A Tisza-párti kormányzat az imperialista háborús előkészületek gyorsításának idején lép hivatalba. 1911—1915-ban lezajlanak az első világháborút közvetlenül megelőző háborús események. 1911 szeptemberében Olaszország - akkor még a központi hatalmak (Németország és Ausztria—Magyarország) szövetségese — katonai invázióval megkaparintja az észak-afrikai Tripolitániát és Kirenaikát, elszakítja e területeket a hanyatló török szultáni birodalomtól. 1912 októberében kitör az első Balkán-háború, melynek eredményeként a szövetkezett bolgár, szerb és görög hadak kiszorítják Törökországot az általa évszázadokig birtokolt szerb, albán és macedón területekről. A szövetséges balkáni országok a törököktől elhódított macedón területek felosztása miatt egymás közti viszályba bonyolódnak, és 1913 nyarán háború tör ki közöttük. A második Balkán-háborúban Bulgária vereséget szenved előző szövetségeseitől.

A háborús összeütközésekben jelentős szerepet játszanak az egymással vetélkedő imperialista nagyhatalmak, amelyeknek mindegyike a maga javára igyekszik kihasználni a balkáni államok ellentéteit. A Habsburg-monarchia elsősorban azon fáradozik, hogv Szerbia ne erősödjön meg. Ugyanis attól tart, hogy Szerbia erősödése fokozza az elszakadási törekvéseket a délszláv lakosságú területeken, így Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, s ezek elvesztése, valamint további balkáni hódítási törekvéseinek meghiúsulása fenyegeti. A német imperializmus támogatja a Habsburg-monarchia balkáni politikáját, mert úgy véli, hogy ez megfelelő utat biztosít számára Kelet felé. Az angol-francia-orosz hatalmi blokk viszont meg akarja gátolni a német és az osztrák-magyar terjeszkedést; mindkét blokk valamennyi résztvevője saját hatalmi szféráját akarja megvédeni és kiterjeszteni. Az imperialista nagyhatalmak harca a világ újrafelosztásáért mind élesebb, a világháború veszélye egyre fenyegetőbb. A nemzetközi munkásmozgalom és a népek számára létfontosságúvá válik a háborús veszély elleni küzdelem. A szocialista pártok alapvető feladatává vált az antiimperialista harc, a világháború veszélyének elhárítása. A revizionizmus viszont a burzsoázia előtti meghátrálás és az imperialista kormányok hódító politikájának aktív támogatása irányába tolja azokat a pártokat, amelyekben befolyása érvényesül. A nyugat-európai szocialista parlamenti képviselők nemegyszer megszavazzák kormányaik katonai költségvetéseit, s ezzel is az imperialisták fegyverkezési versenyét, a hódító háborúra való felkészülést segítik. Átveszik a burzsoá kormányok jelszavait a „honvédelemről", valamint a gyarmatosítók úgynevezett „kultúrmissziójáról", ahelyett, hogy lelepleznék e jelszavak mögött rejlő gyarmati kizsákmányolást, a további hódító célokat és a világ népeit fenyegető nagy veszedelmet. A militarizmus és a gyarmati hódítások elleni küzdelem a marxisták és a revizionisták közötti ellentét egyik fő kérdésévé válik, erről az Internacionálé tanácskozásain is éles viták folynak. Az Internacionálé 1907-es, stuttgarti kongresszusán, amelyen Lenin is részt vett, a forradalmi marxisták visszaverték a revizionisták ama kísérletét, hogy igazolják a gyarmatosítás és a militarizmus kiszolgálását. Az elfogadott határozat arra hívja fel a szocialista pártokat, hogy lankadatlan erővel küzdjenek a háborús készülődések ellen. „Abban az esetben, ha a háború mégis kitör - mondja a határozat-, a szocialisták kötelesek beavatkozni annak érdekében, hogy a háború mielőbb véget érjen, és kötelesek minden módon kihasználni a háború által előidézett gazdasági és politikai válságot arra, hogy a népet megmozdítsák, és ezáltal meggyorsítsák a tőke uralmának bukását."

A stuttgarti kongresszuson a centristák a baloldallal együtt léptek fel a határozat elfogadtatásáért, s a revizionisták vereséget szenvedtek. A nyugat-európai szocialista pártokban azonban a reformizmus térhódítása tovább tart, és a megalkuvó parlamenti képviselők folytatják "saját" kormányaik imperialista politikájának és háborús készülődéséinek támogatását.

