A hamarosan eljövő csernobili évforduló kapcsán vitaindító jellegűnek szánom ezt a témánkhoz csak kis mértékben csatlakozó bejegyzést, melynek eredetije még a Reader's Digest Válogatás egy tíz-tizenöt évvel ezelőtti számában volt olvasható. Lássuk, mit írtak akkor az atommal való felelőtlen bánásmódról:

Senki sem mondta meg Cseljabinszk lakóinak, hogy miért üveges a halak szeme a Tecsa folyóban, és azt sem, hogy miért törték fel a buldózerek az utat. Így az emberek továbbra is kaszálták a szénát a réteken, fürödtek és halásztak a folyóban, s ittak a vizéből. Az Urálban élő parasztok még akkor sem kaptak világos magyarázatot, amikor a katonák erőszakkal kitelepítették őket házaikból. Az igazságot még az első halálesetek után sem tudták meg.

A szovjet atombombához szükséges plutónium első adagját finomító szupertitkos Majak Vegyikombinátból valamikor 1949-ben kezdték beleengedni a Tecsa folyóba a veszélyes nukleáris hulladékot. Ezt hét éven keresztül folytatták, még akkor is, amikor már ezerötszáz kilométerrel távolabbról is jelezték a radioaktivitást. A lakosság kitelepítése 1953-ban kezdődött és 1961-ig elhúzódott. A folyó partján a gammasugárzás-mérő még ma is a normális sugárszint százszorosát jelzi.

Az orvosok, akik ismerték a lakosság panaszait – az orrvérzéstől és a krónikus letargiától a leukémiáig és a daganatos megbetegedésekig -, utasítást kaptak a kommunista hatóságoktól, hogy ne tegyenek említést a radioaktív sugárzásról. Állandóan rosszul éreztük magunkat, emlékszik vissza egy asszony. De a diagnózis mindig ugyan az volt: vérnyomásprobléma.

A szovjet bombagyártók tisztában voltak a Tecsa folyó szennyezettségével, és a Karacsáj-tóba kezdték üríteni a hulladékot. A tó ma annyira telített radioaktivitással, hogy már a partján állni is halálos lehet, mondja Mira Kosenko, a cseljabinszki Fizikai és Biológiai Intézet orvosa.

A halálos szovjet atomörökség, amelyet a cenzúra, a hamis információk és a szakma cinkos hallgatása sokáig titkolt, csak most válik ismertté. A veszélyes nukleáris hulladékokat rendszeresen tavakba, folyókba ürítették; atomreaktorokat süllyesztettek az óceánba. Városokat szennyeztek hulladék-lerakatokkal vagy rosszul épített régi atomerőművekkel. A becslések szerint a csenobili katasztrófa után húszmillió szovjet állampolgárt ért sugárfertőzés, s további milliókat a különböző balesetek és kísérleti robbantások során.

A szovjet vezetés a XX. század egyik legnagyobb bűntettét követte el amikor nem törődőtt az egészségügyi és környezeti következményekkel. – A környezetvédelmi problémák között első helyen áll a nukleáris szennyezés – jelentette ki Alekszej V. Jablokov, Jelcin orosz elnök fő tanácsadója. És a következmények, ahogyan az 1986-os csernobili katasztrófa során kiderült, más országokat sem kímélnek.

A Tecsa folyó menti falvak lakói után még rengeteg áldozatot követelt a nukleáris fertőzés. A volt Szovjetuniónak csak töredéke menekült meg a csapásoktól. 1979-ben titokban felrobbantottak egy atombombát az ukrajnai Junokomunarivszk melletti szénbányában. Miért? Mert a kutatók azt gondolták, hogy a robbantás szétoszlatja a metánt. A veszéllyel nem törődve másnap szénbányászok ezreit küldték vissza dolgozni.

Bombákat robbantottak a Volga torkolatához közeli sólerakódásokban, hogy hatalmas földalatti olaj- és gáztárolókat hozzanak létre. Bombákkal oltották el az égő gázt is, ahogyan egy gyerek elfújja a születésnapi tortán a gyertyát, valamint a bombák atombuldózerként vájták ki a folyómedreket. A szibériai Jakutföld vadonjaiban is tucatnyi atombombát robbantottak föl. Moszkvában, ahol közel kilencmillió ember él, legalább hatszáz erősen sugárszennyezett hulladéktelep található. Bár a hatóságok nagyszabású tisztogatásba kezdtek, még mindig van hatvan nukleárisan szennyezett terület.

Egyik az Izmailovszkij park, ahol a hétvégeken a moszkvaiak sétálgatnak, és télen a szülők szánkózni viszik a gyerekeket. Csak mostanában derült fény arra, hogy a park két tavacskáját összekötő patakba veszélyes gamma-sugárzást kibocsátó izotópot engedtek.

