A Tanácsköztársaság megdöntése után a Kommunista Pártot féktelen üldözések közepette, a legmélyebb illegalitásban kellett újonnan megszervezni. Nehéz volt a feladat: összefogni és erősíteni a külön-külön működő kommunista csoportokat, rendkívül súlyos körülmények között megtanulni az illegális pártépítést, újjászervezni a pártot, amely hivatott új harcokra vezetni a proletariátust. A Tanácsköztársaság megdöntése és az általános antikommunista hadjárat, különösen pedig az SZDP jobboldali vezetőinek részvétele a proletárhatalom gyalázásában súlyos eszmei zavart idézett elő a munkásság soraiban. Kétségeket ébresztett, hogy helyes volt-e proletárdiktatúrát teremteni és helyes-e új tanácsköztársaságért harcolni. A kishitűség az ellenforradalom felülkerekedése után megnövekedett. Sok egykori szociáldemokrata, aki a március 21 -e előtti küzdelem tanulságai nyomán vagy a Tanácsköztársaság harcai során fogadta el a kommunisták nézeteit, a proletárhatalom megdöntése utáni szociáldemokrata álláspontra tért vissza.

A kommunisták bátran dacoltak mind a terrorral, mind pedig a megtévesztő hadjárat különböző válfajaival, állhatatosan védelmezték a Tanácsköztársaságot és hirdették az új proletárforradalmat. Vitatkoztak a kétkedőkkel, de velük vállvetve küzdöttek. A szociáldemokrata munkások együttműködtek a kommunistákkal; viszolygással, aggodalommal és felháborodással fogadták a reformista vezetők felkínálkozását a kormánynak és Horthynak. A közös küzdelem eredményezte azt, hogy a szakszervezetek a fehérterror csapásai ellenére erőik nagy részét megőrizték.

A kommunisták, akik jórészt munkahelyet és átmenetileg lakóhelyet is változtatva elkerülték a letartóztatást, mindenekelőtt a szakszervezetekben tömörültek. Laza csoportokat alkottak, a baloldali szociáldemokratákkal közösen léptek fel az üzemekben, együtt tárgyalták és szervezték a tennivalókat a bizalmi testületekben, a szakszervezeti szervező bizottságokban, szakosztályi és helyi csoportvezetőségekben. Közösen szervezték a munkásfellépéseket, a lefogottak támogatásáért és kiszabadításáért indított akciókat. A kommunista mozgalom eszmei befolyása a Tanácsköztársaság megdöntése után erős maradt, de szervezett erői szétaprózódtak. A súlyos helyzet miatt az ellenforradalom időszakában a kommunista csoportok nagy része, különösen vidéken, a párt központi szerveivel való kapcsolat nélkül működött. A KMP vezetőinek nagyobb része a proletárdiktatúra megdöntése után emigrált. A szociáldemokrata Renner által vezetett osztrák kormány — amely a Tanácsköztársaság idején szabad szervezkedési lehetőséget biztosított a Bethlen-féle Antibolsevista Comiténak - az Ausztriába érkezett magyar kommunista vezetők legtöbbjét, köztük Kun Bélát is, internáltatta. Csupán 1920-ban sikerült a szovjet kormány közbelépésére, az osztrák munkásság szolidaritási fellépéseinek segítségével kiszabadulniuk.

A KMP pégi Központi Bizottságának tagjai közül Hirossik János és Korvin Ottó a Tanácsköztársaság megdöntése után Budapesten maradt azzal a feladattal, hogy kapcsolatot teremtsen a különböző kommunista csoportokkal és irányítsa újabb csoportok, illegális pártszervezetek létrehozását. Korvin Ottót a Friedrich-puccsot követő napon elfogták; személyében a párt olyan vezetőt vesztett el, aki rendelkekezett az illegális szervezés bizonyos tapasztalataival. Hirossik 1920 nyaráig dolgozott itthon, főleg a szakszervezetekben működő kommunista csoportok között szervezte a kapcsolatokat. Vele együtt dolgozott Király Albert, a nyomdászszakszervezet egyik vezetője. Király még 1918 végén bekerült a Szakszervezeti Tanácsba, az egyesülésig az SZDP tagja volt, s a Tanácsköztársaság megdöntése után sikerült a Szakszervezeti Tanácsban maradnia. Több hónapig dolgozott ott, az ifjúmunkások szervezésével is foglalkozott. A vasutasok között Glatter Ferenc mozdonyvezető, a vasutas szakszervezet elnöke, és Benkő Antal, a szervezet volt titkára vezette a kommunisták munkáját. A vasutas szakszervezetet 1919 novemberében betiltották, de a kommunista csoport illegálisan tovább működött.

