A Magyar Tanácsköztársaság létrejötte és hősies küzdelme az első világháborút követő forradalmi hullám legkiemelkedőbb eseménye volt Közép-Európában. Megdöntése után is sok forradalmi megmozdulás rázkódtatta meg az európai tőkésországokat, tömegsztrájkok és fegyveres felkelések robbantak ki. A burzsoáziának azonban - legtöbbnyire a szociáldemokrata pártok segítségével - sikerült megbontani és legyűrni a proletárforradalom erőit, megőrizni a tőkés rendszert. A Tanácsköztársaság leverését követő években a forradalmi hullám lendülete általában csökkent, s 1925 végére a forradalmi helyzet Európa tőkésországaiban megszűnt.

A kapitalista Európa még nagy forradalmi harcok színhelye volt, amikor a szovjethatalom visszaverte az imperialista államok katonai beavatkozásait. Az imperialisták intervenciója és az általuk felszerelt ellenforradalmi seregek ereje nem volt képes megdönteni a szovjet államot. A szovjetköztársaságokban az intervenció elleni harc és a polgárháború éveit 1921-ben a helyreállítás és a szocialista építés viszonylag békés időszaka váltotta fel. 1922 decemberében megalakult a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége. Az oroszországi, az ukrán, a belorusz és a Kaukázuson túli föderatív szovjetköztársaságok egységes szocialista államot alakítottak: a Szovjetuniót. A szovjetköztársaságok népei szövetségi államba tömörülve egyesítették erejüket az imperialista hatalmakkal szembeni közös védelemre és országaik együttes fejlesztésére. Hatalmas, egységes munkás-paraszt állam létesült, a nemzetközi proletariátus és az elnyomott népek fő reménysége, felszabadulási küzdelmük megdönthetetlen támasza.

A tőkés Európában 1920—1925-ban a proletariátus harcai közül kiemelkedett a német, az olasz és a bolgár munkásosztály forradalmi küzdelme. Jelentős megmozdulások voltak más országokban is, köztük a Magyarországgal szomszédos államokban. E fellépésekben fontos helyet foglalt el a szovjetellenes intervenciós tervek meghiúsításáért s a fehérterrortól szenvedő magyar proletariátus megsegítéséért vívott harc.