor Sztójay miniszterelnök összehívta a különböző fasiszta pártok vezetőit, de Szálasi nem volt hajlandó elmenni a tanácskozásra. A szélsőjobboldali szerveződések és pártok integrációja helyett a széthúzás erősödött; mindegyik pártocska vezetője maga akart az élre állni, de ebben a többiek megakadályozták.

1944 nyarára a politikai helyzet meglehetősen zavarossá, sőt cseppfolyóssá vált, a katonai helyzet pedig katasztrofálissá. Most már a vezető körökben is egyre többen látták, hogy Hitler veresége megmásíthatatlan. Az angolszászok partraszálltak Normandiában, Párizs felszabadult, keleten – a kurszki győzelem után – a Vörös Hadsereg meghökkentő ütemben nyomult előre: az északi arcvonalon elérte a kelet-porosz határt, délen a Kárpátokat. Augusztus 23-án Románia szakított a németekkel és a szovjet erők oldalán folytatta a háborút. A román átállás sokkolta Horthyékat. Ezúttal is elkéstek, de most már valamit mégis csak tenniük kellett. Kihasználva a németek pillanatnyi zavarodottságát, a kormányzó menesztette Sztójayt, és Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké, azzal a bizalmas felhatalmazással, hogy titokban készítse elő a fegyverszünet megkötését. De a nácik ekkor már résen álltak. Veesenmayer, aki már Sztójay leváltásakor észlelte a magyar kiugrási szándék veszélyét, belátta, hogy többé nem számíthatnak Horthyékra, de a teljesen szétesett magyar „úri szélsőjobboldalra” (Imrédyék) sem. Közeledett Szálasiék órája. Egyedül ők „képviselik azt […] az erőt, amelyre Németország támaszkodhatnék, ha Horthy fegyverszünetet akarna kötni” – jelentette Veesenmayer Berlinbe (és ismételt meg később a Szálasi-perben tett tanúvallomásában).

Berlin pedig rábólintott: jöjjön Szálasi. A pártvezetőt az SS védőőrizetbe vette, és Veesenmayer ekkor már elérte azt is, hogy utasítására a szélsőjobb összes pártjai és csoportjai Nemzeti Szövetség néven egyesüljenek, a szövetség vezető ereje a nyilas párt. És ez már nem zavarja a többieket. Ha Hitler Szálasit választotta, többé ők sem ódzkodnak tőle: jóval több mint száz országgyűlési képviselő sietett csatlakozni a nyilasokhoz.

1944. október 15-én – miután Horthy, minden politikai és katonai előkészítés nélkül, rádióbeszédében bejelenti, hogy fegyverszünetet kér a szövetséges hatalmaktól – a Wehrmacht és az SS egységei, valamint az általuk fölfegyverzett nyilas különítmények néhány óra leforgása alatt végrehajtják a fasiszta puccsot. Horthy hivatalosan visszavonja a kiugrási proklamációt, kész arra, hogy beleegyezzék „önkéntes lemondásába”, sőt, még arra is hajlandó, hogy Szálasinak – mint a „nemzeti összefogás kormánya” vezetőjének – kinevezését aláírja. Amilyen becstelenül került hatalomra egykor, ugyanolyan becstelenül távozott a hatalomból.

Szálasi Ferenc pedig elérte azt, amit egész életében rögeszmésen hajszolt: a hatalom kizárólagos birtokosa lett, „nemzetvezető”. Csaknem hat hónapos rémuralmával történelmének mélypontjára süllyesztette Magyarországot.

Az ausztriai Mattsee-ban, 1945 májusában, amerikai fogságba menekült Szálasit és társait a felszabadulás után népbíróság elé állították. A tárgyalás folyamán Szálasi nem éppen úgy viselkedett, mint „nemzetvezető”, mint egy „nagy történelmi mozgalom vezére”, inkább egy felelősségre vont piti zsebtolvajra emlékeztetett. Ha nem egy nagyon is közeli döbbenetes nemzeti tragédia megidézése és egy véres rémuralom feletti ítélkezés folyt volna, a bíróság tagjai és a tárgyalóterem közönsége alighanem derülten nézi és hallgatja végig a szánalmas senkivé vált „nemzetvezető” szereplését.

A népbíróság 1946. március 1-jén hirdetett ítéletet a nyilaskeresztes háborús bűnösök ügyében. Szálasit – többedmagával – jogerősen kötél általi halálra ítélték. Március 12-én – miután kegyelmi kérvényét elutasították – a Markó utcai fogház udvarán végrehajtották az ítéletet.

Hittük, hogy a magyar fasizmus felett akkor végleg kimondták a halálos ítéletet. Csalódnunk kellett. A rendszerváltást követően ismét megjelent hazánkban a fasizmus, megjelent és arra törekszik, hogy befejezze azt a gyalázatos művet, amit a mai szélsőjobboldal által idollá fényezett Szálasinak abba kellett hagynia.

(Megjelent az Ezredvég 2010. októberi számában)