A KIMSZ aktivistái a Tanácsköztársaság után sok helyen megőrizték kapcsolataikat és illegális szervezeteket létesítettek. Elsőrendű szerepük volt abban, hogy a szakszervezeti ifjúsági csoportok egy része a nehéz körülmények ellenére együtt maradt. Illegális kommunista sejtek létesültek a diákok között is, noha a főiskolákon és az egyetemeken tombolt az ellenforradalmi propaganda. Az Ausztriába került kommunista vezetők a párt újjászervezésére Ideiglenes Központi Bizottságot hoztak létre, amely hivatott irányt adni a kommunisták politikai tevékenységének, vezetni az illegális pártszervezetek kiépítését. Kun Béla és Landler Jenő, bár még internálva voltak, részt vettek e szerv tevékenységében, rendszeres kapcsolatot tartottak fenn azokkal, akik az osztrák elvtársak segítségével politikai menedékjogot szereztek. A bizottság tagja volt Szántó Béla, Hirossik János, Lukács György is.

A bécsi Ideiglenes Központi Bizottság a Kommunista Internacionálé támogatásával, az Osztrák Kommunista Párt gyakorlati segítségével folytatta munkáját. Fő feladatának azt tekintette, hogy segítse a magyarországi kommunista csoportokat. Röpiratokat, brosúrákat adott ki; 1920 februárjában megjelent Bécsben az osztrák testvérpárt lapjának magyar mellékleteként a Vörös Újság, majd 1920 júniusában a KMP hetilapja, a Proletár. Megszervezték e sajtótermékek, valamint a nagy számban kiadott röpiratok eljuttatását a magyarországi kommunista csoportokhoz. Az ideiglenes bizottság a horthysta ellenforradalmat leleplező anyagokat terjesztett külföldön is.

A hazai pártcsoportokkal való összeköttetés létrehozása és fenntartása, a külföldön készült röpiratok s más kiadványok hazajuttatása részben itthonról kiutazó, részben az emigrációból illegálisan hazaérkező elvtársak segítségével történt. Az összeköttetést fenntartó kommunisták tisztában voltak vállalt feladatuk veszélyével. Tudták, hogy a határon és az országban mindenütt a különítmények, a csendőrség és rendőrség emberei leselkednek rájuk. Mégis mindig voltak, akik vállalták a megbízatást. Volt, aki többször tette meg az utat. Ezek közé tartozott Mészáros Gábor, akit 1920 januárjában, újbóli hazatérése alkalmával, a különítményesek elfogtak. Borzalmasan megkínozták, majd meggyilkolták. A KMP újjászervezése nehéz feladat volt, fájdalmas veszteségekkel járt. A párt erőfeszítéseit azonban a fehérterror csak hátráltatta, de meg nem akadályozhatta. Sok magyar kommunista került a szomszéd államokba és más országokba. Bekapcsolódtak az ottani munkásmozgalomba, a kommunista pártok létrehozásáért és megerősítéséért folyó akciókba. Sokan találtak új hazát Szovjet-Oroszországban. A KMP Ideiglenes Központi Bizottsága összeköttetést tartott fenn a magyar kommunista emigráció Szovjet-Oroszországban, Csehszlovákiában és más országokban működő csoportjaival, amelyek anyagi és egyéb segítséget nyújtottak a hazai mozgalomnak. A külföldön készült illegális sajtótermékek Magyarországra juttatását az Ausztriában tevékenykedő elvtársak mellett kölönösen a Csehszlovákiában dolgozó magyar kommunisták segítették.

