Az utóbbi több mint egy évtized óta szinte már mindennaposnak számítanak a természeti katasztrófák.Hol a hirtelen esőzések,hol a környezetszennyezés, hol az árvizek vagy éppen az emberek felelőtlensége idéz elő időnként tragédiákkal is járó vészhelyzeteket,igazolva ezzel a régi szólást:a szegény embert még az ág is húzza.

A kilencvenes évek óta például az árvízhelyzet rendszeresen szerepel a híradások címoldalán.Nemcsak a Tisza árad minden alkalommal,hanem gyakran a fővárosi rakpartokat is elönti a magas szintre emelkedett Duna.Szinte természetes dolognak számít látni homokzsákokat építő helyi lakókat és azok önkéntes segítőit.Hogy mindennek mi az oka,arról megoszlanak a vélemények:vannak,akik egyszerűen azzal magyarázzák,hogy jelenleg ilyen időszak van, kissé szélsőségesebbre fordult az időjárás.Ezzel szemben pedig már sokan úgy vélik, hogy ez a klímaváltozással magyarázható,miután az, hogy több mint egy évtizede ilyen a térség éghajlata, az nem véletlen.Magyarul valamit az emberiség ronthatott el,ha már például az ózonpajzs tönkremeneteléről van szó.Itt azonban nem pusztán erről van szó,hanem elsősorban az egyik oldalon a kiszolgáltatottságról,a másikon pedig a felelőtlenségről.

Vegyünk például egy tiszai térséget.Ilyesmi helyeken főként mostanában az ember ezerszer meggondolja,egyáltalán vásárol-e itt ingatlant vagy sem.Nem egy családtól hallani,hogy egy egész élet munkáját sodorta el pillanatok alatt az árvíz.Odavan a kunyhója, a lovai,a háziállatai,ráadásul miután az árvízben ezen jószágok elpusztulnak, jönnek a különböző járványok,betegségek is.A pórul járt családokat általában átmeneti szállásokon,katasztrófavédelmi vagy polgárvédelmi központokban helyezik el,akarom mondani zsúfolják össze, aztán majd csak lesz valahogy.Az más kérdés, hogy hogyan.Van ugyan úgynevezett vis major alap,amelyből iparkodnak támogatni ezeket a családokat,azonban se arról nem hallani,hogy sikerült volna összeszedni magukat a katasztrófahelyzetek után,se arról,miként lehetne ezek ellen hatékony megoldást találni.Holott nagyon valószínű,hogy katasztrófahelyzet lesz jövőre is meg azután is.Akkor vajon mit tehet az egyszerű ember?Újra gátra ugrik az egész falu és megint mindenki a homokzsákokat fogja töltögetni éjjel-nappal, mintha valamilyen sajátos szabadidős program lenne?Netán fordul ide-oda meg amoda,aztán hátha segít valaki?Vagy álljon össze a tágabb rokonság, összeadva a pénzt és majd csak kisütnek valamit?Szóval a lényeg, hogy ez így nem megy.Ez az a szitu,mint a viccben az,amikor a gonosz varázsló azt mondja, hogy nesze, te sánta,kapsz egy púpot is.Magyarul a számtalan megélhetési gond és a létbizonytalanság mellé megkapja a szegény ember a természeti csapások okozta nyomort is.

Mindezen jelenségekre pedig alapvetően kétféle megoldás létezik,egyik sem túlzottan az igazi.Az egyik az,amikor létrejönnek karitatív szervezetek vagy pedig a meglévők szólítják fel az embereket arra, hogy kérem alásan,adakozzatok.Ilyen-olyan segélyvonallal fel lehet ajánlani támogatást,vagy pedig az adónk egy százalékát lehet ilyen újjáépítési célzatokra fordítani.És ahogy nem egy helyen hallani,a vak támogatja a világtalant,a sánta a púpost,mert többnyire a minimálbéres szegény emberek szállnak be ilyen akciókba nyilván érthető módon, szolidaritásból, együttérzésből.Azonban volt már rá példa, hogy visszaéltek az emberi jóindulattal és a segítőkészséggel, és a befolyt összeg mindenhova eljutott, csak éppen oda nem, ahova rendeltetik.A dolgot nemigen lehet minősíteni,de ilyen sajnos van-jellemző módon,ráadásul pusztán az, hogy a média is rákapott erre,éppúgy elítélendő, mint az a bizonyos katasztrófa-turizmus,amikor is idegenek ide-oda fotóznak árvízsújtotta településeket.Rendben van, mondhatnánk azt is, hogy sajtószabadság van, nehogy már ne tudósíthasson az illető az adott újságnak,de attól függetlenül kellene egy kis tapintat az áldozatok irányába is-jómagam legalábbis,nem igazán örülnék neki, ha elúszott ingatlanomat vagy a házak mellett zokogó embereket kameráznák-létezik ugyanis emberség mint olyan.

