1919. augusztus 24-én a Szociáldemokrata Párt konferenciát tartott. Ezt a tanácskozást a párt jobboldali vezetői rendezték. Meghívták a szakszervezeti központok, egyes budapesti és Pest környéki szakszervezeti helyi csoportok, nyolc fővárosi kerületi pártszervezet és négy vidéki városi szervezet jobboldali képviselőit. Az értekezlet rendkívüli pártkongresszusnak nyilvánította magát, és elhatározta a Szociáldemokrata Párt újjáalakítását.

A politikai beszámolót Peyer tartotta. A proletárdiktatúra gyalázásával sietett elhatárolni az újjáalakult pártot a Tanácsköztársaságtól, amelyet „piszkos rendszernek" nevezett. A Friedrich-puccsal kapcsolatban kijelentette, hogy a Peidl-kormánynak „sem hatalma, sem kedve nem volt ahhoz, hogy ez ellen ellenálljon". Beszélt a fehérterrorról, amely a szociáldemokraták ezreit sújtotta. Közölte, hogy eljártak az antant képviselőinél és a román megszálló parancsnokságnál, mert olyan embereket is elhurcoltak, akik a Tanácsköztársaság munkájában nem vettek részt vagy csak lényegtelen szerepük volt. Ugyanakkor hangoztatta, hogy a kommunistákat „példásan meg kell büntetni". Cinikusan kijelentette: „A szervezett munkásságnak "nem jut eszébe, hogy tiltakozzék vagy védelmére keljen a Lenin-fiúknak. Tessék törvényszék elé állítani őket ... a felbujtókkal, felpiszkálókkal együtt."

Peyer és társai a kommün idején szabotálták a proletárhatalom védelmét és mentegették az ellenforradalmárokat, most viszont támogatták a Tanácsköztársaság harcosainak üldözését. Közreműködésük a kommunistaellenes uszításban ugyanakkor könnyítette a szociáldemokraták elleni terrorakciókat is. Peyer felvetette a párttisztítás szükségességét. A tanácskozás elfogadott egy határozatot, amely kimondja: „Akik az elmúlt rezsim alatt exponált politikai állásokban voltak, további intézkedésig exponált bizalmi tisztséget nem tölthetnek be az újonnan megalakult pártban." Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy a párt vezető szerveiben csak hétpróbás jobboldaliak foglalhatnak helyet, s a centristáknak — akik, hacsak időlegesen is, kiálltak a Tanácsköztársaság mellett — félre kell állniuk. Ezt könnyen keresztül is vitték.

Garami beszámolt azokról a tárgyalásokról, amelyek a Szociáldemokrata Pártnak a kormányba való belépéséről folynak. Utalt arra, hogy miniszteri tárca vállalása pártszempontból sok tekintetben népszerűtlen, de úgy vélte, az alapvető érdekek mégis ezt követelik. „Emellett szól először is az - mondotta -, hogy a mi kormányban való részvételünket az egész antant kívánja." Ezt a kívánságot a következőképpen magyarázta: „Az antantnak anyagi érdeke az, hogy miután győzött és a feltételeket diktálja... Magyarország olyan ország legyen, amely fizetőképes lehessen. Ezek a nyugati urak jobb államférfiak, semhogy ne tudnák, hogy ebben az országban nyugodt termelés, a gazdasági élet nyugodt fölépítése teljesen lehetetlen, ha a szervezett munkásság ebben részt nem vehet. Innen van az, hogy az antantnak egyenes kívánsága az, hogy a szervezett munkásság vegyen részt a kormányzatban." Garami azért is kívánta a részvételt, mert akkor a közeljövőben tartandó választásokon „van kilátás arra, hogy tekintélyes számban tudunk bejutni a képviselőházba." Azt kérte a tanácskozástól, hatalmazza fel az új Pártvezetőséget, hogy folytassa a tárgyalásokat a kormányba való belépésről. A kért felhatalmazást megadták.