Az Ideiglenes Központi Bizottság kapcsolatot teremtett Budapesten a vasasoknál, bőrösöknél, szabóknál és nyomdászoknál működő, valamint a soproni, győri, tatabányai, salgótarjáni, miskolci, szegedi és debreceni kommunista csoportokkal. Jelentős kommunista szervezet tevékenykedett Baranya megyében, amely 1921 nyaráig szerb megszállás alatt állt, s itt a munkásmozgalomnak ebben az időben nagyobb mozgási lehetősége volt, mint a horthysta uralom alatt. A pécsi kommunisták felvették a kapcsolatot az Ideiglenes Központi Bizottsággal, segítséget nyújtottak a fővárosban és az ország más részein dolgozó csoportokkal való összeköttetés fenntartásában, illegális kiadványok továbbításában. A külföldön készült kiadványok hazajuttatásában a budapesti vasutasok voltak a legtevékenyebbek. Az illegális pártcsoportok tagjai a szakszervezetekben és a szociáldemokrata pártszervezetekben is dolgoztak. Ezt a szakszervezetek és a Szociáldemokrata Párt összefonódása is indokolta, s az SZDP-szervezetek erősítése szintén lehetőséget nyújtott a fasiszta uralom ellen küzdő erők legális tömörítésére. Sok helyen, különösen vidéken, kommunisták és baloldali szociáldemokraták együttesen szervezték az SZDP helyi csoportjait, küzdöttek a működési lehetőségért s együtt szálltak szembe a Pártvezetőség megalkuvó politikájával. A hazai kommunista csoportok a párt eszméiért és politikai céljaiért elsősorban szóbeli agitációt folytattak, emellett terjesztették a külföldről illegálisan nagy számban behozott és az itthon készített röpiratokat. 1919 decemberében jelent meg a KMP első Budapesten készült röpirata, melyet a párt egyik csoportja adott ki. „Itt vagyunk újra, hogy átadjuk nektek a halálba üldözöttek ezreinek üzenetét: Ne csüggedjetek! Az eszme él és győzni fog! ... őrizzétek meg önuralmatokat! Védjétek meg szakszervezeteiteket és a szakszervezetek egységét!

Éljen bennetek szilárdan a tudat: a proletárság ügye nem veszhet el, a világforradalom itt van és győzni fog." A röplap hírül adja a Vörös Hadsereg győzelmeit. Ebben az időben a szovjet csapatok előretörtek, december 12-én felszabadult Harkov, december 16-án Kijev.

A szovjet csapatok előrenyomulása megnövelte a munkástömegek reményeit, és nyugtalanságot keltett a még ingatag ellenforradalmi rendszer táborában. Ismételten hajszát indítottak a forradalmat hirdetők ellen. Nem egy kommunista csoport esett áldozatul az üldözésnek.

1920-ban a magyar munkásosztálynak harcolnia kellett az új háború veszélye, különösen a szovjetellenes intervencióba való bekapcsolódás ellen. Az uralkodó körök, alighogy újra hatalomra kerültek, messzemenő, hiú reményektől vezérelve rögtön hozzáfogtak a revánskészülődésekhez. Ismét háborúba akarták vinni a magyar népet a földbirtokosok és tőkések hatalmának kiterjesztéséért, a szomszéd országokban fekvő javaik visszaszerzéséért. Azt gondolták, hogy kalandor terveiknek legalábbis egy részét még a trianoni szerződés megkötése előtt valóra is válthatják. 1920 tavaszán, amikor az antant megindította harmadik szovjetellenes intervencióját, a horthysta uralkodó körök abban bíztak, hogy részt vehetnek a szovjetellenes hadjáratban, és ezt az antant majd honorálja. A horthysta katonai körök és a fajvédő politikusok kapcsolatot tartottak a németországi és az ausztriai szélsőjobboldali csoportokkal. Azt remélték, hogy a német és az osztrák szélsőjobboldali erők katonai puccs révén megszerzik a hatalmat, a magyar kormány részvételével revansista blokkot hoznak létre és együttesen megrohanják s megsemmisítik Csehszlovákiát.

