Egyre gyakrabban merül fel a viták során a „baloldali minimum” témája. Nos, helyzet e tekintetben meglehetősen sajátos, hiszen a baloldali minimum egyben a baloldali maximum is. Elsőként és alapvetően: baloldali az az ember, aki szerint a főbb termelőeszközöknek ( a nagyobb gyáraknak, bányáknak, bankoknak, valamint a föld- és erdővagyon meghatározó részének) társadalmi ( össznépi, közösségi, állami) tulajdonban kell lenniük.
Aki ezt vallja, a baloldali még akkor is, ha megcsalja a feleségét, fütyül a zöldmozgalmakra, előítéletes a cigányokkal szemben, és minden este berúg. Aki ezzel szemben az említett javak tőkés magántulajdonát támogatja, az nem baloldali, hanem jobboldali még akkor is, ha különben jó családapa, védi a környezetet, támogatja a nők egyenjogúságát, és őszintén elítéli a fasizmust és a rasszizmust. Ugyanúgy áll a dolog tehát, mint mondjuk a „szűzesség minimumával”, mely egyben a szűzesség maximuma is természetesen-, s melynek kapcsán a népi bölcsesség is azt tartja, hogy félig szűz senki nem lehet: vagy-vagy…. Aki tehát élt már nemi életet, az nem szűz még akkor sem, ha különben apáca és minden nap meggyón-,aki viszont még érintetlen, az akkor is az, ha sztriptíztáncosnőként keresi a kenyerét és csúnyábban kármkodik, mint egykor Morgan kalózkatitány nevezetes papagája.

Egy szó, mint száz: ha egy párt, szervezet vagy mozgalom hatalmi pozícióban a főbb termelőeszközök döntő többségét társadalmi tulajdonban ( népi, állami, „köz”, stb,stb tulajdonban) tartja meg ( lásd Kína, Kuba, Vietnam példáját) -, vagy legalábbis megalkuvás nélkül ennek az alaphelyzetnek a megvalósításán dolgozik (lásd Venezuela, Bolívia példáját) akkor az a párt, szervezet vagy mozgalom baloldali. S ugyanígy, a meghatározó termelőeszközök társadalmasításának ( annak alapján, annak következtében pedig a néphatalomnak) megalkuvás nélküli követelése tesz (csupán) baloldalivá egy pártot, szervezetet vagy mozgalmat akkor is, ha nincs hatalmi helyzetben.

A gyakran helytelenül „ tipikus baloldali értékekként” emlegetett humanizmus-, a szegények és az elesettek iránti szolidarítás-, a környezettudatosság-, stb, stb ugyanis ( bár egy baloldali társadalmi-gazdasági felfogást valló embernek természetesen „illik” egyetérteni ezekkel az elvekkel) önmagában még senkit sem tesz baloldalivá, „csak” humanistává-, szolidárissá és környezettudatossá, stb, stb. Otromba hazugság és csúf igazságtalanság volna azonban azt állítani, hogy jobboldali beállítottságú ( tehát a főbb termelőeszközök tőkés magántulajdonát támogató) emberek nem lehetnek humanisták, feministák, antirasszisták, antifasiszták, környezetvédők, stb,stb.

Remélhető például, hogy „baloldal” biztos ismertető jegyeként emlegetni szokott „progresszív humanista értékeket” ( a családon belüli erőszak elvetésétől kezdve a romák felzárkóztatásának, a nők egyenjogúságának és a bérmunka „méltányos díjazásának” szorgalmazásán át egészen az esőerdők pusztításának elítéléséig, pláne az antifasizmusig) ) XVI Benedek pápa is osztja, mégis butaság lenne őt ezért baloldalinak tartani. Mi több, legutóbb Őszentsége ( a kommunizmus gyalázása mellett) elítélőleg szólt magáról a kapitalizmusról is-, mégsem tekinthetjük a katolikus egyházat „halmozottan baloldali”, netán egyenesen „szélsőbaloldali” szervezetnek. Azért nem méghozzá, mert mint szó volt róla, a baloldaliság alapkritériuma, „sine qua non-ja” a főbb termelőeszközök össztársadalmi tulajdonlásának feltétlen igenlése, melytől Őszentsége messze áll.