Bár az antant ismételten becsapta a szociáldemokratákat és csupán kihasználta őket, Garami a győztes hatalmak érdekeinek fenti magyarázatával igyekezett ébren tartani az irántuk táplált illúziókat. Az augusztus 24-i tanácskozás csak jobboldaliakat választott a Pártvezetőségbe, köztük Garamit, Peyert, Peidlt, Buchingert, Farkast. A Peidl-kormány eltávolítása után a budapesti lapok megjelenése szünetelt. A román megszálló hatóságok engedélyével és általuk cenzúrázva néhányszor megjelent az SZDP újságja Szociáldemokrata Röpiratok címmel. A megszálló hatóságok szeptember végén engedélyezték a fővárosi lapok kiadását, köztük a Népszavát is. A pártok és más szervezetek gyűléseket csak a megszálló hatóságok engedélyével tarthattak.

Az antant képviselői valóban tanácsolták a keresztény blokk pártjainak, hogy átmenetileg adjanak helyet a kormányban a szociáldemokratáknak; ezzel könnyebben igazolhatták saját országaik közvéleménye előtt a fehérterror kormányzatának támogatását. A keresztény blokk pártjai azonban viszolyogtak a szociáldemokratákkal, sőt még a liberálisokkal való együttműködéstől is. Az antant nem is szorgalmazta ezt mindaddig, amíg sürgőssé nem vált számára a román haderő visszavonása Magyarországról és átdobása a besszarábiai frontra. Az antant második szovjetellenes hadjárata 1919 októberében megtorpant, és kibontakozott a Vörös Hadsereg ellentámadása. Az antant intervenciójának ekkor legjelentősebb haderejét, a Moszkvára törő Gyenyikin-seregeket is feltartóztatták, majd visszavetették. A szovjet csapatok előretörtek. Az imperialista hatalmaknak számolniuk kellett azzal, hogy ez a hadjáratuk is kudarccal végződik. Saját országaikban a munkásság harci fellépései és a béke helyreállítását követelő általános mozgalom, továbbá a munkás-paraszt hatalmat védelmező szovjet csapatokkal való érintkezés forradalmasító hatása katonáikra — mindez rendkívül kockázatossá tette újabb egységek küldését szovjet földre. Ezért arra törekedtek, hogy a szovjet állammal szomszédos kis országokat használják fel nagyobb mértékben. Siettették a román megszálló haderő visszavonását Magyarországról és átdobását Keletre.

Az antanthatalmak segítették a siófoki fővezérséget, hogy olyan létszámú és felszerelésű magyar hadsereget szervezzen, amely biztosíthatja az ellenforradalmi rendszer fenntartását a románok által kiürített területeken, de arra ne legyen ereje, hogy bármely szomszédos ország ellen revánsháborút indítson. A nemzetközi közvélemény előtt kényelmetlen volt számukra, hogy a legvérengzőbb ellenforradalmi erőknek adják át egész Magyarországot, miközben annyit szónokolnak szabadságról és demokráciáról. Ezért ekkor ragaszkodtak ahhoz, hogy olyan iij magyar kormány létesüljön, amelyben szociáldemokrata miniszter is helyet foglal. A magyar uralkodó osztályok táborában is voltak - elsősorban gyáriparos körökben -, akik a súlyos helyzetre való tekintettel kívánták az SZDP bevonását a kormányba. Ezt szorgalmazva Az Újság című konzervatív lap október 19-i száma közli: „Hiteles helyről származó értesülés szerint a szervezett munkásság hajlandó elvei fenntartásával az osztályharcot felfüggeszteni és békejobbot nyújtani." Másnap Garami Az Estben megerősítette ezt a hírt: „megértésről" és „vállvetett munkáról" beszélt. Buchinger pedig, a Pártvezetőség tanácskozására hivatkozva, a Kereszténypárt egyik lapjában, az Új Nemzedékben kijelentette: ha a kívánt kormány megalakul, „ez esetben igenis el kell követni mindent, hogy bizonyos ideig a munkásság felfüggessze gazdasági harcait", s ez egyúttal „a politikai harc felfüggesztését is jelentené".