A szovjet atomprogram tudományos hőstett, ugyanakkor rengeteg szenvedés jellemezte. Az 1940-es évek végén, a hidegháború felé sodródó kommunista rendszer minden árat hajlandó volt megfizetni, hogy atombombához jusson.

Hibázni nem lehetett. A titkos rendőrség szadista főnöke, Berija állítólag két listát készített. Az egyiken a kitüntetendő tudósok szerepeltek, ha a bomba működik, a másikon a bűnbakok, akiket kudarc esetén ki kell végezni.

Rabszolgaként gürcölő elítéltek sugárvédelem nélkül, mostoha körülmények között bányászták az uránércet. Szibériában százezer elítélt robotolt száznyolcvan méterrel a föld alatt, hogy a kemény sziklából kivájjanak egy akkora barlangot, amelyben három piramis elfért volna. Ez a hatalmas, ember által készített barlang, a Krasznojarszk-26, három reaktornak adott helyet a plutónium előállításához, és szennyezte a nagy szibériai folyó, a Jenyiszej mellékfolyóit.

A nukleáris létesítményekből kikerülő nagymértékű sugárszennyezéseket titokban tartották. 1957. szeptember 29-én fülsiketítő robbanás rázta meg a Majak kombinátot. Mindössze három éve ismerték el a szovjetek hivatalosan, hogy a veszélyes nukleáris hulladékot tároló tartályok egyikének elromlott a hűtőegysége. A hulladék annyira felmelegedett, hogy a robbanás felért tíz tonna TNT erejével. A nyolc kilométer széles füstfelhő több mint kilencszáz kilométert tett meg, és beterítette a talajt radioaktív porral. Tízezer embert kellett kitelepíteni.

Fatima Dautova, három gyerek anyja, akinek egészsége azóta leromlott, a kitelepítettek egyike volt. Három év alatt olyan lettem, mint egy szárított hal, mondja a tatár parasztasszony. Orvosai nem tudták megmondani az okát.

Egy másik balesetnél 1967-ben a Karacsáj-tó kiszáradása miatt felszínre kerültek a Majak kombinátból származó veszélyes anyagok. Egy forgószél felkapta, és 25 000 négyzetkilométeres területen széthordta a radioaktív port.

Anatolij F. Csib, az esetet tanulmányozó ötven szovjet orvosi szakértő egyike szerint legalább négyszázezer ember volt kitéve sugárveszélynek. A helyi rendelőintézetek adatait rendszeresen meghamisították, hogy elkerüljék a sugárfertőzés gyanúját. Más esetekben az orvosok nem ismerték fel a tüneteket. Így valószínűleg sohasem derül ki, hány áldozata volt az esetnek. A nukleáris emésztőgödörré változtatott Karacsáj-tó vize még ma is átszivárog az Ob mellékfolyóiba.

Egy tavalyi cikkében a Moscow News felidézte a szovjet hadgyakorlatok egyik hátborzongató esetét: atomháború valódi körülmények között. 1954-ben egy forró szeptemberi napon több mint negyvenezer katonát két alakulatra osztottak Totszknál, az elhagyatott kazahsztáni síkság közelében. Aztán 350 m-es magasságban a fejük felett felrobbantottak egy atombombát. A fojtogató radioaktív porban a pirosak megkísérelték lerohanni a kékek állásait. A fiatal katonák közül sokan nem kaptak gázálarcot vagy védőöltözetet, és nem figyelmeztették őket a sugárveszélyre. Valószínűleg soha nem derül ki, hogy a katonák közül hányan betegedtek meg, vagy pusztultak el a hadgyakorlat eredményeként. Mindössze ezer életben lévő veteránról tudnak. Egyikük sem egészséges. Az egyik túlélő, Ernest Kan, 4 évvel később állandó fejfájástól kezdett szenvedni. „Csontjai megritkultak, bajok voltak a májával és a tüdejével, mellkasa és gerince 1967-re deformálódott, merevítőt kellett viselnie.”

A szovjet „nukleáris veteránok” megalapították a Különösen Veszélyeztetett Alakulatok Veteránjainak Bizottságát. A tagságra az a hatezer személy is jogosult, akik túlélték a Szemipalatyinszk és Novaja Zemlja nukleáris próbatelepein végzett munkát, ahol gyakran erős radioaktív sugárzásnak kitéve szerelték össze a robbanófejeket.