Az Internacionálé 1910-es, koppenhágai kongresszusa ismét tárgyalja a militarizmus elleni harc feladatait. Az opportunisták kísérleteivel szemben megerősíti a stuttgarti kongresszus határozatát, s azt is kimondja, hogy a szocialista képviselőknek a parlamentekben meg kell tagadniuk a hadihitelek megszavazását. Az első Balkán-háború idején, 1912 novemberében az Internacionálé Bázelben rendkívüli kongresszust tart, melynek egyetlen napirendi pontja a háború elleni harc. E kongresszuson 19 európai ország szocialista pártjainak több mint 500 küldötte vesz részt, s a beterjesztett határozatot általános vita nélkül, egyhangúlag fogadják el.

A bázeli határozat hangot ad annak a mély aggodalomnak, amelyet a világháború növekvő veszélye keltett a népekben, kifejezi a nemzetközi proletariátus harci készségét a kormányok háborús lépéseinek meghiúsítására, és figyelmezteti a hatalmon levőket: „csak a legteljesebb vakság vagy őrültség magyarázhatná azt, ha a kormányok nem értenék meg, hogy a szörnyű világháborúnak már a puszta gondolata is a munkásosztály felháborodását és haragját kell hogy kiváltsa. A proletárok bűnnek tartják azt, hogy egymásra lőjenek a tőkések hasznának növelése, a dinasztiák becsvágya vagy a titkos diplomáciai szerződések kedvéért." Újra ismétli a stuttgarti határozat azon megállapítását, mely szerint, ha a háború mégis kitörne, a keletkező politikai és gazdasági válságot fel kell használni a kapitalista osztályuralom megszüntetéséért folyó harc előbbreviteléhez.

A bázeli határozat külön foglalkozik a balkáni eseményekkel. Támogatja a balkáni szocialista pártok állásfoglalását, amely a nacionalista ellentétek szításával szemben a balkáni államok demokratikus szövetsége mellett áll ki. Megállapítja: a Habsburg-birodalom szociáldemokrata pártjainak „kötelességük, hogy teljes erővel folytassák hatásos akciójukat az ellen, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbiát megtámadja". A határozat egyben állást foglal a monarchia határain belül élő délszláv népek autonómiája mellett.

A Tisza-párti Khuen-Héderváry-kormány éveiben — 1910 januártól 1912 áprilisig - a háborús készülődések gyorsulása, valamint a háborús veszély elleni harc nagy szerepet játszik abban, hogy a politikai küzdelem ismét éleződik. Az uralkodó osztályok egyes csoportjaiban, az ismét ellenzékbe került parlamenti pártok soraiban is, aggodalom támad a Németországgal kötött katonai szövetség miatt. Mérlegelve az erőviszonyokat az angol—francia blokk és Németország között, többen kételkednek a német győzelem lehetőségében. Ugyanekkor a volt koalíciós pártok és a bécsi udvar között újra éleződik a harc a magyar kormányzati önállóság növelése, az önálló vámterület és a hadsereggel kapcsolatos követelések kérdésében.

Az ellentétek 1911 tavaszán a kormány új véderőjavaslata kapcsán robbannak ki. A monarchia hadseregének létszáma ebben az időben kb. 420 ezer fő volt. Ebből 540 ezer fő a közös, úgynevezett császári és királyi hadsereg, 48 ezer fő az osztrák Landwehr és 52 ezer fő a magyar honvédség létszáma. A bécsi udvar a hadsereg békelétszámát 500 ezerre, s a kiképzett tartalékosok számát — mely ekkor közel 900 ezer fő - kétszeresére akarja növelni. Ennél még nagyobb méretekben kívánja emelni a fegyverkezésre fordított összegeket.

A véderőjavaslat a közös hadseregbe évenként besorozott újoncok létszámát 44 ezerről 68 ezerre, a honvédségbe sorozottakét 12 500-ról 25 ezerre kívánja növelni. A parlamenti ellenzék nagy része támadja ezt a javaslatot, mindenekelőtt azért, mert a behívott újoncok közel háromnegyed részét ismét a monarchia közös, változatlanul német vezénylésű hadseregébe juttatja, s csak kis részük kerül a magyar vezénylésű honvédségbe. A honvédség - az ausztriai Landwehrhez hasonlóan - csupán kiegészítő része a monarchia fő haderejét képező közös hadseregnek. A polgári ellenzék az új véderőjavaslattal szemben ismét önálló magyar hadsereg jelszavát hangoztatja.