Az SZDP vezetősége vállalta a munkásság bérmozgalmainak fékezését és leszerelését, a munkásosztály elnyomóinak kegyeit keresve a politikai harc felfüggesztését is megígérte, ha a kormánypártok elfogadják a felajánlott békejobbot. Október utolsó hetében az antanthatalmak képviseletében Budapestre érkezett George Clerk angol diplomata, a Horthy-féle hadsereg budapesti bevonulásának előkészítése és az ellenforradalom új koalíciós kormányának megalakítása végett. Kívánságára a liberális politikai csoportok képviselői, köztük Vázsonyi, a Szociáldemokrata Párt képviseletében pedig Garami nyilatkozatot írt alá Horthyval együtt. A nyilatkozat újabb kommunistaellenes irtóhadjáratot helyezett kilátásba. Aláírói tudomásul vették, hogy a Budapestre bevonuló fehérsereg „kérlelhetetlenül elfojtja a bolsevizmusnak még a csíráit is". A nyilatkozat aláírásával az SZDP vezetői ismét vállalták a kommunisták elleni gyilkos hajsza támogatását, remélve, hogy ennek fejében könnyebbé válik a Szociáldemokrata Párt működése. November közepére a román csapatok kivonultak Észak-Dunántúlról, Budapestről és a Duna—Tisza közéről; a horthysta hadsereg foglalta el az általuk kiürített területet, amelyen a különítmények garázdálkodásainak újabb hulláma söpört végig. A fővezérség Budapestre költözött, s itt sok száz embert hurcoltak el és kínoztak halálra Horthy főhadiszállásának, a Gellért Szállónak pincéjében, a Margit körúti fogházban és más börtönökben.

November 25-án megalakult az ellenforradalmi pártok átmeneti, úgynevezett „koncentrációs" kormánya. A keresztény blokk pártjai nem szívesen adtak helyet a liberális csoportok képviselőinek sem, még kevésbé a szociáldemokratáknak, de tudomásul vették, hogy ezt most az antant fontosnak tartja. Két liberális csoport és az SZDP egy-egy miniszteri tárcát kapott, a többit hetekig tartó huzakodás után újraosztották a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) és a Keresztény Földműves és a Kisgazdapárt között. A KNEP a nagybirtokos-nagytőkés hatalom fő politikai képviselete volt, Friedrich és más legitimisták vezetése alatt állt. A kulákság pártját, a Kisgazdapártot, amely Nagyatádi Szabó István vezetésével újjászerveződött, egyesítették az agrárkapitalista-földbirtokos Keresztény Földműves Párttal. így jött létre a Keresztény Földműves és Kisgazdapárt. Politikai vezetője Rubinek Gyula, aki hosszú időn át az OMGE, a nagybirtokosok fő érdekképviseleti szervének igazgatója volt.

Az új kormány elnöke a KNEP-hez tartozó Huszár Károly klerikális lapszerkesztő lett. Friedrich a hadügyminiszteri tárcát vette át. A KNEP további három, a Kisgazdapárt négy miniszteri tárcát kapott. Az SZDP képviseletében Pever és Miákits lépett a kormányba; Peyernek a népjóléti tárcát adták s mellé egy kereszténypárti államtitkárt. Miákits kereskedelmi államtitkár lett.

A kormány megszabadult a román megszálló hatóságok ellenőrzésétől, viszont a fővezérség felügyelete alá került. A fegyveres erők túlsúlyával a fővezérség rendelkezett, s ezt politikai befolyásának növelésére, Horthy diktátori hatalmának biztosítására igyekezett felhasználni. A Huszár-kormány egyik első rendelete az internálások kiterjesztéséről szólt, s újabb tízezreket zártak internáló táborokba. A terrorhadjárat a parlamenti választások megrendezésének egyik fő eszköze volt. Ennek a kormánynak lett tagja Peyer és Miákits.