A másik megoldást úgy is nevezhetném, hogy válságkezelés magyar módra,azaz eső után köpönyeg módjára vagy felszínesen áthidalni az adódó problémát.Például amikor 2006 augusztus 20.-án már jó korán jelezték, hogy kérem itt lehet égiháború,nem azzal kellett volna foglalkozni,kinek milyen hatásköre van, meg nem protokollárisan kellett volna gondolkodni, hogy kinek mit lehet meg mit nem,kire hallgassunk, kire nem, hanem minden eshetőségre felkészülni-ezt hívnák eredetileg menedzser-szemléletnek,ám pont abban a magyarhonban hiányzik ez,ahol szinte mindenkitől ezt követelnék meg bölcsőtől a sírig.Az pedig késő bánat, hogy egy áv múlva már mindenki illetékes mindenre fel volt készítve-a katasztrófa halálos áldozatot is követelt,azt már nem lehet visszacsinálni.Persze azt is megszokhattunk, hogy ha már fél napot havazik kis hazánkban/ahogy Hofi mondta/,szintén a fél ország megbénul.Franciaországban, Japánban és még ki tudja, hol külföldön vagy fél méteres hó is leesik rendszeresen,ám kis túlzással elmondhatjuk, hogy ott ehhez képest is normális marad a közlekedés,nem késnek a vonatok minimum fél órákat maxumum ki tudja, mennyit.De vegyük pusztán csak azt alapul, hogy a mai életben,ahol a karrier meg a siker az elsődleges szempont az emberek megítélésében,nemcsak elvárni kellene mindenkitől, hogy diplomatatáskás menedzser legyen, hanem példával is kellene elöljárni.Meg kellene a XXI.századi nagyságos uraknak mutatni,hogy mi,menedzserek, a tökéletes emberek még az előre nem látható helyzeteket is tudjuk kezelni.Egyszerű logika az egész,ehhez nagyképűsködni se szükséges.A lényege:mindent a lehető legjobban biztosítani kell, az adott körülmények között várható tényezők maximális figyelembevételével. Ennyi.

És végül,de nem utolsósorban, a dolognakvan egy harmadik,félig-meddig aktuálpolitikai vetülete is.Ilyenkor hol van a nemzeti összefogás, kérdezheti az egyszerű ember,aki semmi egyébel, csak a józan paraszti eszével gondolkodik.Sokan ugyanis ennek a fogalomnak a gyakorlati válfaját seholse érzékelik.Írtunk volt arról,amikor önkéntesek kivonulnak homokzsákot cipelni és töltögetni,illetve azokról,akik adójukkal kívánnak karitatív szervezeteknek segíteni.Ezt azonban szolidaritásnak nevezik, nem pedig nemzeti összefogásnak.Ilyesmiről akkor lenne szó, ha az újgazdagok magukba néznének különösen ezek után és nem a többmilliós terepjárókkal repesztenének,hanem jövedelmük egy jó részéről igenis lemondanának, tudniillik lehet, hogy ma a szocializmusban gondolkodás nem szalonképes különösen gizdáék körében,de akkor se előírás az, hogy valakik milliárdokat halmozzanak fel, mások meg nyomorogjanak minimálbér alatt.Nemzeti osszefogás akkor lenne, ha ezen urak-akinek nem inge, ne vegye magára-legalább saját településükért, szűkebb környezetükért éreznének legalább ilyenkor felelősséget.

B.Deák András