A magyar vezénylésű honvédségnek a közös hadsereg rovására történő növelése erősíthette volna a magyar uralkodó osztályok helyzetét a bécsi udvarral való alkudozásokban.A volt koalíciós párti politikusokat elsősorban ez a törekvés vezérli, amikor a kormány véderőjavaslata ellen fordulnak. A Justh-párti képviselők és a Károlyi Mihály-féle csoporthoz tartozók fellépésében azonban szerepet játszik a német szövetséggel szembeni aggodalom is.

A Szociáldemokrata Párt széles körű tiltakozó akciót indít az új véderőj avaslat ellen, és ezt összehangolja az általános, titkos választójog követelésével. Gyűléseket szervez Budapesten és sok vidéki városban. Az akció során politikai együttműködés jön létre az SZDP és a Justh-párt között. Az együttműködés kialakulását megkönnyíti az, hogy a Justh-párt állást foglalt az általános, titkos választójog mellett.

A Szociáldemokrata Párt XVIII. kongresszusa 1911 áprilisában tárgyalja a Justhpárttal való együttműködés kérdését. A Pártvezetőség javaslatát Garami Ernő terjeszti elő. Megállapítja, hogy a Justh-pártot, legalábbis egy részét, „nem a meggyőződés, hanem a pillanatnyi politikai konjunktúra kényszerítette rá, hogy az általános, titkos, egyenlő választójog híve legyen". A beterjesztett határozati javaslat, hivatkozva arra, hogy a Justh-pártot programja „úgy a választójog dolgában, mint a véderőjavaslat dolgában a legelszántabb harcra kötelezi", sürgeti e küzdelmet, s kimondja, hogy az SZDP ebben a Justh-pártot teljes erejével támogatja. A kongresszus több küldötte kifejezi aggodalmát a javasolt taktika ellen, és nagyobb óvatosságot kíván a polgári pártokkal való együttműködésben. Landler Jenő ügyvéd, a szocialista vasutasmozgalom vezetője megállapítja a javaslatról, hogy „úgy fest, mintha tisztán a polgári pártokra és polgári politikusok becsületességére alapítanók jövő választójogi küzdelmünket". Maga és négy társa nevében ellenjavaslatot terjeszt be. Ebben a kormány politikáját szenvedélyesen elítélik és megállapítják, hogy annak „legfelháborítóbb jelensége az a kísérlet, amellyel a kormány a véderőj avaslatot, az ország pénz- és véradójának elviselhetetlenül nagyra növelt terheit is a választójogi reform elé akarja csempészni". Javaslatuk kimondja, hogy a párt „a szervezett munkásság erejének és minden eszközeinek felhasználásával végsőkig elszánt harcot fog vívni az általános, egyenlő, titkos választójogért, elsősorban a véderőjavaslatnak a választóreform előtt való megvalósulását minden eszközzel meggátolja, mellé állván mindazoknak, akik a népjogok mellé állnak". Garami zárszavában megállapította, hogy nincs elvi ellentét az eredeti javaslat és Landlerék ellenjavaslata között, s a kongresszus hét szavazat ellenében a Pártvezetőség javaslatát fogadta el.

Justhék követelik a véderőjavaslat tárgyalásának elhalasztását azutánra, ha már a választójogi reformot megalkották, és ennek alapján új parlament ül össze. Arra számítanak, ha sikerül lényegesen kiszélesíteni a választójogot, akkor az új parlamentben sokkal nagyobb befolyásuk, esetleg többségük lesz, így vezető szerephez juthatnak a bécsi udvarral való alkudozásokban, nagyobb eréllyel léphetnek fel a magyar kormányzati befolyás növeléséért. 1911 áprilisában tartott értekezletükön kijelentik, hogy a párt "örömmel vesz minden támogatást", ami küzdelme során „akár a parlamentben, akár a parlamenten kívül részére nyújtatik".

A Szociáldemokrata Párt összekapcsolta a véderőjavaslat, valamint a militarizmus és a növekvő háborús veszély elleni harcot. így az egyik, 1911 júniusában tartott budapesti szocialista népgyűlés határozata megállapítja, hogy a kormány új véderőjavaslatának „oka és sürgőssége csak a néppel semmi kapcsolatban nem álló militarisztikus érdekeknek a világbékét veszélyeztető titkos törekvéseiben lehet". A határozat felszólítja a polgári ellenzéki pártokat is, hogy harcoljanak a kormánynak „az ország fejlődését megakasztó és a világbékét veszélyeztető militarisztikus politikája ellen", s egyben segítsék az általános, titkos választójogért folyó küzdelmet.