Mivel azonban a „kisajátítók kisajátítása” ( vagyis a jelenleg tőkés magántulajdonban lévő főbb termelőeszközök össztársadalmi tulajdonba vétele) természetszerűleg csakis erőszakos módon ( választási harc, de akár sztrájk-harc, sőt ha elkerülhetetlen, akkor fegyveres harc útján) lehetséges-, csakis a tőkések gazdasági-politikai-és média-beli ellenálló erejének erővel történő fokozatos és következetes, a végső pontig végigvitt megtörése által képzelhető el, azért e szükségszerűségnek a felismerése és hirdetése a második alapvető feltétele a baloldaliságnak. Végül pedig, mert e szükségszerűséget a világtörténelem során mindmáig kizárólag a kommunista (forradalmi szocialista) pártok ismerték fel, mondták ki, s képviselték kellő következetességgel, tény és való tehát, hogy ( a baloldaliság harmadik alapkritériumaként) nem volt, nincs, és nem is képzelhető el soha kommunista-ellenes (antimarxista, antileninista, de akár anti-Chavezista )baloldaliság.

E három premissza ( vagyis 1: a főbb termelőeszközök társadalmi tulajdonlásának támogatása-, 2: az osztályharc és a forradalmi erőszak szükségszerűségének elfogadása és 3: az antikommunizmus elvetése) jelenti tehát a tulajdonképpeni baloldali minimumot, s egyben maximumot is. Röviden: ez a baloldaliság. A többi szép és helyeselhető „humanista” sőt esetleg egyenesen „társadalomkritikus” „progresszív értékkel” csak úgy áll a helyzet, mint a vallásosság megítélése szempontjából a Tízparancsolattal: attól ugyanis, hogy valaki teljes mértékben egyetért a gyilkosság, a lopás, vagy a paráználkodás tilalmával, sőt helyesli még a szülők tiszteletét is-csak éppen nem hisz Isten létében és az utolsó ítéletben, valamint nem tartja isteni kinyilatkoztatások szent gyűjteményének a Bibliát-, nos, azt az embert hiba volna hívő kereszténynek nevezni. Attól még persze minden bizonnyal jó és rendes ember, akivel a Tízparancsolatban említett jó és szép elvek védelméért minden hívő kereszténynek össze lehet-, és össze is kell fognia akkor, ha valóban komolyan veszi saját (Istenhiten és a Biblia kinyilatkoztatás jellegén alapuló) katolikus elkötelezettségét. Magyarán szólva: mivel a ma „baloldali” névvel említett ( sőt magukról is azt állító) pártok, szervezetek és mozgalmak túlnyomó többsége nem ismeri fel vagy tudatosan elhallgatja a baloldaliság fent megfogalmazott alapkritériumainak alapvető, meghatározó, „vízválasztó” jelentőségét, mi több, ne adj, isten , tán ellenzi, elveti és elítéli a társadalmi tulajdon feltétlen primátusát, a hatalom erőszakos megragadásának kényszerét, s emellett pedig kifogyhatatlan a kommunizmus és a kommunisták gyalázásából-, ennek következtében tehát ezek a szerveződések nem is nevezhetőek baloldaliaknak, legfeljebb „humanista elkötelezettségűeknek „ ( Greenpeace, Civilek a Mecsekért, Nők a Nőkért Mozgalom, Roma Polgárjogi Alapítvány, szóban -és csak szóban- a szociáldemokrata és liberális pártok, stb, stb, stb), netán „humanista elkötelezettségű, plusz rendszerkritikus- vagy csupán „globalizáció-kritikus”- pártoknak, szervezeteknek vagy mozgalmaknak.( Attac, Európai Szociális Fórum, stb, stb)

