Az 1905-1907-es harcok a baloldali ellenzék aktívabb fellépését eredményezik a magyarországi munkásmozgalomban. Bonyolult körülmények között kerül erre sor, elsősorban azért, mert a forradalom útjának és konkrét magyarországi feladatainak kérdései tisztázatlanok. Magyarországon a társadalmi fejlődés mindenekelőtt a félbemaradt polgári forradalom befejezését követeli, tehát polgári demokratikus forradalom vem napirenden, amely a munkásosztály vezetésével tovább fejlődhet szocialista forradalommá.

A Szociáldemokrata Párt eszmei-politikai harcában kiemelkedő helyet foglal el a nagybirtokos arisztokrácia politikai hatalma elleni küzdelem, a polgári demokratikus átalakulás alapvető kérdései ennek ellenére tisztázatlanok. Ebből következik a nincstelen és szegényparasztság földosztó követeléseinek elutasítása és a Habsburg-monarchia elleni harc következetlensége is.

Ezekben az években a nemzetközi munkásmozgalomban élessé vált az eszmei és politikai harc a marxizmus és a Bernstein-féle revizionizmus között. Ezt a harcot bonyolítja az anarcho-szindikalista irányzat, amely szembefordul a munkásság politikai mozgalmával.

Amikor az élenjáró kapitalista országok a gyors ipari fejlődés időszakát élik, a tőkés monopóliumok döntő szerephez jutnak, gyarmati hódításaikkal uralmuk alá hajtják az egész földet, az „anyaországban" megerősödik a munkásarisztokrácia, vagyis a munkásságnak az a rétege, amelyet a burzsoázia anyagilag érdekeltté tesz a tőkés rendszer fenntartásában. A munkásarisztokrácia befolyása a fejlettebb országok szocialista mozgalmaiban jelentősen növekszik. Ekkor a múlt század kilencvenes éveinek végén lép fel Eduárd Bernstein, a Német Szociáldemokrata Párt egyik vezetője, revizionista elméletével. A különféle reformista nézeteket rendszerbe foglalva általános támadást indít a marxizmus alapelvei ellen. Marx A tőke című művében megállapította, hogy a kapitalizmusban törvényszerű a tőke fokozódó összpontosulása a nagyvállalkozók, a pénzmágnások kezében, s ez elmélyíti az osztályellentéteket, érleli a társadalmi forradalmat. Bernstein e tételt a monopolkapitalizmus korszakára vonatkozóan idejétmúltnak nyilvánítja, és azt állítja, hogy a tőke mindinkább megoszlik több tulajdonos között, részvénytársaságok formájában „demokratizálódik", tehát az osztályellentétek tompulnak, az osztályharc csökken, a forradalom elkerülhető, a kapitalizmus pedig majd „belenő" a szocializmusba.

Marx az államról megállapítja, hogy az a mindenkori uralkodó osztály erőszakszervezete, amelynek segítségével védi hatalmát, és elnyomja a vele szemben álló osztályokat. A proletariátus nagy, forradalmi feladata tehát az, hogy a kizsákmányoló osztályok államát megdöntse, a politikai hatalmat meghódítva munkásállamot teremtsen, és ennek segítségével a társadalmat átalakítsa, szocialista társadalmat létesítsen. Bernstein a monopolkapitalizmus korszakában elavultnak nyilvánítja Marxnak az államról vallott megállapítását is. Azt állítja, hogy a polgári állam mindinkább osztályfelettivé válik, megszűnik az osztályharc eszköze lenni és az osztályegyüttműködés szolgálatában áll, tehát a polgári államot nem kell megdönteni, nem kell helyette proletárállamot létrehozni. Nézeteinek lényege: lemondás a munkásosztály politikai hatalmáról, lemondás a burzsoázia kisajátításának forradalmi célkitűzéséről.