Az a politika, amelynek jegyében Peyerék újjászervezték a Szociáldemokrata Pártot — az ellenforradalom kiszolgálásának szégyenletes politikája. A Garami- Peyer-Peidl vezérkar hibáztatta a fehérterror „kilengéseit", ugyanakkor kész volt ismét „felfüggeszteni az osztályharcot", támogatni a kommunisták és az „exponált" szociáldemokraták „törvényes felelősségre vonását" és részt venni a fehérterror kormányában. Nagy igyekezettel bizonygatta a hatalomra kerültek előtt, hogy a polgári rendnek érdeke a Szociáldemokrata Párttal való együttműködés. A fehérterror százával szedte újabb halálos áldozatait. A börtönbe zártak tízezrei között a kommunisták mellett ezrével voltak szociáldemokraták is. Peyer a miniszteri székben ült, de Bokányi, Ágoston, sőt még Haubrich is börtönbe került. Kunfi, Böhm és Garbai Bécsbe emigrált. A Huszár-kormány megalakulása után Garami is Bécsbe ment, Weltner és Buchinger is jobbnak látta elutazni. A munkásság harcos tömegeit, az SZDP és a szakszervezetek baloldali erőit nem az „osztályharc felfüggesztése" vezérelte, hanem az a törekvés, hogy szembeszálljanak az ellenforradalommal, a nyomorral és kivetettséggel. Amíg Garamiék alkudoztak és a Tanácsköztársaságot úton-útfélen gyalázták, kommunisták és szociáldemokraták vállvetve védték a szakszervezeteket. Ezek központi vezetésében a túlsúly csaknem mindenütt a jobboldaliak kezébe került, mert a baloldaliakat vagy elhurcolták, vagy bújdosniuk kellett. De a helyi szervezetekben a baloldaliak végzik a legszívósabb szervezési munkát. A proletariátus szervezett erői Budapesten és környékén a legjelentősebbek. A szakszervezetek megóvása és az SZDP működése itt könnyebb, e szervezetek létét a román megszálló hatóságok tudomásul vették. Amikor a fehérhadsereg bevonult Budapestre, a szakszervezetek nagy politikai erőt képviseltek, taglétszámuk kettőszázezer fölött volt.

A dél-dunántúli és nyugat-magyarországi megyékben a siófoki fővezérség katonai hatóságai és különítményei, már a Friedrich-kormány hatóságaival együttműködve, meghiúsítottak minden legális munkásszervezkedést, s még a mérsékelten liberális polgári körök politikai tevékenységét is elfojtották. Ilyen totális ellenforradalmi diktatúrát akartak teremteni Budapesten és az egész országban. Horthyék a Huszár-féle koalíciós kormányt — s ebben az SZDP és a mérsékelt konzervatív körök képviseletét - az antant által követelt pillanatnyi kompromisszumnak tekintették. A fővezérség katonai erői a Huszár-kormányt vezető jobboldali körök partnerei, amelyek a „keresztény kurzus" jelszava alatt totális ellenforradalmi diktatúrát akarnak. A Huszár-kormány internálási rendelete ennek a politikának egyik eszköze.