Vlagyivosztoktól keletre, a Csendes-óceán partján 1985 augusztusában egy tengeralattjáró reaktora túlmelegedett, forró gőzt és tüzet lövellt ki, és urániummal szennyezte a levegőt. Tíz ember azonnal meghalt, és a jelentések szerint a sugárzás Vlagyivosztok felé terjedt. A halottakat azonban eltemették, és a balesetről hallgattak. Orosz hivatalnokok ma már beismerik, hogy a szovjet tengerészetnél legalább két hasonló szerencsétlenség fordult elő. Andrej A. Zolotkov sugárvédelmi mérnök szerint legalább 15 használt reaktort süllyesztettek el a Kara-tengerben, köztük 6 tengeralattjárót, amelyben még benne volt az uránium. Az elavult V.I. Lenin atomjégtörő hajótörzsét, amelyben 3 reaktor is volt, lángvágóval kivágták, majd az ötemeletes háznagyságú részt elsüllyesztették.

A természet meggyalázásáért most kell majd megfizetni. Az arhengelszki Halászati és Oceanográfiai Intézet munkatársai arról számoltak be, hogy a fókák ezrével pusztulnak el rákban. Ezt nyilvánvalóan a tengerfenék radioaktív szennyeződése és azok a nukleáris kísérletek okozták, amelyeket a Kara-tengertől nyugatra, Novaja Zemlján végeztek el. A fókák az év nagy részét itt töltik.

A szovjet atomenergia–program a nukleáris fegyvergyártásból nőtt ki, és sokszor ugyanazokat a berendezéseket használta, mint a hadiipar. A csernobili grafitlassítású reaktort részben azért építették, hogy miközben energiát termel, plutóniumot is előállítson a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták robbanófejeihez. A reaktort annyira rosszul tervezték, hogy a vészleállító rendszer, amelynek az lett volna a feladata, hogy az atommáglyába lebocsátott szabályozó rudakkal megfékezze a reakciót, a valóságban felgyorsította a reakciót.

1986. április 26: az ukrajnai csernobili atomerőműben bekövetkezik a magenergia felhasználásának eddigi legsúlyosabb balesete. Ennek következtében három hónapon belül 28 ember hal meg, és több mint 200 kerül súlyos sugárfertőzés miatt kórházba. Azon személyek számát, akik a baleset okozta rákbetegségben fognak meghalni, a keleti és nyugati szakértők és tudósok különbözőképpen ítélik meg, de minden esetre több ezerre becsülik. A következő generációk genetikai károsodással is számolhatnak.

A csernobili atombaleset az első, melynek az országhatárokon túlmenő, sulyos következményei vannak. A radioaktív felhő Ukrajnából először északnyugati irányban Lengyelország és Skandinávia felé terjeszkedik, majd hamarosan kiterjed egész Közép-Európára. A sugárterhelés a szokásos érték többszörösére emelkedik.

A katasztrófa a 4. reaktor blokkban éjjeli 1 óra 24 perckor két robbanással indul meg. Szétroncsolódik a tetőzet, tűzgolyó lövell ki az épületből. Ugyanakkor kigyullad a reaktor, melynek során összesen ötvenmillió Curie radioaktivitás szabadul fel. Ez 30-40-szerese az 1945. évi hirosimai atomtámadásnak. Kigyullad a szabályozó rudakat körülvevő grafit is. A reaktormag teljes megolvadása azonban nem történik meg, és a tüzet néhány nap alatt eloltják. Így a reaktormag teljes radioaktívanyag-tartalmának csupán 3,5 %-a szabadul ki.

A baleset elsősorban üzemeltetési hibákra vezethető vissza. Egy kísérlet során a reaktor teljesítményét a normál szint 7 %-ára vetették vissza. Az atomerőmű biztonsági berendezését viszont erre nem állították át. Hamarosan kiderült, milyen szennyeződést okozott a légkör felsőbb rétegeibe jutott, káros radioaktív izotópokból álló por. Skandináviában a legtöbb ember több mint 0,01 sievert többletsugárdózist kapott. Közép-Európa lakóit 0,001-0,01 sievert terhelte meg. Halálosnak a 6 sievert akut dózist tartják. Az évi természetes eredetű háttérsugárzás dózisa 1 sievert.

Miután a radioaktív felhő Csernobilból eléri Közép-Európát, a különböző államok intézkedéseket foganatosítanak, hogy a lakosságot a sugárterheléstől megóvják. A Német Időjárási Szolgálat május 1-jén Dél-Németországban a levegő normális radioaktivitás-szintjének 15-20-szorosát észleli. A következő napokban a radioaktivitás az egész Német Szövetségi Köztársaságban megemelkedik, de továbbra is Dél-Németország van legerősebben érintve. Ugyancsak emelkedik az élelmiszerek, különösen a leveles zöldfőzelékek és a tej sugárszennyezettsége is. A szövetségi kormány biztonsági rendszabályokra szánja el magát. Óva int a friss tej és leveles zöldség fogyasztásától, és javasolja a friss gyümölcs és főzelék fogyasztás előtti alapos lemosását, illetve meghámozását. Május 3-án betiltja a friss tejből készült termékek árusítását, ha a radioaktivitás literenként nagyobb 500 Becquerelnél. Zöldségféléknél ez a tűréshatár 250 Becquerel kilogrammonként. A német parasztokat arra hívják fel, hogy ne hajtsák ki teheneiket legelni. Megtiltják a kelet-európai országokból származó friss élelmiszer behozatalát.