De az ég szent szerelmére: a valódi baloldali pártoknak, szervezeteknek és mozgalmaknak – (ha,mint őszintén remélem, hamarosan hazánkban is lesznek majd ilyenek) - ettől még persze egyes konkrét esetek kapcsán, a kizsákmányoló rendszer különféle rendű-rangú bűnei ellen fellépve persze, hogy össze lehet- és össze is kell fogniuk valamennyi humanista elkötelezettségű, netán egyenesen rendszerkritikus párttal, szervezettel és mozgalommal akkor, ha komolyan veszik saját baloldali meggyőződésüket. Ám e közben mindenhol és mindenkor nyilvánvalóvá kell tenni azt az igazságot, hogy mindezek a bűnök a kapitalizmus uralmának immanens következményei, ezért aztán végleges kiküszöbölésük a kapitalista rend megdöndése nélkül ( vagyis a főbb termelőeszközök, ezáltal pedig a hatalom társadalmasítása nélkül) nem is lehetséges. ( Példának okáért: bár a Rábát most véletlenül három osztrák bőrgyár szennyezi, a valódi bűnös azonban a közérdekre, a becsületre és jogra mit sem adó, egyedül a magántőke profitérdekeit szem előtt tartó kapitalista rend-, ezért míg a kapitalista rend alapja, a tőkések tulajdoni és hatalmi monopóliuma meg nem szűnik, addig sem konkrétan, sem képletesen nem mászhatunk ki a bűzös, gyilkos, undorító trutyiból.) Bármiről essék szó tehát a különböző „szociális fórumokon” , „antiglobalista naggyűléseken” és „humanista akciók „ során, a baloldal képviselőinek modernkori Ciceroként minden megnyilatkozásuk, minden véleménnyilvánításuk végén ( legyen szó akár minimálbér emeléséről , akár az újfasizmus elleni összefogásról) megalkuvás nélkül és egyértelműen meg kell fogalmazniuk a maguk „ceterum senseo”-ját:” Úgy vélem különben, hogy a kapitalizmusnak pusztulnia kell…” (Például, merthogy „tőke és fasizmus jegyesek”, ezért (új)fasizmus mindaddig lesz, míg a kapitalizmus fennáll, mindig felerősödik, mikor a kapitalisták veszélyben érzik saját gazdasági-politikai hatalmukat, s mindig kész a maga fasiszta barbárságával megmenteni a kizsákmányoló rendszert, ha a „polgári demokratikus” tőkés pártok a hagyományos hatalmi machinációkkal erre már nem képesesek:lásd Hitlerék Németországban, Franco-ék Spanyolországban, Pinocheték Chilében, stb, stb,)

S ugyanilyen határozottsággal kell a valódi baloldal képviselőinek azonnal és egyértelműen visszautasítaniuk a baloldaliság három alapelvének („szenthártomságának”) megsértésére és meggyalázására tett azon kísérleteket is, melyeket a magukat „humanista elkötelezettségűnek”, netán még „rendszerkritikusnak” (globalizáció-kritikusnak?), sőt akár „baloldalinak” hirdető pártok, szervezeteknek és mozgalmak követnek el - gyakorta ravaszul humanista sőt akár rendszerkritikus, ne adj isten, álbaloldali mázba burkolva.
( Leggyakoribb „nem bocsánatos bűnökként „ lásd a köztulajdon „állami tulajdonként” való csúfra emlegetése-, a néphatalom „diktatúraként” történő megkérdőjelezése-, a szocializmus „államkapitalizmus” formájában való elvetése-, és a Nagy Imre-féle 1956 „forradalomként” való aposztrofálása, mint az egyes számú baloldali alapelv megsértése-, a „semmi hatalmat senkinek”- féle badarságok, valamint a „polgári demokrácia rossz, de nincs nála jobb” –féle hazugságok terjesztése, mint a második baloldali alapelv megsértése, végül pedig a kommunizmus eszméjének minden rendű gyalázása, beleértve ebbe a fasizmussal való bármiféle egybemosás kísérletét, mint a harmadik alapelv megsértése. )