Az ellenforradalom vezető körei újabb tíz- és tízezrek internálását nem tartották elegendőnek a munkásság megfélemlítésére. A különítmények gyilkosságai mellett elkezdték a gyorsított tanácsok által hozott halálos ítéletek végrehajtását. 1919 decemberében a Tanácsköztársaság 25 harcosát végezték ki, köztük Korvin Ottót, László Jenőt, valamint a Lenin-fiúkat, Kerekes Árpádot és társait. Az a kormány gyilkoltatta meg őket, amelyben ott ült Peyer és Miákits is. A keresztény blokk pártjai arra törekedtek, hogy az ellenforradalom parlamentjében az SZDP ne jusson mandátumhoz vagy legfeljebb csak két-három fős képviseletet kapjon, s a liberális ellenzék is egészen minimális legyen. A fővezérség gondja elsősorban az volt, hogy akár a KNEP, akár a Kisgazdapárt képviseletében olyanok kapják a mandátumokat, akik az összeülő parlamentben Horthyt választják meg kormányzónak. A katonai hatóságok ennek megfelelően befolyásolták a mandátumokért folyó versengést.

A parlamenti választásokra készülve hajszát indítottak a szakszervezeti csoportok és a szociáldemokrata pártszervezetek ellen. Ilyen módon lehetetlenné tették az SZDP részvételét a választásokon és megmaradását a kormányban; 1920 január közepén a Szociáldemokrata Párt kénytelen volt kiválni a kormányból. Az antanthatalmak egyike sem emelt már szót emiatt. A január végén megtartott-választásokon a keresztény blokk két pártja megszerezte a mandátumok túlnyomó többségét. A terrorválasztások után folytatódtak a szakszervezetek, a Szociáldemokrata Párt, valamint a liberális politikai csoportok felszámolására irányuló lépések. Azok az erők szervezték, amelyek a nagybirtokosok és nagytőkések támogatásával, a fővezérség köré tömörülve totális fasiszta diktatúrára törtek.

A fővezérség egyik különítményének tisztjei 1920. február 17-én meggyilkolták Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét és a társaságában levő Bacsó Bélát, a lap munkatársát. Somogyi Béla jobboldali szociáldemokrata volt. Kivette részét a Tanácsköztársaság rágalmazásából, a kommunistaellenes uszításból. Horthy dühe azért fordult mégis ellene, mert budapesti bevonulása előtt leleplező írásokat közölt a fővezérség siófoki fogdájában végrehajtott tömeggyilkosságokról, s a különítményesek más gaztetteiről is hírt adott.

Somogyi Béla megölése széles körű hazai és nemzetközi felháborodást váltott ki, a külföldi lapok is foglalkoztak vele. Horthy korábban személyesen ösztönözte különítményes alvezéreit, hogy öljék meg Somogyit, de kényelmetlenné vált számára a gaztett gyors lelepleződése: a Duna partra vetette a holttesteket, s a legitimista Beniczky belügyminiszter azonnal kinyomoztatta a gyilkosokat. A nyomozás eredményének nyilvánosságra hozását a fővezérség közbelépése akadályozta meg.

Ez a gyilkosság olyan időpontban történt, amikor kiéleződött a harc az államfői méltóság betöltése és az ideiglenes államfő jogkörének megállapítása körül. Szemben álltak egymással a legitimisták - akik az exkirály, Habsburg Károly mielőbbi visszahozatalát sürgették - és az úgynevezett szabad királyválasztók. A legitimisták vezetője gróf Andrássy Gyula volt; vezérkarához tartozott gróf Apponyi Albert, ebben az időben Friedrich és Beniczky is. A szabad királyválasztók központja a fővezérség volt.

A Somogyi-gyilkosság által kiváltott megrökönyödés és ennek nemzetközi hulláma megerősítette az ellenállást Horthy államfői igényeivel szemben mind a KNEP-ben, mind pedig a Kisgazdapártban. A legitimista vezérkar megkísérelte ezt saját politikai céljaira felhasználni. Beniczky belügyminiszter nem gördített akadályt az elé, hogy a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek nagy nyilvános temetést rendezzenek Somogyi Béla elhantolásakor. A temetés 1920. február 22-én volt. A budapesti és a Pest környéki üzemek és szakszervezeti helyi csoportok megszervezték a munkások tömeges felvonulását. A gyászmenet a vasas szakszervezet Thököly úti központi helyiségéből vonult a Baross téren át a Kerepesi temetőbe. A felvonulás a munkásság hatalmas politikai tüntetésévé vált, amelyet a fehérterrorral szemben állók valamennyi rétegének együttérzése kísért.

