A tőkés monopóliumok a múlt század végén Magyarországon is mindjobban elterjedtek, s a századforduló után megszerzik a vezető szerepet az ország gazdasági életében. E folyamatot gyorsítja az 1900-1903-as európai gazdasági válság, amely Magyarországot is hatalmába keríti. Az ipari válság itt kevésbé súlyos, mint a fejlettebb országokban, de társadalmi hatását növeli a krónikus agrárválság. A gazdasági krízis 1903 elején éri el mélypontját, s ezt a stagnálás időszaka követi. A válság Magyarországon különösen a vas- és gépiparban súlyos. A jelentősebb vasipari üzemek (Ganz-gyár, MÁV-gépgyár stb.) a munkások felét elbocsátják. Az ország kb. 700 ezer ipari munkásából mintegy 100 ezer a munkanélküli. 1906-ban kezdődik az újabb fellendülés, amely 1913-ig tart. Ekkor ismét gazdasági válság bontakozik ki.

A fellendülés fő jellemvonása a gyáripar gyors fejlődése. Míg a nyugat-európai országokban az ipari termelés értéke az 1900-as szinthez viszonyítva 1910-re 70 százalékkal növekszik, Magyarországon az emelkedés 120 százalékos. Ugyanezen idő alatt az ipari munkáslétszám túlhaladja az egymilliót. A magyar állam lakossága az 1910. évi népszámlálás szerint már közel 21 millió. A munkásságon belül a gyár- és bányaiparban foglalkoztatottak létszáma 1900 és 1910 között 280 ezerről félmillióra emelkedik. Az 500 munkásnál többet foglalkoztató iparvállalatokban 200 ezer munkás dolgozik. A termelés koncentrációja elmarad a fejlett országokétól, de így is számottevő. A nagyipari munkásság társadalmi súlya jelentősen megnövekszik. Az ipari termelés és az ipari munkásság közel egyharmada Budapesten és környékén összpontosul, ebből következik a fővárosi és Pest környéki proletariátus igen nagy szerepe a magyarországi munkásmozgalomban. A gazdasági életben a mezőgazdaság túlsúlya továbbra is nagy, 1910-ben még mindig a lakosság kétharmadát foglalkoztatja. A mezőgazdasági termelés emelkedése igen lassú, és alapvetően külterjes művelése nem tudja biztosítani a falusi népesség kellő foglalkoztatását. A falusi munkanélkülieknek csupán kis hányadát szívja fel a fejlődő ipar. Ennek következménye, hogy a kivándorlás a századfordulót követően igen nagy méreteket ölt. 1900-tól 1914-ig mintegy másfélmillió ember vándorol ki, főleg a tengeren túlra. Az országot elhagyni kényszerülők 70 százaléka szlovák, ukrán, román és délszláv nemzetiségű. Az iparban a vezető szerep a részvénytársaságoké, amelyeknek száma 1900-tól 1913-ig megnégyszereződött, s 1600 fölé emelkedett. Többségük kartellekbe tömörült. Magyarországon az első világháború előtt több mint 80 ipari kartell működött. Nagyobb részük közös osztrák—magyar monopólium volt.

Magyarország gazdasági életében a monopolkapitalizmus kialakulásakor a bankok szerepe rendkívül megnő. Ipari érdekeltségeik igen széles körűvé válnak, a bank- és az ipari tőke mindjobban egybefonódik. A nagybankok és nagy iparvállalatok igazgatóságaiban együtt ülnek a bankvezérek és az iparbárók, de ott találjuk mellettük a „történelmi" neveket viselő arisztokrata családok tagjait is. A bankok mélyen behatolnak a mezőgazdaságba is. Ennek formája elsősorban a hitelnyújtás, melynek következménye a birtokok növekvő eladósodása. Az eladósodott birtokok egy része a bankok tulajdonába kerül. A magyar fináncoligarchia egyik, sajátossága a pénz- és iparmágnások összefonódása a nagybirtokos arisztokrácia leggazdagabb családjaival. Az ország gazdasági életében nagy szerepet játszik az osztrák tőke, s egyre fokozódik a német behatolás. Emellett más nyugat-európai tőkés csoportok érdekeltsége is jelentős a magyarországi iparban, a közlekedésben, a pénzintézetekben. Az ipari részvénytőke egyharmada 1915-ban a külföldi tőke kezén van. Ugyanakkor növekszik — bár aránytalanul kisebb mértékben — az erősödő magyar bankok és iparvállalatok érdekeltsége külföldön, mindenekelőtt a balkáni országokban.