Külön magyarázatot érdemel, gondolom, a Nagy Imre nevéhez ( s nem a felkelésben részt vevő magyar dolgozók valódi akaratához ) kötődő, ma hivatalosan elfogadott 1956- tal kapcsolatos fenti kitétel, vagyis a „hivatalos 56” forradalomként való említésének a baloldali alapelvek súlyos megsértése közé való besorolása. Nos, a „forradalom” fogalma nem egyszerűen a hatalmi viszonyok fegyveres erőszakkal történő megváltoztatását ( illetve annak kísérletét) jelenti-, hiszen ilyen alapon a kétségtelenül fegyveres erőszakkal megvalósított, és a hatalmi-tulajdonjogi viszonyokat komolyan megváltoztató tatárjárást-, a Horthy-féle fehérterrort-, de még Szálasi nyilasainak hatalomátvételét is forradalomnak kéne minősíteni. Nem lesz továbbá egy fegyveres erőszakkal megvalósított, a hatalmi-tulajdonjogi viszonyok gyökeres megváltoztatására tett kísérlet forradalom akkor sem, ha ezek a tulajdonságai dühödt kommunista-, illetve orosz-ellenességgel egészülnek ki- hiszen akkor a náci Németországnak a Szovjetúnió ellen indított orvtámadása lett volna mindeddig a legtisztább forradalom, Adolf Hitler pedig a világtörténelem leglánglelkűbb forradalmára. Végül nem tekinthető automatikusan forradalomnak a halmi-tulajdonjogi viszonyok fegyveres erőszakkal történő, heveny kommunista-és oroszellenességgel „fűszerezett” megváltoztatása akkor sem, ha mindezen tulajdonságokat a nemzeti függetlenség követelése teszi teljessé- hiszen akkor az ultraortodox iszlám törvénykezést, a legsötétebb sariá-t bevezető, a középkori rendi viszonyokat követő afgán tálibok lennének a világ forradalmárainak „élcsapata”, Omar mullah pedig a Nagyon Nagy Imre.

No nem: a forradalom ugyanis a hatalmi viszonyoknak( s a hatalmi viszonyokat meghatározó tulajdonviszonyoknak) olyan megváltoztatását ( vagy csupán annak kísérletét) jelenti , ha kell, akár fegyveres erőszakkal is ( de ha lehet, akkor „csupán” választási-vagy sztrájk-harcok útján), s ha elkerülhetetlen, akkor akár a nemzeti függetlenség korlátozása árán is, mely változások eredménye képen legideálisabb esetben megvalósul a főbb termelőeszközök, ezáltal pedig a hatalom társadalmasítása-, ám ha ezt az adott történelmi helyzet még nem is teszi lehetővé, akkor is a korábbi állapothoz képest az országlakosok szélesebb rétege jut tulajdonhoz, ezáltal hatalomhoz-, ennek következtében pedig általánosságban növekszik az esélyegyenlőség, a mobilitás és a társadalmi igazságosság, és általánosságban csökken az ember és ember közti vagyoni-, ergo jogbéli különbség. Minden olyan változás, amely ezzel ellenkező folyamatokat indukál ( kíván indukálni), az a forradalom ellentéte, vagyis ellenforradalom. A három baloldali alapelvre gondolva, a gyors és biztos eligazodást segítendő leszögezhetjük továbbá: nem volt, nincs, és soha nem lesz, mert logikailag egyszerűen nem képzelhető el szovjetellenes-kommunista –ellenes „forradalom”-, illetve, bár a történelem korábbi szakaszaiban ( a feaudalizmussal, illetve nálunk 1848-ban e mellett még a Habsburg- uralommal szemben is) volt, de ma már nincs, és soha nem lesz, mert logikailag abszurd a „ polgári demokratikus forradalom”, vagyis magyarul kapitalista, nyugat- és amerika-barát „ forradalom „. A lett komprádor –burzsoázia fasisztoid apartheid-rendszerét hatalomra segítő ( és Lettország függetlenné válásával egybekötött) változások ugyanúgy nem forradalomnak, hanem társadalmi-gazdasági következményeiket tekintve színtiszta ellenforradalomnak értékelhetőek tehát, mint az USA által pénzelt, a hazai komprádor burzsoázia által levezényelt, a lopás-rablás-hazaárulás-népnyomorítás orgiáját elszabadító különféle „színes forradalmak” Grúziában, Ukrajnában, Szerbiában. ( S ezért volt viszont annak idején forradalmi tett nem csupán a félgyarmati sorból független állammá váló Kínai Népköztársaság kikiáltása, de mondjuk a szovjet tagköztársasággá váló Szovjet-Üzbegisztán megteremtése is.)