A nagy megmozdulást szocialisták és kommunisták együtt szervezték. A felvonulás a proletárság elszántságát demonstrálta az ellenforradalmi rendszerrel szemben, erősítette a harcot a szakszervezetek és a Szociáldemokrata Párt legális működéséért és a politikai foglyok szabadon engedéséért. Az egységes, hatalmas budapesti proletártüntetés a nemzetközi szolidaritás által támogatva védekezésbe szorította a keresztény blokkot, és politikai vereséget mért a totális diktatúra erőire. Horthy is arra kényszerült, hogy meghívja a szociáldemokrata Pártvezetőség képviselőit és mentegetőzzön előttük, a bűnösök kiderítését és megbüntetését ígérje. Közben a fővezérség megakadályozta a gyilkosok elfogását.

A legitimista vezérkarnak nem sikerült saját jelöltjét, Apponyi grófot kormányzóvá választatni. A KNEP és a Kisgazdapárt képviselőinek nagy része viszolygott attól, hogy Horthy legyen az ideiglenes államfő, de a fővezérség értésükre adta, ha nem őt választják meg, katonai erővel szétkergetik a képviselőházat. És március 1-jén a parlament megválasztotta Horthyt, a fehérhadsereg és a különítmények fővezérét Magyarország kormányzójának, felruházva őt mindazokkal a jogokkal, amelyeket követelt. Horthy nevezte ki a kormányt, ő maradt a „legfőbb hadúr", a hadsereg továbbra sem a kormánynak, hanem közvetlenül neki lett alárendelve. Március 1-én foglalta el Horthy az államfői széket, s másnap az SZDP vezetői a Népszavában hódolatukat fejezték ki neki. A Népszava vezércikke kijelenti: „Minden gerincességünk fenntartásával készségesen nyújtjuk oda kérges kezünket békülésre." Eme újabb felajánlkozás, két héttel Somogyi és Bacsó meggyilkolása után "felháborodást váltott ki mindazok körében, akik a gerincességet nem a hóhérok vezére előtti megalázkodásban és hízelgésben látták, hanem annak a harci frontnak további erősítésében, amely február 22-én oly nagy politikai sikert aratott.

A kurzuspolitikusok igyekeztek tömegbázist teremteni a munkásság körében. A szocialista szakszervezetek különféle zaklatása, számos csoport működésének hatósági úton való megszüntetése párhuzamosan haladt a keresztényszocialista szakszervezetek erőltetésével. Az utóbbiakba azonban túlnyomórészt csak kényszer útján tudták beszervezni az embereket, elsősorban közalkalmazottakat, vasutasokat, villamos alkalmazottakat, akik az elbocsátástól és egyben nyugdíjjogosultságuk elvesztésétől félve léptek be vagy egyszerűen hivatalból beléptették őket. Kísérleteztek a gyáripari és kisipari munkásság beszervezésével is, de igen kevés eredménnyel. A proletariátus nem tekintette a munkásérdekek képviselőinek a tőkések és reakciós papok által létesített szervezeteket. Munkaviszályok idején még a keresztényszocialista szakszervezetek tagjai is a szocialista szakszervezetekhez fordultak segítségért.

A burzsoázia jelentős része éppen ezért azt szorgalmazta, hogy a kormány jobban vegye igénybe a Szociáldemokrata Párt segítségét a rendszer politikai megszilárdításában és a munkaviszályok mérséklésében. Ez viszont csak úgy volt lehetséges,, ha engednek a szakszervezetek és az SZDP legalitását követelő munkástömegek nyomásának. A totális fasizmus bevezetésére törő erők, anélkül, hogy céljaikról lemondtak volna, kénytelenek voltak politikai engedményeket tenni.