Március 15-án Németországban kirobbant a Kapp-féle katonai puccs különböző „szabadcsapatok" és a német hadsereg több alakulatának részvételével. A német proletariátus egységesen fordult szembe a szélsőnacionalista kísérlettel: általános politikai sztrájk tört ki, amelyben 12 millió munkás vett részt. A Ruhr-vidéken a Kommunista Párt és a Független Szociáldemokrata Párt szervezeteinek vezetésével százezer főt számláló Vörös Hadsereg alakult, amely elűzte a puccsistákat. Március 17-ére a Kapp-puccs egész Németországban összeomlott. Ezt követően a Német Szociáldemokrata Párt rögtön felbomlasztotta a munkásság harci egységét. A berlini koalíciós kormány - amelyben ott ültek a szociáldemokrata miniszterek - támadást indított a Ruhr-vidéki munkásfelkelők ellen, és március 26-ára a felkelést elfojtotta. A Kapp-puccs bukása idején, március 15-én nevezte ki Horthy az új kormányt. Simonyi-Semadam Sándor, a KNEP ügyvéd-politikusa, az új képviselőház addigi alelnöke lett a miniszterelnök. A szélsőlegitimisták legexponáltabb képviselői: Friedrich és Beniczky távoztak a kormányból. Gróf Teleki Pál kapta a külügyminiszteri tárcát.

Ebben az időben folytatódtak a párizsi béketárgyalások, és készült a trianoni békeszerződés. Ugyanekkor a francia és a magyar kormány képviselői tárgyaltak Magyarország bekapcsolódásáról a szovjetellenes hadjáratba. A magyar kormány arra számított, hogy az intervencióban való részvételért az antant-nagyhatalmak módosítják a trianoni szerződés területi rendelkezéseit, engedélyezik a magyar hadsereg jelentős fejlesztését és segítik felfegyverzését. Százezer főnyi hadsereget akartak kiállítani a szovjetellenes háború céljaira. Magyarországon ismét soroztak, főleg parasztkatonákat; őket kínálták fel a lengyel földbirtokos-tőkés hatalom, valamint az ukrán és az orosz ellenforradalmárok segítésére. Az antant intervenciója április végén indult meg a lengyel hadsereg támadásával; május 6-án elfoglalták Kijevet, és belorusz területen is előrenyomultak. A fehérgárdisták Vrangel tábornok vezetésével a Krím-félszigeten tömörítették csapataikat; az antant segítségével jelentős erősítéshez jutottak, és délről készültek támadni.

A KMP volt az egyetlen párt, amely leleplezte a horthysta uralkodó körök háborús tervét és harcra hívott ellene. Több röpiratot adott ki, amelyeket Magyarországon széles körben terjesztettek. „Újra vágóhídra akarnak hurcolni benneteket is - mondja az egyik röpirat. - Előbb a »haza és király« jelszóval, most a kereszt jegyében indul a gazság." „A ti bőrötöket akarják vásárra vinni - mondja egy másik röpirat —, hogy magatok örökítsétek meg rabságtokat." Figyelmezteti a dolgozókat: „Magatokon segíttek, ha megakadályozzátok, hogy orosz testvéreitek győzelmes előrenyomulását megállítsák!" A röpirat a haditermelés és a katonai szállítások szabotálására, a termésrekvirálások meghiúsítására, a bevonulási parancs megtagadására szólítja fel a népet.

A Vörös Hadsereg ukrajnai és lengyelországi előnyomulása nagy rokonszenvet váltott ki a magyar munkásság és szegényparasztság tömegeiben. Ez megmutatkozott abban is, hogy a behívottak ezreit csak csendőri közreműködéssel tudták a sorozóhelyekre vinni, és sok százan elrejtőztek a bevonultatások elől. Az 1920-as sorozásokkal feltöltött horthysta hadsereg nem volt megbízható a szovjetellenes háború céljaira, az antanthatalmak nem vették igénybe.

