A Peidl-kormány augusztus 1-én vette át a hatalmat. Főleg jobboldali szakszervezeti vezetőkből állt; tizenkét tagja közül négyen a tanácskormányban is részt vettek, mégpedig Garbai Sándor, Dovcsák Antal, Ágoston Péter és Haubrich József. Utóbbi lett a hadügyminiszter és a hadsereg főparancsnoka. Peyer Károly foglalta el a belügyminiszteri széket. Az igazságügyi tárcát Garaminak tartották fenn, aki néhány nappal később érkezett haza Svájcból. A Budapesti Munkástanács augusztus 1-i ülésén Rónai Zoltán még azt állította, hogy a „szélsőséges kormány" távozása után az antant nem kíván beavatkozni az ország belügyeibe, és a szociáldemokrata kormány fenntartja a szocialista vívmányokat. Az új kormány augusztus 2-i kiáltványa ezt az ígéretet nem ismétli meg, csak a rend megóvására és kitartásra hív fel. Igyekszik megnyugtatni a munkásokat: „Kishitűségre nincsen okunk— mondja a felhívás. - Erősen tartjuk a tiszai frontot."

A Peidl-kormányt az antant félrevezette. Elismerést, a katonai támadás beszüntetését és segítséget ígért neki, s egyetlen ígéretét sem teljesítette. A román királyi hadsereg egységei augusztus 5-án akadálytalanul Budapest határába értek. A kormány kijelentette, hogy nem megszállóként fogadja őket, hanem a „vendégjog alapján" bocsát rendelkezésükre két külső kerületi laktanyát. Másnap három román hadosztály megszállta Budapestet, majd a román csapatok továbbvonultak és elfoglalták Észak-Dunántúl nagyobb részét.

A Peidl-kormány tevékenységének első napján elrendelte az összes ellenforradalmárok szabadon engedését, megszüntette a forradalmi törvényszékeket, feloszlatta a Vörös őrséget, visszaállította a régi rendőrséget és bíróságot. Dietz Károly volt főkapitányt, az 1919. február 20-i kommunistaellenes provokáció egyik szervezőjét állította a budapesti rendőrség élére. A kormány a román megszállókkal együttműködve segédkezett a vöröscsapatok megmaradt egységeinek leszerelésében, a gyári tartalék-zászlóaljak és a szétszéledt vöröskatonák lefegyverzésében. Elrendelte a bérházak, valamint az ipari, közlekedési és kereskedelmi vállalatok visszaadását a volt tulajdonosoknak. A Tanácsköztársaság idején felemelt közalkalmazotti fizetéseket leszállította, a lakbéreket pedig felemelte a március 21-e előtti színvonalra. Előkészítette az elkobzott földbirtokok visszaadásáról és a csendőrség visszaállításáról szóló rendelettervezetet is, de ezek kiadása utódjára maradt. A Peidl-kormány a munkásosztály megtévesztésének dicstelen szerepét vállalta. Közreműködött a kapitalista restaurációban, a proletariátus lefegyverzésében, elősegítette a burzsoá hatalom erőszakszervezeteinek újjászervezését, lehetővé tette az ellenforradalom legsötétebb erőinek gyors szervezkedését és felfegyverkezését. Azt ígérte, hogy megóvja a munkásságot a fehérterrortól, valójában pedig utat nyitott a korlátlan ellenforradalmi diktatúrának, és teljesen kapitulált az antant előtt. Mindössze hat napig létezett.

Augusztus 5-én Budapestre érkeztek az angol és az olasz kormány képviselői, hogy az antant nevében közreműködjenek a Peidl-kormány félreállításában. Másnap este monarchista ellenforradalmárok fegyveres csoportjai Friedrich István volt hadügyi államtitkár vezetésével lemondatták a Peidl-kormányt. Habsburg József főherceg az angol és az olasz képviselők jóváhagyásával kormányzónak deklarálta magát, és „kinevezte" a Friedrich-kormányt. Az antanthatalmak segítségével, a román megszálló csapatokra támaszkodva kezdetét vette a nyílt ellenforradalmi diktatúra. Az ellenforradalmárok táborában nagy versengés folyt a hatalomért, s az antantkormányok is vetélkedtek egymással, melyikük szerez nagyobb befolyást a porba sújtott Magyarországon. A franciák a védnökségük alatt létesült szegedi kormányt kívánták Budapestre hozni, s nem akarták elfogadni sem a Friedrich-kormányt, sem Habsburg József kormányzóságát.

A fővezérség alakulatai az antant engedélyével Szegedről a dél-dunántúli területekre vonultak, s székhelyük Siófok lett. A fővezérség lett a legvérengzőbb ellenforradalmi erők központja, amely megszerezte a fő hatalmat a csapatai által megszállt területeken, s itt folytatta antant-engedéllyel a fehérhadsereg továbbszervezését. A fővezérség elkülönült a szegedi kormánytól, amely ezáltal elvesztette politikai súlyát, s augusztus közepén kimondta feloszlását. Habsburg Józsefnek is távoznia kellett. A hatalmi harc az ellenforradalom táborában folytatódott. Különféle alakuló és újjáalakuló keresztény, konzervatív, nemzeti, liberális és demokrata elnevezésű pártok viaskodtak egymással. Az úgynevezett keresztény pártok „keresztény blokkot" létesítettek, s megszerezték a miniszteri tárcák legtöbbjét. Ám ezekben a pártokban is különböző csoportok vetélkedtek, s egyes tárcák augusztus-szeptember havában többször is gazdát cseréltek. A kormány a megszállók segítségére támaszkodott, akik korlátozták is hatalmát és felügyeletet gyakoroltak egész tevékenysége felett.