A Bernstein-féle revizionizmus kifejezi a munkásarisztokráciának azt a törekvését, hogy a proletariátust rávegye a tőkés rendszerbe való belenyugvásra. Bernstein fellépése, amint ezt Lenin megállapítja, a liberális burzsoázia befolyását képviseli és terjeszti a munkásmozgalomban.

A Német Szociáldemokrata Pártban a Bernstein-féle nézetekkel szemben August Bebel, a párt vezetője és Kari Kautsky, a párt fő teoretikusa fellép a marxi alapelvek védelmében. Ugyanakkor azonban a revizionistákkal való szervezeti egység fenntartását kívánják, s a gyakorlatban újabb és újabb engedményeket tesznek nekik. A pártban terjednek a revizionista nézetek. Kautskyék irányzata, amely a szocialista mozgalom balszárnya és a revizionista irányzat között helyezkedik el, centrizmus néven vált ismertté.

A marxizmus és revizionizmus közötti eszmei harc kiterjed az egész nemzetközi munkásmozgalomra. A szociáldemokrata pártok többségében szenvedélyes elvi és politikai viták folynak. A marxi eszmék védelmében a legkövetkezetesebben a bolsevikok szállnak síkra, Lenin vezetésével.

Az oroszországi munkásmozgalomban 1903-ban különült el a forradalmi és a reformista szárny bolsevikokra („többségiekre") és mensevikekre („kisebbségiekre"). A bolsevikok megteremtik az új típusú forradalmi pártot, amely mint a munkásosztály élcsapata előkészíti az oroszországi proletariátust a forradalom megvívására.

Az Ausztriai Szociáldemokrata Pártban ebben az időben a Kautsky-féle centrista felfogás van túlsúlyban, ezt képviseli Viktor Adler, a párt vezetője is. A magyar Pártvezetőség az elméleti kérdéseknek nem tulajdonít kellő jelentőséget. Küldöttei a II. Internacionálé fórumain a centristák álláspontját támogatják, gyakorlati politikája pedig reformista jellegű.

A szociáldemokrata pártokban jelentkező megalkuvás ellenhatásaként több országban erősödik a szindikalizmus. Ez az irányzat a politikai harcban mutatkozó megalkuvást végső soron a politikai mozgalom elutasításával véli kiküszöbölhetőnek. Azt hirdeti, hogy az osztályharc fő területe a gazdasági harc, a munkásság fő fegyvere a szakszervezet, és a kapitalizmus megdöntéséhez elégséges az általános sztrájk. A munkásság politikai pártjának jelentőségét lebecsüli, vezető szerepét tagadja. A szindikalizmus átveszi az anarchisták felfogását az államról, tagadja a proletárdiktatúra történelmi szükségszerűségét.

A századfordulót követően a szindikalizmus többnyire anarcho-szindikalizmus formájában jelentkezik. Mindenekelőtt Franciaországban, továbbá Olaszországban, Spanyolországban terjed el. Erőteljes tőke elleni gazdasági harcot hirdetve és a pártok politikájában mutatkozó megalkuvást bírálva a szindikalisták fellépése ösztönös forradalmi érzelmeket is kifejez. Azonban minden irányzat, amely lemond a munkásság politikai hatalmának megszerzéséről — így a revizionizmus is, az anarcho-szindikalizmus is - eltéríti a proletariátust a forradalom győzelméhez vezető útról.

A Magyarországi Szociáldemokrata Pártban a századforduló után először szindikalista jellegű ellenzék lép fel a Pártvezetőség politikája ellen. Vezető képviselője Szabó Ervin, a fiatal jogász, aki egyetemi tanulmányainak befejezése után könyvtárosi pályára lép, emellett 1900-1902-ben a Népszava munkatársa. A harcosabb politikát sürgetők sorában bírálja a Pártvezetőséget. Elméleti érdeklődése csakhamar a társadalmi kérdések tanulmányozására készteti. Szerkesztésében jelenik meg először magyar nyelven Marx és Engels válogatott, műveinek kétkötetes kiadása (1905, 1909). E műveket azonban olyan bevezetésekkel látja el, amelyekben anarcho-szindikalista nézeteit fejtegeti.