Az európai munkásmozgalom kiemelkedő harci eseménye volt a nemzetközi szállítómunkás bojkott a horthysta Magyarország ellen. Ez az akció a magyar proletariátusnak jelentős politikai segítséget nyújtott. A bojkott megrendezéséért a kommunisták és szocialisták már hosszabb ideje együttesen szálltak síkra. A KMP külföldi felvilágosító tevékenysége mellett a szociáldemokrata emigráció egyes csoportjai is közreműködtek a magyarországi fehérterror leleplezésében, a nemzetközi szolidaritási akció kibontakoztatásában. Elsősorban a Kunfi és Böhm által vezetett bécsi Világosság-csoport vett részt ebben; e csoport az osztrák centristákkal Ottó Bauerékkal tartott szoros kapcsolatot.

A Nemzetközi Szállítómunkás Szövetség 1920 márciusában határozta el a bojkottot, de az amszterdami Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség csak június 11-én, a Vörös Hadsereg lengyelországi előnyomulása idején bocsátotta ki a bojkottfelhívást. A felhívás utal arra, hogy a tőkésországok a gazdasági bojkott fegyverét alkalmazzák „az orosz munkásmozgalom megfojtására", s felszólítja a világ munkásságát: „Használja fel most ugyanezt az eszközt arra, hogy a magyar kormány véres uralmának véget vessen, s ezer és ezer magyarországi elvtársunk életét és szabadságát megmentse."

Június 20-tól megszűnt a vasúti és postai forgalom Magyarországgal, megszakadt a telefon- és távíró-összeköttetés is. A bojkottban legjelentősebb szerepe az osztrák és a csehszlovák munkásságnak volt, mert Magyarország e két országgal, illetve rajtuk keresztül bonyolította le nemzetközi forgalmának túlnyomó részét. A Kommunista Internacionálé II. kongresszusa, amely a bojkott idején ülésezett, külön felhívást bocsátott ki a magyar proletariátus megsegítéséért. „Fel a harcra Magyarország hóhérai ellen - mondja a kiáltvány - ... vegyétek körül a gyűlölet falával a gyilkosok és hóhérok országát..." „Legyetek erősek! Az egész világ proletariátusa veletek van!" - szól a magyar munkásokhoz. A Vörös Hadsereg ukrajnai és lengyelországi előrenyomulásának hírei mellett a bojkott is mély visszhangot keltett a magyar munkásságban, növelte reményét a nemzetközi proletárszolidaritás segítségének hatékonyságában. Egyes helyeken, pl. Tatabányán és Tokodon, sztrájkok törtek ki. A horthysta uralkodó köröket a nemzetközi bojkott nagyon nyugtalanította, mert erősítette a dolgozó nép szembenállását a rendszerrel, és a szovjetellenes háborúba
való bekapcsolódás új akadályává vált. A polgári ellenzék a kormánnyal közös frontban lépett fel a nemzetközi bojkott ellen, de ugyanakkor bírálta a totális fasizmusra törő erőket, elsősorban a horthysta vezérkar különítményeit, mert vérengzéseik miatt került sor a bojkottra és tevékenységük gátolta a rendszer politikai megszilárdítását.

A Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek jobboldali vezetői siettek elhatárolni magukat a bojkottól. A munkásság a fasiszta kormányzat pusztulását kívánta, harckészsége növekedett. Az SZDP vezetői viszont felajánlották politikai segítségüket a kormánynak, közbenjárásukat a szociáldemokrata pártoknál a nemzetközi bojkott ellen; ennek fejében nagyobb működési lehetőséget kértek az SZDP-nek és a szakszervezeteknek. A kezdődő sztrájkfellépéseket elszigetelték és leszerelték. A Simonyi-Semadam-kormány elfogadta az SZDP segítségét, de nem tudta elérni, hogy a Nemzetközi Szállítómunkás Szövetség a bojkottfelhívást még az akció előtt visszavonja. Egy héttel a bojkott megkezdése után a kormány lemondott. Teleki Pál gróf, a Bethlen-csoport egyik vezető politikusa lett a miniszterelnök. Ausztriában a burzsoázia követelte a Magyarország elleni bojkott megszüntetését; a Renner-kormány vállalta a közvetítést a magyar kormány és az amszterdami szákszervezeti központ között. Az osztrák munkásság és a többi ország proletariátusának szolidaritása azonban oly erővel nyilvánult meg, hogy az amszterdami szakszervezeti központ csak több hetes tárgyalás után - részben az osztrák szociáldemokrata vezetők sürgetésére — szánta rá magát a bojkott lefújására. Megkísérelték rávenni a Teleki-kormányt, hogy hirdessen politikai amnesztiát, ha nem is általánosat. Ugyanis éppen ebben az időben tartják az elfogott népbiztosok perének bírósági tárgyalását, az újabb terrorítéletekkel akarják megfélemlíteni a munkásokat. Rennerék csak a szociáldemokrata népbiztosok részére kértek amnesztiát, a magyar kormány azonban ezt is elutasította. Az amszterdami központ augusztus 8-án beszüntette a bojkottot, anélkül, hogy a tárgyalásokon bármiféle eredményt ért volna el.

A több mint másfél hónapig tartó nemzetközi bojkott mégis erős morális és politikai nyomást gyakorolt a magyar fasiszta kormányzatra, és szerepe volt abban, hogy az internáltak nagy részét szabadon engedték. A nyugat-európai szervezett munkásság megmutatta, hogy kész támogatást nyújtani a magyar munkásmozgalomnak; az is kitűnt, hogy fellépését a reformista befolyás korlátozni tudja.

A nemzetközi bojkott megszűnése után a Teleki-kormány gyorsítani akarta a népbiztos-pert, hogy újabb kommunistaellenes kampányra s az intervencióba való bekapcsolódás ideológiai előkészítésére használja fel. Ezt a tervet megzavarta a szovjet kormány közbelépése. Augusztus közepén tudatta a magyar kormánnyal, hogy a tanácskormány volt tagjai ellen készülő gaztett meghiúsítása végett Szovjet-Oroszországban ezer magyar hadifogoly tisztet internálnak. Közülük tízet túsznak nyilvánítanak, akik életükkel felelnek a tíz népbiztosért. Ugyanakkor javaslatot tett fogolycserére.

A perben decemberben hirdettek ítéletet. A tíz vádlott közül négyet, Bokányit, Vántust, Ágostont és Haubrichot halálra, a többit életfogytiglani fegyházra ítélték. A perbe fogott szociáldemokrata népbiztosok egy része a Tanácsköztársaság idején mentette a fehér ellenforradalmárokat, s a proletárhatalom legnehezebb időszakában a kapitulánsokhoz csatlakozott. A keresztény kurzus vérbírósága azonban elítélte őket is, mert a Tanácsköztársaság megteremtésében együttműködtek a kommunistákkal és vállalták a részvételt a tanácskormányban. A szovjetkormány közbelépése folytán azonban az ítéletet nem hajtották végre. Az ítélet meghozatalával egyidőben a Teleki-kormány tudatta a szovjet kormánnyal, hogy hajlandó tárgyalni a fogolycseréről. Az erről szóló egyezményt több hónapos tárgyalás után 1921 nyarán megkötötték. A szovjet kormány mind a tíz népbiztost és velük együtt közel négyszáz politikai elítéltet mentett ki a magyar börtönökből. A horthysta uralkodó körök a később lefogott kommunistákat is kénytelenek voltak még 1924-ben is kiengedni a Szovjetunióba, cserébe az ott maradt magyar hadifogoly tisztekért. A szovjet közbelépés megnövelte a magyar munkások önbizalmát, a munkásparaszt állam iránti tiszteletét és szeretetét, és morális vereséget mért az ellenforradalmi rendszerre; lefogta a gyilkosok kezét, kényszerítette a keresztény kurzust, hogy a kivégzéseket abbahagyja.