A XIX. század első felében a tőkés termelési viszonyok Európa-szerte elterjednek és gyorsan fejlődnek, a feudális viszonyok — azokban az országokban, amelyekben még túlsúlyban levőek vagy számottevőek - mély válság állapotába jutnak. A feudalizmus bomlásával élesedik az osztályharc a földesurak és a parasztság között. A tőkés termelési viszonyok terjedésével kibontakozik az ellentét és a hatalmi harc a régi uralkodó osztály, a feudális földbirtokosok és a feltörekvő polgárság között. Az erősödő ipari vállalkozók, kereskedők és a burzsoázia más rétegei szernbenállnak a földbirtokos arisztokráciával, amely kézben tartja a politikai hatalmat, s ezt nemcsak a parasztság kizsákmányolására, hanem a városi nép elnyomására, a polgárság rendszeres sarcolására is felhasználja. A hűbéri előjogok eltörlése és benne a jobbágyrendszer megszüntetése a társadalmi fejlődés döntő fontosságú követelménye, amely találkozik a fejlődő burzsoázia osztályérdekeivel is. A nép által évszázadok óta követelt „szabadság" és „egyenlőség" jelszavát a burzsoázia képviselői is felhasználják saját politikai céljaikra. Ők a tőkés kizsákmányolás szabadságáért lépnek fel, ezért sürgetik a középkorból származó mindenféle jobbágyi és céh-kötöttség eltörlését. Az erősödő burzsoázia harcba indul, hogy a politikai hatalmat az arisztokráciától elhódítsa, saját kezébe vegye, és elhárítsa mindazokat az akadályokat, amelyek a kapitalista társadalmi rend kifejlődésének és megszilárdításának útjában állnak.

Amikor a burzsoázia megszerzi a politikai hatalmat, vagy a földbirtokos osztállyal megegyezve annak részese lesz, a nincstelenek állampolgári jogait korlátozó erővé válik. A tőkés termelési viszonyok elterjedésével ugyanis növekszik a tőkések és a munkások közötti ellentét társadalmi jelentősége. A munkások a tőkések bérdiktatúrájával és tulajdonosi önkényével állnak szemben, s csak egyesült erővel léphetnek fel érdekeik védelméért. A burzsoázia a nincstelenek szervezkedési szabadságának, választójogának stb. korlátozásával is igyekszik gátolni a munkásság összefogását és harcát. Az osztályharc a burzsoázia és a proletariátus között azonban szükségszerűen kifejlődik. Érdekeik védelmére az öntudatosabb munkások szakmai szervezetekbe, önképző- és segélyegyletekbe tömörülnek. A harmincas-negyvenes években Nyugat- és Közép-Európában már tömeges sztrájkmozgalmak jelzik, hogy fokozódik a számbelileg is növekvő munkásosztály harckészsége.

A kapitalista rendszer fejlődésével felszínre kerülnek és kiéleződnek a polgári társadalom ellentmondásai. A fejlettebb nyugat-európai országokban az új társadalmi ellentmondások felismerése a tőkés rendszer bírálatához vezet, és egy jobb, igazságosabb társadalmi rendszer keresésére ösztönöz. A XIX. század első évtizedeiben jelentőssé válik az utópista szocialisták ilyen jellegű tevékenysége. Saint-Simon és Fourier Franciaországban, Owen Angliában könyörtelenül ostorozzák a tőkés kizsákmányolást, s felvázolják az általuk elképzelt osztálynélküli társadalom képét: olyan társadalomét, amelyben a termelőeszközök köztulajdonban vannak, s ahol nincs kizsákmányolás. Az utópisták nem ismerik fel, hogy a tőkés rendszer megdöntése és a termelőeszközök köztulajdonán alapuló új, szocialista társadalom megteremtése a munkásosztály történelmi hivatása. Fellépésük idején ugyanis a modern, nagyipari proletariátus még fejletlen. Az utópisták azt remélték, hogy eszméiket a hatalmon lévő vagyonos osztályok elfogadják, és segítik megteremteni az új világot. E reményükben természetesen csalódniuk kellett.

A munkásosztály tudományosan megalapozott világnézetét a múlt század negyvenes éveiben Marx Károly és Engels Frigyes dolgozta ki. Marx és Engels a Kommunista Párt Kiáltványában bebizonyítja, hogy az osztályokra bomlott társadalmak egész története osztályharcok története. Különösen behatóan vizsgálja a Kiáltvány a tőkés rendszert, és megvilágítja, hogy a proletárok kizsákmányoltságának valódi oka a termelőeszközök tőkés tulajdona. Ez teszi lehetővé a termelőeszközök birtokosainak, hogy az általuk foglalkoztatottakat kizsákmányolják, a nincstelenek munkaerejét saját haszonszerzésük szolgálatába állítsák. Megállapítja, hogy a kizsákmányolók és kizsákmányoltak osztályellentéte áthidalhatatlan, s e társadalmi ellentmondásoknak csak úgy lehet véget vetni, ha a proletariátus megdönti a burzsoázia uralmát, megszerzi a politikai hatalmat, köztulajdonba veszi a termelőeszközöket, megszünteti a kizsákmányolást és az egész dolgozó néppel együtt felépíti az osztálynélküli, kommunista társadalmat. A Kommunista Párt Kiáltványa bebizonyítja, hogy a munkásosztály az egyetlen társadalmi erő, amely képes e világtörténelmi feladat végrehajtására és hivatott e történelmi küldetés teljesítésére. A munkásosztály hatalomra jutásával először kerül az állam olyan osztály birtokába, amelynek nem az a célja, hogy a kizsákmányolás egyik formáját egy másikkal helyettesítse, hanem az, hogy mindenfajta kizsákmányolást megszüntessen s az egész dolgozó nép társadalmi felszabadulását biztosítsa.

A Kiáltvány megvilágítja azt is, hogy a proletárság felszabadulási harca nemzetközi összefogást követel, és kiadja a híres jelszót: Világ proletárjai, egyesüljetek! A Kiáltvány az 1847-ben létrejött Kommunisták Szövetségének programjaként jelent meg 1848 februárjában. Ez a halhatatlan mű az 1848-as európai forradalmak előestéjén eszmeileg felfegyverezte a szerveződő, a politikai harc útját kereső munkásság élenjáró csoportjait. E csoportok tagjai a forradalmi harcok első soraiban küzdöttek.

Az 1848-as európai polgári forradalmak során a burzsoázia megrémült a feltörekvő új forradalmi erőtől, a proletariátustól, mely az 1848 júniusi párizsi munkásfelkelésben megmutatta félelmetes erejét. E forradalmak általában azzal végződtek, hogy az egymással szemben álló két kizsákmányoló osztály: a burzsoázia és a földbirtokos arisztokrácia kompromisszumot kötött, és együttesen a nép ellen fordult. A burzsoázia több országban a politikai hatalom, a kormányzat részesévé vált. Az 1848-as forradalmakat követően a kapitalizmus gyorsabban fejlődik, s a munkásosztály számszerűleg gyarapodik, szervezettsége nő. Mind több országban kialakulnak és fejlődnek a munkásság szakmai szervezetei, érdekvédelmi, kulturális és segélyegyletei, s a munkásszervezetekben fejlődik a politikai harc szükségességének tudata. A marxizmus behatol a munkásmozgalomba és felveszi a harcot a liberális polgári és kispolgári befolyást tükröző különféle nézetek, irányzatok ellen. Ez feltétele annak, hogy a proletariátus önálló politikai mozgalma kifejlődhessen.