Felfogásának megpróbál érvényt szerezni a pártban. A XII. pártkongresszuson, 1905-ben, javaslatot terjeszt be a szervezeti szabályzat módosítására. Azt ajánlja, hogy hatálytalanítsák a szervezeti szabályzat azon megállapítását, amely a párthoz való tartozás feltételéül jelöli meg a párt programjának elfogadását. Szerinte elegendő a párt alapelveivel való egyetértés. Olyan módosítást is javasol, amely a Pártvezetőség hatáskörét a helyi szervezetek irányításában minimálisra korlátozza. Szabó Ervin a párt több alapelvével szembekerült és a pártprogramtól független tevékenységet akart biztosítani az egyes szervezetek és tagok számára. Javaslatában azonban nem foglalkozik a párt általános politikai irányvonalával. A kongresszus a szervezeti szabályzat anarcho-szindikalista jellegű módosítását elvetette. Szabó Ervin akciója elszigetelődött, ő maga a párttól eltávolodott, de folytatta nézeteinek propagálását és a Pártvezetőség bírálatát.

Marx: A gothai program kritikája című művéhez írt bevezetőjében Szabó Ervin azt a szindikalista nézetet hirdeti, hogy az „igazi osztályharc" a gazdasági küzdelem területén folyik. A munkásság politikai harcát úgy tekinti, hogy annak lényege csupán a liberális burzsoázia támogatása. A munkásság politikai pártja szerinte „éppen arra alakul, hogy a burzsoáziát a polgári demokráciáért való harcában támogassa. Vagyis a politikai harc nem a munkásosztály ellensége ellen folyik ... , hanem ellensége társadalmi és politikai szervezetéért: a polgári demokráciáért." Tiltakozik azellen, hogy a politikai akciókba a párt bevonja a szakszervezeteket is, s így eltérítse azokat „igazi hivatásuktól". „Szindikalizmus" című, 1910-ben megjelent kiáltványában a munkásmozgalom útját így látja: „Minden arra visz, hogy a munkások végül nagy, az egész országot átfogó általános sztrájkban a végső, döntő küzdelmet fölajánlják a kapitalista társadalomnak." Szabó Ervin későbbi tevékenysége során mind szorosabban együttműködik a polgári radikálisokkal. Nagy érdeme viszont, hogy határozottan fellép a növekvő háborús veszély ellen. A világháború éveiben a szocialisták antimilitarista tevékenységének egyik fő támogatójává válik, s e küzdelem ismét közelebb hozza őt a munkásmozgalomhoz, a mozgalom kifejlődő forradalmi szárnyához. A Pártvezetőség taktikájának eredménytelensége, a választójogért folyó akciókmeddősége elégedetlenséget idéz elő a pártban, a szervezett munkásság körében.

1907 és 1908 tavaszán a XIV. és a XV. kongresszuson sok küldött kifogásolja, hogya Pártvezetőség nem elég erélyes a kormány elnyomó intézkedései elleni küzdelemben, a szervező munka elégtelen, különösen vidéken, s főleg a nemzetiségi területeken. Vitatják azt is, hogy a párt szervezeti felépítése megfelel-e a követelményeknek; kiváltképpen a szakszervezetektől független területi pártszervezetek kiépítését szorgalmazzák. A párt politikájának alapvető kérdéseivel az ellenzék kellően nem foglalkozik, eszmeileg és politikailag gyönge. Fellépése mégis a tömegek harci készségét fejezi ki, és jelentős szerepet játszik abban, hogy a Pártvezetőség 1907 őszén, majd 1908 őszén is politikai tömegakciókat rendez. 1908-tól az ellenzék egyik vezető képviselője Alpári Gyula újságíró, előzőleg a Népszava szerkesztőségének tagja. Korábban vezető szerepet játszott a szocialista ifjúsági mozgalomban, s a magyarországi ifjúmunkás szervezet képviselőjeként közreműködött a Szocialista Ifjúsági Internacionálé megalakításában. Az Ifjúsági Internacionálé 1907 augusztusában Stuttgartban alakult meg Kari Liebknecht vezetésével. Németországi tartózkodása során Alpári megismerkedett a német baloldal vezetőivel, mindenekelőtt Kari Liebknechttel. 1908 nyarán tért vissza Magyarországra, és bekapcsolódott az erősödő ellenzéki akciókba.