Horthy Miklós, Bethlen István, idősebb Antall József, valamint a forradalmi Tanácsköztársaságot leverő, és a rendszerváltók által ma oly nagy becsben tartott, szellemi elődként kezelt –vö.: „történelmi folyamatosság”- többi magyar úr még természetesnek vette ezt, büszke egyértelműséggel vallván magukat ellenforradalmároknak, rendszerüket ellenforradalminak. De egészen bizonyos továbbá az is, hogy például Mindszenthy József bíboros hercegprímás úr, az egyházi birtokok és az egyház oktatási monopóliumának elszánt védelmezője, a királyság államformájának meggyőződéses híve-( mi több, a Szent Korona Tanra hivatkozva önjelölt király-aspiráns) - maga is hozzávágta volna a pásztorbotját ahhoz, aki őt vezető forradalmárnak, az általa végrehajtani szándékozott „vérreakciós”, ultrakonzervatív, színtisztán ellenforradalmi jellegű gazdasági-társadalmi visszarendeződést „forradalomnak” merészelte volna nevezni. ( 1919-ben, kaposvári megyéspüspökként, az ellenforradalom elszánt híveként, a forradalmárokkal szembeni ellenforradalmi –fehérterrorista megtorlás aktív támogatójaként ugyanis ő már világosan kifejtette a véleményét a valódi forradalomról és az igaz forradalmárokról. ) A Mintszenthyt kiszabadító Odeschali-gróf úr ugyanakkor valószínűleg lovaglóostorával vett volna elégtételt az őt forradalmárnak, birtokai visszaszerzését pedig forradalomnak tituláló büdös parasztokon-, arra pedig, hogy Franczia Kiss Mihály, Orgovány böllérkéses mészárosa mit tett volna azzal, aki őt magát az általa kibelezett kommunistákhoz hasonlatos „forradalmárnak” merészelte volna nevezni, a Kegyelmes Kormányzó úr (és rendszere) visszatérését lehetővé tévő megmozdulást pedig „forradalomnak” gyalázta volna- nos, abba jobb nem is belegondolni…

Egy szó, mint száz: a „többpártrendszeren alapuló polgári demokrácia”, vagyis magyarán mondva az aljas, alantas és bunkó kapitalizmus visszaállítását célul kitűző, a mai aljas , alantas és bunkó kapitalizmus által ünnepelt , annak erkölcsi (?!?) és hivatkozási alapjaként szolgáló Nagy Imre-féle 56 maga a megtestesült ellenforradalom. Nem könnyű és nem mindig népszerű distinkció ez -de a történelmi hazugságok, még a közhely számba menő történelmi hazugságok szilárd elvi alapokról történő, magalkuvás nélküli leleplezése mégis elkerülhetetlen feladat a valódi baloldal számára.

Ha nem is a negyedik alapelvként, de a „szívekért és agyakért” vívott gyakorlati harc döntő jelentőségű sztálingrádi ütközeteként.