A Szovjetunióban időközben a fáradozások a katasztrófa elszigetelésére irányulnak. Segíteni igyekeznek az érintetteken és megóvni a veszélyeztetetteket. Helikopterekről homokot, ólmot és egyéb anyagokat szórnak a reaktorra, hogy a tüzet eloltsák. Csak május 11-én jelentik, hogy a grafittüzet megfékezték. Az erőmű környezetéből több mint 500 személyt, akik akut sugárfertőzést szenvedtek, korházakban kezelnek.

A szerencsétlenség napján 3 tűzoltó belehal sérüléseibe, és a szerencsétlenség utáni 50 napon belül 17 ember végzi be életét. Az atomerőmű közvetlen környezetéből már április 27-én 45 000 embert lakoltatnak ki, egy héten belül pedig egy 30 km-es zónából további 90 000 embert helyeznek biztonságba.

„Csernobil után a világ már nem olyan, mint volt” - ez a felismerés vonható le a tudósok, filozófusok és a közélet más személyiségeinek nyilatkozataiból, melyeket a reaktorbaleset után tettek közzé. Bekövetkezik a technikai haladás emberre veszélyes oldalának átértékelése.

Karl Otto Hondrich szociológus arra mutat rá, hogy az atomenergiának a politikai határokon túl haladó fenyegetése háttérbe szorítja az atomháborútól való félelmet: „Az Ukrajnából a Nyugat felé húzódó atomfelhő meggyorsítja és kiszélesíti az érdekeltek közti egyetértést. Már nem az oroszok ellenségeskedéseitől félünk, hanem mi az ő reaktorbaleseteiktől éppúgy, mint ők a mieinktől. Alig valami hozza az embereket olyan bensőséges közelségbe, mint a közös fenyegetettség érzése.”

Horst-Eberhard Richter orvos és pszichoanalitikus párhuzamba állítja az atomenergia békés és katonai felhasználását, és megállapítja, hogy valamennyi ipari államban az atomenergia a fejlődés ideológiai hajtóereje: „Itt éppúgy, mint odaát (Nyugaton és Keleten) a tulajdonképpeni hajtóerő a csupán technikai fejlődést szem előtt tartó mértéktelem hatalomvágy, ahelyett, hogy az élet tisztelete lenne egy vezető ipari társadalom alapvető irányzata…”

Walther Cristoph Zimmerli svájci filozófus a szerencsétlenségből levonható etikai következményekre mutat rá. Az utódgenerációkra való kihatásai miatt az atomenergia nem engedélyezhető, másrészt a megszüntetése is meggondolandó, mert az ebből következmények is felelősséggel járnak: „Felelősséget szigorúbb értelemben még senki sem viselt az atomerőművekben. Felelősséget vállalni annyi, mint számítani cselekedeteink következményére. Ez azonban az előttünk levő esetben kétszeresen ellentmondásos. Mit tudna bármilyen emberi lény, akit a kudarc után elítélnek, a mérlegserpenyőbe vetni, hogy az okozott károkat jóvátehesse? És melyik ember lenne (...) olyan vakmerő, hogy a következő 25 ezer (vagy csak 1000) évre átvenné a felelősséget? (...) Olyan cselekedet azonban, melyért senki nem vállal felelősséget, a felelősségetika szabályai szerint nem engedhető meg: sohasem lett volna szabad megtennünk, amit eddig is tettünk

Hans Blix, a Bécsi Atomenergia-hatósság elnöke (a szervezet az atomenergiának az egész világon való elterjesztését célozza), a csernobili atombalesetet más káros környezeti hatásokkal veti egybe: "Ezen szerencsétlenség következményeit egybe kell vetnünk azokkal a következményekkel, amit 4000 megawatt energiának szénből való előállítása esetén kellene elszenvednünk. Akkor is lennének halottak a bányákban, a szénszállítás közben és légszennyezés következtében. A szén elégetése olyan környezetszennyezést okoz, mint az erdőpusztulás, a savas eső és a rákkeltő anyagok. Normális körülmények között egy magerőmű kevesebb radioaktivitást sugároz ki, mint egy szénerőmű, és így az atomerőmű az elektromos energia előállításának legtisztább módja."