Alpári fellépése is elsősorban azt az elégedetlenséget fejezi ki, amelyet a pártban a választójogi küzdelem eredménytelensége idézett elő. Keresve a sikertelenség okát, arra a következtetésre jut, hogy ennek forrása a Pártvezetőség húzódozása a tömegmozgalmaktól és alkudozási kísérlete a dinasztiával. Megállapítja: "Míg
a dinasztia kegyét hajszolom, addig a választójog igazi harcosainak tábora züllésnek indul." Ugyanekkor mereven elutasítja a polgári baloldallal való politikai együttműködést, és a parasztsággal való szövetség jelentőségét sem érti meg. Úgy véli, hogy "a választójog egyedül megbízható hadserege a munkásság". Alpári látja a Pártvezetőség politikájának és taktikájának tényleges hibáit a választójogi küzdelemben, de bírálata nem párosul helyes politikai és taktikai elgondolással. Még nem ismeri fel annak jelentőségét, hogy a munkásosztály a politikai harcban szövetségeseket szerezzen és velük - akár csak részleges célok eléréséért is - közös harci frontot teremtsen. Felfogásának kialakítása során a német baloldal vezető teoretikusa, Rosa Luxemburg nézeteit veszi át.

Alpári sürgeti a pártszervezetek kiépítését és követeli, hogy a pártot válasszák el a szakszervezetektől. Úgy véli, hogy ez biztosítaná új, harcosabb pártvezetés létrehozását, a politikai tömegakciók hatékonyabb megszervezését, a politikai jogokért vívott harc sikerét.

Ellenzéki tevékenysége miatt a XVII. pártkongresszus 1910 márciusában 101 szavazattal 56 ellenében (a küldöttek száma 223) Alpári Gyulát kizárja a pártból. Kizárása széles körű tiltakozást vált ki, de ez nem elég erős ahhoz, hogy a határozatot megváltoztassák. A baloldali ellenzék a II. Internacionálé következő, 1910-es, koppenhágai kongresszusa elé terjeszti a Pártvezetőséget bíráló memorandumát. Az ellenzéket támogató néhány kisebb szakszervezet - cementmunkások, útépítők, üvegesek, fuvarozók - kiküldte Alpárit a hágai kongresszusra. A Pártvezetőség küldöttei tiltakoztak Alpári mandátumának elismerése ellen. A Nemzetközi Szocialista Iroda mandátumvizsgáló bizottságában a baloldal képviselői — köztük Lenin, Rosa Luxemburg, Clara Zetkin — Alpári mellé állnak, de a centrista és reformista többség megtagadja Alpári mandátumának elismerését.

Alpári Gyula, Hirossik János építőmunkás és más ellenzékiek 1911 tavaszán új pártot próbálnak alakítani, s e célból 25 tagú előkészítő bizottságot hoznak létre. Kísérletük azonban eredménytelen. Ennek oka mindenekelőtt abban rejlik, hogy az ellenzék sem tud helyes választ adni a forradalmi munkásmozgalom előtt álló nagy harci kérdésekre; nem dolgoz ki helyes forradalmi irányvonalat, és nem terjeszt elő új harci programot. A pártalakítási kísérletet hamarosan abba is hagyják. További működésükkel segítik a baloldali fellépéseket, amelyek jelentős szerepet játszanak a párt és a szakszervezetek tevékenységében.