Az ellenforradalom szörnyű vérengzéseket rendezett. A fővezérség tiszti századai hajtották végre a legtöbb tömeggyilkosságot. Ezrével kínozták halálra, akasztották fel, fojtották vízbe vagy egyéb módon mészárolták le a volt direktóriumi vagy tanácstagokat, vörösparancsnokokat és katonákat, munkásbizalmiakat, a földfoglaló mozgalmakban részt vett parasztembereket, a Tanácsköztársaság mellett kiállt értelmiségieket. A falvákban sok bérest és uradalmi cselédet megbotoztak a „földesurakkal szembeni engedetlenségükért"; az ütlegelésektől százak és százak pusztultak el vagy váltóik egész életükre nyomorékká. Egyedül a Prónaykülönítmény, a fővezérség leghírhedtebb tiszti százada, mintegy ezer embert gyilkolt meg válogatott kínzásokkal és ezrével botoztatta a cselédeket. Sok százan lelték halálukat a fővezérség siófoki fogdájában. A vad kommunistaellenes terrort zsidóellenes pogromokkal, zsidó polgárok kirablásával s egyben gátlástalan antiszemita uszítással kötötték egybe.

A kormány is ezrével fogatta el az embereket, túlzsúfolt börtönökbe vagy internáló táborokba zárva őket. A Friedrich-kormány „törvényes formát" igyekezett adni az üldözésnek: felállította a gyorsított tanácsokat, amelyek statáriális úton ítélkeztek az elfogottak felett. A román királyi csapatok megszálló hatóságai sem maradtak ki a munkások és szegényparasztok elleni terrorhadjáratból. Sok kommunistát végeztek ki, és több internáló tábort állítottak fel, ahová az elfogott vöröskatonákat zárták. Sok tízezren menekültek az országból, hogy elkerüljék a letartóztatást, a kínzásokat, a halált.

A magyar nép, elsősorban a munkások, a nincstelenek és szegényparasztok szörnyű sorsra jutottak. Az üldözéseket tetézte a rettenetes nyomor, amely a legsúlyosabb háborús nélkülözéseket is felülmúlta. Az ellenforradalom felülkerekedése után a gyáripari termelés annyira visszaesett, hogy a háború alattinak egynegyedét is alig érte el. A vasiparban foglalkoztatottak háromnegyed részét elbocsátották. A munkanélküliek száma csupán a fővárosban és környékén megközelítette a 150 ezret. Ugyanakkor a Friedrich-kormány egyik első rendelete megszüntette a tanácskormány által intézményesített munkanélküli-segélyeket. A gyáripari munkabéreket 50 százalékkal leszállították. A mezőgazdasági béreket-az 1918 október előtti színvonalra csökkentették. A nép helyzetét tovább súlyosbította a gyorsuló infláció. Néhány hónap alatt a pénz értéke a tizedére zuhant, s a pénzromlás folytatódott tovább.

A Friedrich-kormány, a reakció pártjai és egyéb szervezetei kommunistaellenes uszítással, nacionalista és antiszemita demagógiával, valamint a „vallás védelmezőinek" tógáját öltve próbálták eszmeileg megtéveszteni az embereket. ígértek földreformot a parasztoknak, „keresztényszocializmust" s ennek jegyében „jólelkű kenyéradó gazdát" a munkásoknak, a béreseknek, a mezőgazdasági cselédeknek. A proletariátus elkeseredett utóvédharcokat folytatott. Ezek közül a bányászok megmozdulásai emelkedtek ki szeptember első napjaiban. Letették a szerszámot, tiltakozásul a bányák katonai megszállása, a munkaidő megnyújtása és a bérek csökkentése ellen. A sztrájk kiterjedt Tatabányára és Felsőgallára, a nagymányoki, a szászvári és a komlói bányákra. A tatabányai körzetbe a kormány rendelt ki csendőrosztagot, a komlói-és a szászvári bányatelepekre a fővezérség büntetőosztagai vonultak ki és fojtották vérbe a megmozdulásokat. Tatabányán a csendőrségsortűzzel fogadta a társaik szabadon engedését követelő munkásokat; hét bányász maradt holtan a vérengzés színhelyén, a sebesültek közül néhány nap múlva kettő belehalt sérüléseibe. A tatabányai vérengzés is szemléltette azt a „keresztényszocializmust", amelyet az ellenforradalom propagandistái ígértek a munkásoknak. A hatalmát vesztett, megkínzott proletariátus nagy része szakszervezetekben tömörülve küzdött a nyomor és az üldözések ellen. Kommunisták és szociáldemokraták a terrorral dacolva igen jelentős munkát végeztek a szakszervezetek védelmében. E szervezetek biztosítottak tömegbázist a Szociáldemokrata Pártnak s bizonyos legális működési lehetőséget a kommunistáknak.