Az SZDP és a Justh-párt 1911—1912-ben országszerte számos közös gyűlést rendez a kormány politikája ellen, a véderőjavaslat napirendről való levételéért, az általános, titkos választójog törvénybe iktatásáért. A legjelentősebb ezek közül az 1911. július 30-i budapesti népgyűlés, amelyen mintegy 30 ezren vesznek részt. A gyűlést tüntető felvonulás követi, melynek során összetűzés keletkezik a kardlapozó rendőrök és a velük szembeszegülő több ezer tüntető között.

A Justh-párttal közös akció - bár csupán korlátozott és bizonytalan együttműködést jelentett - növelte az SZDP tevékenységének lehetőségeit, szélesítette hatókörét. A Pártvezetőség azonban nagyon vigyáz arra, hogy a munkásmegmozdulások ne lépjék túl a Justhékkal kötött megállapodások kereteit.

A parlamenti ellenzék a véderőjavaslat képviselőházi tárgyalása folyamán obstrukciót folytat, a vita különféle módon történő elhúzásával - főleg ügyrendi kérdések tömegével — gátolja az előterjesztés törvényerőre emelését. Eközben az ellenzék nagyobb része — Andrássy Gyula, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert és társai — alkudozásokba bocsátkozik a kormánnyal.

A Szociáldemokrata Párt mind a kormány, mind pedig az alkudozó parlamenti ellenzék ellen 1912. március 4-én félnapos tiltakozó sztrájkot és tüntetéseket rendez a fővárosban és számos vidéki városban, így Debrecenben, Békéscsabán, Szolnokon, Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Pécsen, Nagykanizsán, Pozsonyban, Nagyváradon, Temesváron. A fővárosban a munkások kétharmad része követi a munkaszüneti felhívást. Számos gyűlést tartanak, melyek mindegyike elfogadja a Pártvezetőség által javasolt határozatot. E határozat kimondja: „A budapesti munkásságnak 1912. március 4-i nagygyűlése megbélyegzi a kormánynak, pártjának és ellenzéki álarc mögött való szövetségeseinek, valamint a Nemzeti Kaszinónak azon összeesküvését, mely az általános, egyenlő és titkos választójog megvalósításának egyetlen igazi akadálya az országban." A határozat azt is megállapítja, hogy "a Justh-párt parlamenti küzdelmét a nép érdekében valónak tartja, és ezt a küzdelmet a nép minden erejével támogatja".

Az egyik budapesti munkásgyűlésen részt vesz a Galilei Kör, a polgári radikális ifjúság 1908-ban alakult szervezete is, amelyben ekkor már a szocialista diákok csoportja is tevékenykedik. A gyűléseket felvonulás követi, amelyen sok tízezren vesznek részt.

A polgári pártok parlamenti fellépéseinek homlokterében a véderőjavaslat áll, a Szociáldemokrata Párt akciójának középpontjában viszont a választójogi követelés. Ebben az időben a munkásság gazdasági harcai is élénkülnek, a szakszervezeti mozgalom újra fejlődésnek indul. A munkaviszályok kapcsán sztrájkba lépők száma viszonylag nem nagy: 1910-ben 26 ezer, 1911-ben 57 ezer, 1912-ben 51 ezer, 1915-ban csak alig 9 ezer. 1915-ban válságjelenségek mutatkoznak, a munkanélküliség növekszik, s ez a munkásság sztrájkharcait ismét nehezíti. A sztrájkok jelentős része most is sikeres, a munkaviszonyok megjavítását eredményezi. 1910-1915-ban számos olyan megmozdulás volt, amely munkabeszüntetés nélkül is béremelésre, munkaidő-csökkentésre, egész szakmákra kiterjedő kollektív szerződések megkötésére vezetett. A szakszervezetek taglétszáma az 1909. évi 85 ezerről 1912 végéig 112 ezerre emelkedik, 1913-ban viszont néhány ezerrel ismét csökken. A politikai mozgalom fellendülése 1911-1912-ben serkenti a gazdasági harcot, amely természetesen visszahat a politikai megmozdulásokra, erősíti azokat.